Az oldal teljes funkcionalitású működéséhez Javascript szükséges!

Kereső Linkek Vendégkönyv Képtár

Az alföldi kertes városok (3. rész)
Hajdúszoboszló települése
Györffy István, 1926

Vissza a könyvtárba

Megosztom Facebook-on  Megosztom Twitter-en  Megosztom Startlapon  Megosztom URLguru-n  Megosztom Delicious-on  Megosztom Tumblr-en  Megosztom CitroMail-lel!  
Ajánlom egy ismerősömnek

A XVI—XVII. században Debrecen szintén kerített város lévén, ólas és csűrös kertjei hasonlókép a város árkain kívül feküdtek.

Bartha Boldizsár azt írja 1666-ban "nagy sok könnyhullatásra méltó siralmas gyásza öregbűle e városnak az által, miszerént april. 2-án 11 és 12 óra között kis Csapó utczában fényes nappal hirtelen tűz támadott, mely miatt 9 ház s néhány majorkertek takarmányostul megégtenek. Ugyanazon napon délesti predicatio alatt 3 órakor hirtelen ujabb tűz támada Varga utczában Ferenczi Péter házánál, mely tűz Czegléd utczának mindkét során hirtelen átmenve, Burgundiát, Csapó utczának nagy részét, Szappanos, Olajos, Csapó utczának derekát a városkerítésével és sok szép rakott kertekkel együtt két óra alatt porrá hamuvá tevé. Sokan a rajtok valóban is alig szaladhattak ki a tüz alól, sokan kik templomban voltak, csak füstjét láthatták lakó édes házuknak és benne való javaiknak. A város kerítésén kívül is sok majorkertek és asztagok égtenek meg."

A város tanácsa 1672 máj. 7-én ugy határoz, hogy "a város árkától 25 lépésig nem szabad kertet építeni, azontúl is pedig az istállók a kertek túlsó részében  állítandók fel".

A fentiekből kiderül, hogy Debrecen várost is a város kerítésén kívül ólas- és szérűskertség övezte. Ezek helyén állanak ma a várost körülvevő szőlők, illetőleg az újabb városrészek.

Hajdúszoboszló az 1783. évi Bek Pál-féle térkép szerint hosszúkás négyszögalakú. A Kösűly mellett fekszik s utcái a Kösűllyel párhuzamosak. Ezen az oldalán nincs sánc, mert maga a Kösűly folyó védi. A folyón át híd vezet, a hid két végén magasabb gát van. A térkép a híd belső végén egy házikót tüntet fel. Úgy látszik, valaha itt lehetett a hídőrház. A város két végét a Kösűlyre derékszög alatt haladva egy-egy sánc határolja. Az északnyugati sáncnak a Kösűlybe torkolásánál térképünk valamely híd- vagy rónaféle átkelőt mutat. Az északkeleti oldalon a térképen sánc nincs, de ezen oldal két sarkán az egykori sánc helyén vonuló szaggatott vonal mintha bástyahelyet kerülne meg.

Ha csak egy pillantást vetünk is Szoboszló régi térképére, azonnal látjuk a mainál sokkal nagyobb zsúfoltságot. Ilyen zsúfoltság csak a falak közé szorított városoknál található. De éppen ilyen zsúfoltság látható Böszörmény, Hajdúhadház, Nánás akkori térképén is. Böszörmény már 1797-ben védekezni próbál a házak sűrűsége ellen. Mivel itt a város településének irányát nem befolyásolta semmiféle akadály — mint például Szoboszlón, ahol a Kösűly szabta meg a város települését és terjeszkedését —, a város köralakban települt. Ugyanezt a kör alakú települést látjuk Nánáson és Dorogon is. A régi Hajdúböszörményt, mely ma már belváros, szintén árok vette körül. Ennek helyét ma csak a belső körút mutatja, egyébként az árok régen betelt. Az egykori árkon kívül lévő házsort "Árokaljá"-nak nevezik ma is. Ezen kívül terült el a kertség szintén köralakban. A kertséget kerítés övezte. Ez felelt meg a magyar vár legkülső kerítésének, a latorkertnek, illetőleg az ősi magyar falu tanorokjának. Az idők folyamán itt is, mint egyebütt,a kertség belterületté lett, sőt a kertség kerítésén kívül új házsor kezdődött, ami ismét egy új nagykörútat teremtett. 1775-ben "Házhellyek az árkon kívül a város környékén amellyek találtatnak, az ára minden lépés egy Rénesforintra határoztatik egyszersmind elvégeztetik, hogy ha eladatnak 10 esztendeig fognak inscribáltatni, a 10 esztendő pedig eltelvén, visszamaradjanak a városra". Ennek az ideiglenes eladásnak nagy jelentősége van. Jogilag csak annyi és akkora teleknek volt szabad lenni, amennyit a Bocskay-Báthory-féle letelepítéskor kimértek. Minden beltelek egyenlő volt. A telekegységre nézve azt mondja egy 1784. évi szoboszlai tanácsi határozat: "Mivel az Telekeknek kiadott laistroma Bekk úrnál 3 telekkel többre mégyen mint idősb N. Marton István uram hadnagyságában, már pediglen az intravillanumnak capacitássa szerént több teleket lehetetlen csinálni, mint amennyi hajdanában volt, az midőn Szoboszló várossá az donatarius acquisitorok által felosztatott. Arravaló nézve Bekk Pál úr ugy csak annyi teleket végyen fel, mint az intravallumnak capacitássa magával hozza. Annyivalis inkább, mivel hogy Szoboszló várossában egyik Teleknek annyinak kell lenni, mint a másiknak, mivel azok mind egyformán osztattak volt fel elsőbben is."

A külsőség és minden közös tulajdon a beltelek járuléka volt. Ha tehát valaki fél belsőtelket örökölt, a külsőségből és minden közös tulajdonból félrészt kapott. Ha a város sáncán kívül a kertségen lakott, nem számítottak "örökös" hajdúnak s nem is kapott a közös tulajdonokból semmit, legföljebb az örökös birtokosok irgalmából. Ezért a város belső közterületből örökösen nem adott házhelyet, nehogy az illető új tulajdonos jogot formáljon a beltelkek appertinentiáihoz. Böszörményben az árokaljai "cespitius fundusok" mint házhelyek némileg több joggal bírtak, mint a kertségek, melyek tisztán a beltelkek járulékai voltak. Eredetileg minden belső lakótelekhez a város árkán kívül egy ólas vagy szérűskert tartozott. Úgy látszik, az árok alján laktak közterületen a cigányok is, akik Böszörményben 1793-ban új tizedet akarnak maguknak tétetni. Árokalja az óváros és a kertség között Nánáson is volt.

A rendkívül zsúfolt település és a nép szaporodása miatt a lakosság már a XVIII. század első felében kezdett a kertségre kitelepedni. Ezt azonban az elöljáróság minden eszközzel igyekezett megakadályozni. Mert amint a beltelkeken lakás nagy jogokkal és előnyökkel járt, éppúgy nagy kötelezettségeket is jelentett. A jogokkal nem bíró künnlakó a terhekben sem vett részt.

A jelenleg ismert legrégibb, 1702. évi névszerinti hajdúösszeírásban Szoboszlót tizedenként írták össze. Eszerint 1702-ben Szoboszló
15 tizedre oszlott. E tizedek alatt régen nem városrészeket értettek, hanem katonai egységeket, mivel a katonai kötelékben lévő első
települő lakosság annakidején tisztjei és zászlajai alatt a város kitűzött belterületén, mint valami táborban, katonai rendben szállott
le, e kisebb települési egységek állandósultak s a katonai kötelék közigazgatási keretté vált.

Mivel a katonaság nem vérségi alapon oszlott tizedekre, a településben sem látható az egyebütt gyakori "had"-as (nemzetségi) településmód. Egyes családok időközben kihaltak, mások pedig megszaporodtak s az élő családok szomszédjogon megváltották az olyan eladó szomszéd telkeket, melyekre vérrokon igénylő nem volt, lassanként mindegyik tizedben elhatalmasodott egy-két család s a város múlt századi települési képe már hadas településre emlékeztet. A had szót a nemzetség kifejezésére a nép használja, de katonai jelentőségéről nem tud; de nem is tudhat, mert a hajdú ősök nem vérségi csoportokban harcoltak s települtek le. 1756-ban, midőn a telkeket "a 400 katonák kiállítása alkalmatosságából" összeírták, Szoboszlón 26 tized volt.

1702-ben egy tizedre átlag 16 család, 1756-ban pedig 15 katona esett. Ma Szoboszló városa 6 tizedre oszlik. Ma a tizedekbe az egykori kertségek is beletartoznak, sőt a tizedek nagyobb részét teszik.

Az 1783. évi Bek Pál-féle térkép, a város ősi formáját mutatja. A Kösűllyel párhuzamosan három fő utcája van.
Ezek legelsőbbike a Nagy-utca "a palánk mellett", melyet már 1643-ból említ az írás. Ez a palánk a Kösűly mellett húzódhatott, a Nagy-utca tehát a folyóhoz legközelebbi párhuzamos utca volt. Ezt bizonyítja a "Nagy-utcában, a vízsoron" helymeghatározás is ugyanazon évből. Régi írások említik a Középsort és Félsort vagy Félszer utcát. A Középsor bizonyosan a középső utcát jelöli, a Féksor vagy Félszer pedig valamelyik szélső utcát, melynek külső oldala még nem volt teljesen kiépítve. Az 1783. évi térkép szerint a város északkeleti oldalán a házak többé-kevésbbé sort tartva, de utca nélkül feküdtek. Ezen az oldalon tehát telekről-telekre jártak s a telkek felkerítve sem lehettek. Ez a 3—5 rendből álló háztömb, mely az Óvárosnak majdnem egyharmadát tette, az első megszállás után, a XVII. század folyamán keletkezhetett. Ezen a tömbön kívül húzós dott a város északkeleti sánca. A sáncon kívül itt is egy házsor keletkezett alkalmasint a XVIII. század elején.

Az Óvárostól északra feküdt Kisszoboszló, vagy másként Pusztafalu. Ez az ősi Szoboszló falunak a helye, melyet Bocskay hajdúi nem tartottak településre alkalmas helynek és pusztán hagyták. 1783-ban is alig van rajta 4—5 épület, sőt az 1883. évben kiadott részletes katonai térképen is mint fehér folt mutatkozik.

Az Óváros a hozzátartozó Pusztafaluval területre nézve csak egy tizedrésze a mostani Szoboszlónak. Ez azt jelenti, hogy Szoboszló, valamint a vele hasonló eredetű és ugyanolyan életkörülmények között lévő többi alföldi városok, a domb- és hegyvidéki magyar városoktól településben nem különböztek annyira, mint most. A mai alföldi gazdavárosok nagy, szertelen és rendetlen belsősége a XVIII. század folyamán keletkezett.

Amint a kurucvilág lezajlása után a béke állandó tanyát ütött az Alföldön, az alföldi városok — melyeknek addig települési jellegét a védelem elve szabta meg — egyszerre új irányban kezdtek fejlődni. A palánkok, kerítések ledőltek, a lakosság kimerészkedett az árkok közül. A huszárvárosokban többé nem portyázásra készült a lovasság, hanem gazdasági munkára. Az elpusztult faluk határából, jobbára jövevény emberekből alakult népes, városnak induló telepek a védelmi berendezkedéssel már nem sokat törődtek, de a hajdúvárosokban kialakult gazdasági berendezkedést átvették és meghonosították. A hajdúvárosok gazdasági berendezkedése pedig nem az alapító hajdúk találmánya volt, hanem a régi alföldi falugazdasági berendezkedésének az új viszonyokhoz való alkalmazása. A hajdúk letelepülésétől a kurucvilág végéig több mint egy évszázad telt el, ez az idő éppen elegendő volt arra, hogy a hajdúgazdasági berendezkedés teljesen kialakuljon. Alföldi gazdavárosaink tehát nem teljesen az ősi alföldi városok (Szeged, Kecskemét, Debrecen, stb.) mintájára keletkeztek, hol a városok képét kialakító évszázados kultúrintézmények; az ipar, kereskedelem átélték a török világ viharait, hanem az erdélyi fejedelmek által mesterségesen megnövelt falukülsejű hajdúvárosokéra, melyeknek keletkezése, kialakulása a védelem jegyében történt. A hajdúvárosoknak nem is az volt a céljuk, hogy Debrecen, Nagyvárad, Szeged, stb. szerepét töltsék be. Azokat geográfiai szükségesség hozta létre, ezeket a korparancsoló szüksége. A veszedelem elmúltával ezek éppúgy városnak címzett nagyhatárú, népes és terjedelmes falvakká lettek, mint azok, amelyek hasonló viszonyok között ezek példájára keletkeztek. Aminthogy nem tagadhatjuk meg alföldi gazdavárosainktól, hogy egyik-másik a történelmi múlttal bíró városok felé jelentékeny lépéssei halad, sőt azt meg is közelíti, éppúgy több történelmi múlttal bíró város — különösen amelyik a török világ hagyományaképen egy sereg elpusztult falu határát bekebelezte s ezáltal az állattenyésztés és földművelés közgazdasági életében nagyobb szerepre jutott — a gazdavároshoz közeledik.

De térjünk át arra a folyamatra, mely hajdúvárosainkat messze kivitte a sáncok közül és a mai terjedelmes formát kialakította.

A hajdúvárosok, valamint az ezek mintájára keletkezett nagyhatárú alföldi gazdavárosok, a XVIII. század elején még igen kevés földet műveltek. Csak annyit vetettek, amennyi kenyérnek kellett. A föld trágyázása ismeretlen volt, tehát öröktulajdonú földet nem tartottak, hanem időről-időre elcsapták kiélt szántóföldjeiket és új, pihent földet törtek fel gyepből s azt is addig élték, míg ki nem merült. Hosszú évek múlva az elhanyagolt szántóföld, mint legelő, kipihente magát s esetleg újból eke alá került.

A nép főfoglalkozása a kevés munkát adó állattenyésztés volt. Az állattartás is a legkülterjesebben történt. A jószág kora tavasztól késő őszig a legelőkön járt s csak télen volt jászlon. A hajdúvárosokban, Böszörményben és Nánáson, nagy rétségek voltak s itt téli legelőn a szilaj marhatartás is divatozott. Egyébként ősszel az
ugarföldekbe vetett tengeri kóróját is lábon hagyták s télen a jószággal legeltették le. Ez a szokás néhol, különösen Szabolcs megyeben még most is divatozik.

A nép tehát szükségletét főképen az állattenyésztésből fedezte. Az állat teleltetésére ott, ahol téli legelő nem volt, takarmányról kellett gondoskodni. Takarmány dolgában a XVIII. században az Alföldön még jobb világ járt, mint ma. Gyakori volt az árvíz, magasabban volt a föld árja. több volt a nedvesség s széna bőven termett. Mivel a szántóföldek helyüket gyakran változtatták, nem lett volna érdemes tanyát csinálni, de maga a hatóság sem engedte, mert abban az időben a határban emelt épületek hamar rosszándékú emberek lappangóhelyeivé váltak, ezenfelül a külterületeken épülettel bíró polgárok állandó ellenzői voltak a kiélt szántóföld köztulajdonba való visszabocsátásának. Így tehát a jószágteleltetés a városba szorult, amivel vele járt a takarmány beszállítása is.

Láttuk Szoboszlónál, hogy az Óváros, melyben összezsúfolva élt a város lakossága egészen a XVIII. század közepéig, voltaképen nagyon kis helyen feküdt. Ezeken az összezsúfolt, apró beltelkeken a sok jószágot kiteleltetni lehetetlen lett volna. Nem is itt teleltették, hanem a várost közvetlenül körülvevő kertekben.

Kert elnevezés alatt ne valamely gyümölcsösre vagy konyhakertre gondoljunk. A kert a régi magyar nyelvben csak kerített helyet jelentett. Mivel pedig a veteményeket, kártevők ellen többnyire bekerítették, a kert szó lassanként átment annak a megjelölésére, amit bekerítettek. Minden belterületi házhoz egy-egy kert is tartozott. A kertben tartották, teleltették a jószágot, ugyanitt volt felhalmozva a takarmány, sőt a ház szükségletére való tüzelőanyag, a nád, szalma is. A kert (kerítés) a telelő jószág trágyájából rakott garádgya volt. A garádgyát egy vagy két oldalról néha árok határolta, máskor pedig csak egy-egy árok választotta el egyik szomszédot a másiktól. Mivel a trágyakerítés hamar tönkrement, sok helyen fecskerakással vagy vályogból sárfalat raktak s betapasztották. Ezek a kerítések nem voltak magasak, egy ember könnyen átvetette magát rajtuk. Mivel nem mindegyik szolgált utcára, kapunyílásai is voltak s ezeken át néha 4—6 idegen kerten keresztül tudott a tulajdonos a maga
kertjébe jutni.

A kertekben a jószág részint a szabad ég alatt telelt, részint a számukra épült félszerekben, ólakban. Ahol kerítés nem volt, a különféle jószág számára különféle aklot csináltak. A nagyjószág számára emelt ólakban lakott a cselédség is. Nem volt külön lakószobájuk, hanem a jószággal egy helyiségben laktak. Mindössze egy elkülönített sarok állott rendelkezésükre, melyben köröskörül sárból készült heverőpadkák voltak, amelyen ültek vagy aludtak, a padkák között lévő térség pedig tüzelőhely volt, hol szolgafán és bográcsban ételt főztek, vagy pedig világítás, légy-, szúnyogtávoltartás céljából tüzeltek, illetőleg füstöltek. Az ólban széna- és tűzrevalótartó is volt a tüzelő szomszédságában. A helyiség másik végében pedig a jószág állott jászlon. Az ól nem volt lepadlásolva s a füst vagy a tűzhely fölött függő pendelykéményen távozott, vagy
pedig, ami gyakoribb volt, az ajtón gomolygott ki.

Az ólaskert tehát a benne lévő jószággal, takarmánnyal, tüzelőanyaggal, trágyával valóságos piszok- és tűzfészek volt, így nem is csoda, ha a városban nem tűrték. Míg ez az ólaskertrendszer fennállott, alföldi városainknak sokkal nyugateurópaibb külseje lehetett, mint ma, amikor az ól bekerült a lakóházhoz, illetőleg a lakóház kiment az ólhoz. Mert ez utóbbi eset történt.

Már a XVIII. század derekán gyakran olvasunk alföldi városaink jegyzőkönyveiben kerteken lakást tiltó rendelkezésekről. 

Némely író ezeket a rendelkezéseket a szőlőkben való lakásra értette. A szőlőkben való lakás újkeletű dolog, a régiségben ennek nyoma sincs. Maguk a szőlőskertek is jórészt a múlt században keletkeztek. A XVIII. században az alföldi városokban alig van 1—2 szőlőskert, ezeket is mindig "szőlő"-nek (vineae) nevezik és sohasem kertnek.

Sőt arra is vannak adataink, hogy a mai szőlőskertek közül több ólaskertből keletkezett. Így Derecskén, Dorogon „Lókert" nevű szőlő van, ami azt bizonyítja, hogy azokban a kertekben valamikor lovakat tartottak. Viski Károly barátom szíves közlése szerint Nagyszalonta régi szőlőskertjében még olyan pajták vannak, melyekben a régi hatalmas jászlak megmaradtak, egy ilyen jászolról készült fényképfelvételét a Néprajzi Múzeum őrzi. Maga az a tény, hogy egész Bihar megye területén, sőt a Hajdúság egyrészén is a szőlőbeli kunyhónak, borháznak pajta a neve, azt bizonyítja, hogy
ez az épület eredetileg nagyjószág szamára épült. A szőlők kerítése ma is sok helyen ősi soron trágyából rakott gerádgya, melyet kezdetben nem hordtak oda, hanem az ott telelő jószág hagyta ott, s a kéznél levő anyagot használták kerítés készítésére.

Ezzel nem azt akarjuk mondani, hogy minden gerádgyás, pajtás szőlőskert jószágtartó kert volt valamikor, hanem csak azt, hogy az alföldi szőlőskertek távoli őse kezdetben jószágtartó vagy teleltető kert lehetett.

Miért lettek a jószágtartó kertek szőlővé?

A kerteket a jószág megtelkesíti, azaz megtrágyázván, termékénnyé teszi. Fel is szokták azt az időt — amíg a jószág tavasztól
őszig távol a legelőn van — használni, s a kertet felássák és bevetik. 1912 nyarán Bihar megyében Nagyhalmágy és Vaskóh között egy hegyoldalon olyan sövényből font kerek kerteléseket, ú.n. juh kosarakat láttunk, melyekben káposzta volt ültetve. Ezekben a kosarakban telelt a juhnyáj, mely ottlétünkkor távol a havasokon volt nyári legelőn.

Hasonló berendezkedést láttunk Kis-Ázsia északi partvidékén levő Karadzsa Köj nevű faluban. Szeptember végén az egész falut lakatlannak találtuk. A házak szomszédságában levő, gerendából, cölöpökből és deszkából rótt aklok tele voltak tökkel és káposztával. Mint később megtudtuk, ez a falu téli szállás; míg a hó le nem szorítja a hegységben levő nyári szállásról a nyájat és a lakosságot, addig nem jönnek le. Mikor megérkeznek, az akol-kertek termékeit letakarítják s a jószág tavaszig megint lakója lesz az akolnak, s az akollal kapcsolatos ólaknak.

A telkesítés révén az alföldi városok ólas kertje szinte predesztinálva van a növénytermelésre, így aztán a városok kertjei, melyek
kezdetben kizárólag az állatteleltetést szolgálták, lassankint mívelés alá vonattak.

Mivel pedig az óvárosok területén a tartós béke és fokról-fokra javuló gazdasági viszonyok miatt nagyon felszaporodott lakosság nem fért el többé, a városoknak lassankint szakítaniuk kellett a kerteken való lakás tilalmazásának gondolatával s a lakosság a múlt század első évtizedeiben teljesen ellepte a kerteket s az egész kertség a valóságban is egyszerre belterületté vált, noha már előbb is annak számíttatott. A kertekre való kiköltözéssel velejárt a közös föld birtoklásának újabb szabályozása. Vagyis a kerti lakos számára is biztosították mindazon jogokat, amelyek megillették az Óváros-ban lakót, viszont vállalnia kellett azok terhét is. Így aztán a kert az Óvárossal teljesen egybeforrott és kialakult egy nagy, telkekkel, a telkeken istállókkal, rakományokkal ellátott girbegörbe, zsákutcás, zugos, sok helyen szinte mondhatnánk ázsiai külsővel bíró város.

Előző rész

Megosztom Facebook-on  Megosztom Twitter-en  Megosztom Startlapon  Megosztom URLguru-n  Megosztom Delicious-on  Megosztom Tumblr-en  Megosztom CitroMail-lel!  
Ajánlom egy ismerősömnek

Vissza a könyvtárba

A lap tetejére