Szívos Béla

Református lelkész, tanár, hírlapíró. Hajdúszoboszlón született l846. május 7-én. Édesapja Szívos Mihály református lelkész, aki 1843-ban Kunmadarasról került Hajdúszoboszlóra, édesanyja Váradi Judit.

Életútja változatos volt. Iskoláit Szoboszlón kezdte meg és Debrecenben fejezte be, itt teológiai akadémiát végzett. Először református lelkészként működött, aztán Szentesen tanár lett. Ezután visszakerült Hajdúszoboszlóra, itt rendőrkapitánynak választották meg. Rövid idő elteltével izsáki birtokára távozott, ahol gazdálkodott. Hírnevét a fővárosban alapozta meg mint hírlapíró, szerkesztő. 1893-tól a Vasárnapi Újság mellékletét, a Magyar Gazdát, egy másik mellékletét pedig sógora, Szívos Béla szerkesztette. A másik sógora Szívos Géza, szintén írogató ember volt, gyakran írt tárcákat a Szoboszló és Vidéke illetve a Független Hajdúságba. Széleskörű irodalmi tevékenységet fejtett ki, írásait több újság közölte.

Legjelentősebb szépirodalmi művei:
- Az eltűnt - Hajdú tárgyú regény
- Ócska történetek Novellák (l901)
- Kivesző alakok Novellák (l902)
- Az állatvilág csodái Elbeszélések (l904)

Több írása Benedek Elek filléres könyvtárában jelent meg.

A szépirodalom mellett jelentősek a földrajzi, néprajzi írásai, és a természettudományos mezőgazdasági jellegű ismeretterjesztő munkái.

Ezek közül megemlítendők:
- Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képekben c. mű, melynek a Hajdúságra vonatkozó fejezetét Szívos Béla írta, hitelesen megjelenítő erővel és olvasmányosan
- A mai magyarság alkotó népelemei
- Hajdúszoboszlói patkánybűvölés
- Hajdúszoboszlói babonák
- Nyelvhagyományok, tájszók.

Elkészítette városunk régészeti térképét is.

A felsorolás jelzi egy széles érdeklődésű író sokrétű munkásságát. Szívos Béla Budapesten halt meg, 1912 április 1-én. Végakarata szerint Hajdúszoboszlón temették el április 9-én, a vénkerti temetőbe.

Forrás: Szülőföldünk-lakóhelyünk Hajdúszoboszló, Erdei Gyula (2001)

A Nyugat folyóirat V. évfolyam 8. számában (1912.04.16.), Schöpflin Aladár a következőket írja:

Meghalt egy író, kiről az irodalom embereinek alig volt valami tudomása. A lapok meg sem emlékeztek róla, csak éppen a családi gyászjelentés adatait közölték, jeléül annak, hogy Szívós Béla neve nem mondott nekik semmit. Nem élt irodalmi életet, nem lehetett sehol se látni, ahol az írók egymással érintkezni szoktak, az utolsó hat-hét esztendő alatt irodalmi dolgot igen keveset írt - csaknem egészen kimaradt az irodalmi világból. Pedig érdekes ember volt és érdekes író. Egy mind jobban pusztuló magyar típus képviselője, olyan típusé, melynek alakjait ezelőtt egy emberöltővel még bőven termelte az alföldi magyar kálvinista intelligencia s amelyre azt szoktuk mondani: jóízű magyar ember.

Különös, görbe utat tett meg, volt pap, tanár, hajdúszoboszlói rendőrkapitány - aztán budapesti író. Mindig a vidéki magyar élet levegőjében élt, melyet nem tudott letörölni róla sem külföldi utazás, sem a fővárosi élet. Nagyon szeretett Budapesten, tudott gyönyörködni benne, de mindig olyasformán járt utcáin, mint a Szent-István napkor felránduló falusi ember - nem vegyült bele életébe, kívül maradt rajta, csak úgy nézelődött benne. Sokat és sokfélét tanult és tudott is, de ismereteit egy falusi gazda teljesen gyakorlati világnézete fogta össze, a gondolkodásmódja egyáltalán nem vallott könyveken élő emberre, ahogy rendkívül egyszerű, külsőségekkel nem törődő föllépése, zamatos beszédmódja sem árulta el a városi életben élő és a városi életet kedvelő embert. Azok közül a kálvinista literátusok közül való volt, akik sohasem váltak el teljesen a néptől, melyből eredetileg kiemelkedtek, örökké megtartották, jelentékeny műveltség színvonalára emelve, a magyar alföldi népies típus bélyegző vonásait.

Annak az emberfajtának, amelyből való volt, jellemző irodalmi formája, életfilozófiájának legkedvesebb megnyilatkozási módja az anekdota. Szívos Béla is nagy anekdotázó volt, kedvelője a csattanós történeteknek, különös, jellegzetes alakoknak, tipikus jellemvonásoknak. Írása is az anekdotából eredt, megérzett rajta, hogy az írónak megtetszett egy alak vagy történet, előbb kipróbálta érdekességét vagy mulatságosságát egy szűkebb kör előtt, élőszóval, s csak aztán írta le. Az apró, néhány jellemvonást megrögzítő novellán nem is jutott túl, egy kísérlete a regény terén csak azt bizonyítja, hogy ez a nagyobb vonalú forma nem neki való volt. Novellisztikus dolgai javát két könyvben gyűjtötte össze Ócska történetek és Kivesző alakok címmel. Néhány pompás dolog van köztük, friss, egészséges szemmel meglátott magyar parasztalakok és még inkább jellemző alföldi magyar levegő. Nagyszerű ismerője volt a hajdúsági magyar népnek, írásai nagyon megérdemlik az etnográfus érdeklődését is, amint hogy különösen élete végső szakában a magyar alföldi etnográfiát sok becses megfigyeléssel gazdagította. Népies író volt a szónak igazi értelmében, maga is ugyanabban a levegőben élt, mint népi alakjai, nem emelkedett föléjük, belülről nézte őket, csak a műveltségével vált ki közülük, gondolkozásmódja, világfelfogása közös volt az övékével. Úgy szerette és ismerte a népet, ahogy az ember a hozzátartozóit szereti és ismeri. A nagy alföldi főldmívelő városok lelke nyilatkozott meg benne, amely egész társadalmukat a közös származás, közös foglalkozás és érdekkör révén, minden műveltség és társadalmi állás dolgában való különbség mellett is egyetlen egységbe fűzi össze.

Nem volt született művészszellem, az irodalom nem volt neki az életnek annyira fontos dolga, belső nyugtalanságok és lelki feszültségek lecsapoló eszköze, mint az igazi, született íróknak lenni szokott. Csak úgy irogatott, a maga és mások mulatságára, mint ahogy az ember az anekdotát elmondja s ahogy pipaszó mellett elmeséli megfigyeléseit, tapasztalatait. Széles, a saját hangjában gyönyörködő előadásmódja is erre vallott, nemkülönben egyszerű, nagyon erős zamatú, gyökeres magyar nyelve. Nyilván azért nem tudott soha általánosan ismert, fémjelzett íróvá válni, mert mindig csak fél lábbal volt benne az irodalomban. Novellisztikus munkái majdnem kizárólag a Vasárnapi Újságban jelentek meg s maga is ahhoz a tipikus alakokban gazdag, ma már csaknem teljesen kihalt írói csapathoz tartozott, melyet egykor Nagy Miklós gyűjtött maga köré. Ebben a körben töltöttem én is írói kezdőéveimet s ifjúságom kedves emlékei közé fognak tartozni mindig azok az órák, melyeket Szívos Bélával együtt éltem át.

A lap tetejére