Az oldal teljes funkcionalitású működéséhez Javascript szükséges!

Kereső Linkek Vendégkönyv Képtár

Salánky József uram emlékezete
Írta: Fehér Gábor, 1948

Vissza a könyvtárba

Megosztom Facebook-on  Megosztom Twitter-en  Megosztom Startlapon  Megosztom URLguru-n  Megosztom Delicious-on  Megosztom Tumblr-en  Megosztom CitroMail-lel!  
Ajánlom egy ismerősömnek

Ha az ember befordul Debrecenben a Csapó utcára és az első szegeletnél jobbra letér, a kenyérpiacra jut. Ma elég szürke képet mutat ez a hely, mert a kenyérgyárak elsorvasztották ezt a kereseti ágat. Hatvan évvel ezelőtt azonban még csodaszép látvány volt ide elmenni. A drágalátos jó illat, a friss kenyér szaga elébement az embereknek egészen a Csapó utca szegletéig. Aki aztán befordult a térre, az igazán gyönyörködhetett szíve szerint.

Alig belátható hosszú sorok voltak itten asztalokból, s ezeken garmadával halmozva a kenyér: két-három arasz magasságú, felhasadt, barnapiros búzakenyerek. A halom mellett patyolatköténnyel, csillogó hosszú késsel állott a sütögető asszony. Az éppen soron levő, felvágott kenyér hófehérre lúgozott kis asztalon állott és csak addig volt látható, amíg vágtak belőle; különben le volt takarva a hónál is csillogóbb lenabrosszal. Aki nemes magyar fajtánk nagy tisztaság-érzetéről képet akart szerezni, igazán nem mehetett jobb helyre, mint a kenyérpiacra.

A város ágrólszakadtjai rendes napi vendégei voltak a kenyérpiacnak. Megjöttek minden reggel, akár esett, akár fútt, és - hála a sütögető asszonyok jó szívének - nem volt egy sem, aki a porcióját meg ne kapta volna.

Ezen a téren ment át egy szép tavaszi délelőtt (vagy jó hatvan esztendeje) Salánky József uram. Nem mintha kenyeret akart volna venni, hanem mert ott volt mindjárt a kenyérpiac tövében a pipasor, ahol azt az igen fáintos selmeci pipát kapni lehet. Itt ment el, mondom és - valósággal belebotlott egy nagyszemű, piszkos gyerekbe, aki éppen egy nagy darab kapros dubbancsot gyűrt befelé. De olyan kiváltképpen bogárszeme volt a kölyöknek, hogy a gazda megszólította.

- Ki gyereke vagy, hé?
- Kakucsi Juliánná idesanyámé -felelt az bátran.
- Hát apádat hogy híjják?
- Sehogyse. Megholt.
- Hát osztán, hogy kerülsz te ide, nem tud anyád eltartani?
- Nem, mert kiment szolgálni Nagyhegyesre.
- Nincs itt a városba senkid?
- Szoboszlóra valók vagyunk, de ott sincs senkink.
- Mikor jön vissza anyád?
- Nem tudom.
- Hát te addig mit csinálsz?
- Élek.

Itt megszakadt a beszélgetés. József gazda gondolkozott egy kissé.

- Nem volna kedve helybe állani? -kérdezte szünet után.
- Nem nagyon.

-Miért?
-Azért, mert akkor dolgozni kéne.
-Ejnye, te léhűtő, az ördög tenne a villahajtóba! Hát te nem szeretsz dolgozni? Na akkor itt hervadj el, ahun vagy.

Mérgesen elment. De amikor megvette a selmeci pipát hogy-hogynem, megincsak visszakerült a gyerekhez. Újra megállott előtte; jó darabig döfölte vasas botjával a földet, végül is szegeletre jutott. Rászólott a fiúra.

-Gyere hé utánam.

Hazavitte a gyereket. Vesztére tette. Zsófi néni megértvén miről van szó, ugyancsak nekiment szemeszöktében az urának.

- Jaj, hogy a Bódi Gyurka abroncsolná meg a kend vén kapatos fejét! Ilyesmivel támít nekem kend haza! Nem elég nekem a magam két gyereke, most bajoljak a máséval is. No, ezt megcsinálta, annyit mondhatok!
- Hallgas asszony, mert meg vagyon írva, hogy...
- Majd megmutatom én magának avval a szivonóval, hogy mi vagyon megírva. Azt pedig ajánlom kendnek, eltisztítsa, takarítsa ezt a cselefendri kölyköt, mert vérit veszem.

Hanem erre az istentelenségre meglódult József gazdában is az ütő. Csapott olyan kutyakavarintást, hogy a szolgáló alig győzte becsapkodni legalább az utcára nyíló ablakokat. Kisebb megszakításokkal egész nap folyt a csetepaté, menjen-e, maradjon-e a befogadott fiú. Estére megunta Salánky uram a veszekedést, Zsófi néni is megbarátkozott a meglepetéssel. A két akarat kiegyezett abban, hogy a fiú se nem marad, se nem megy, hanem beadják ősszel a kollégiumba bennlakosnak és így gondoskodnak róla.

Salánky gazda ugyancsak tanujelét adta az elszántságának, amikor szeptember elején nekiindult a fiúval, hogy Menyhárt uramat a bennlakás ügyében felkeresse.

A bennlakás a régi időkben nagyobb szó volt, mint manapság, mert a bennlakó szegény diák rendesen a kókvákhoz volt beosztva. Mivel pedig: Ki mit őriz, abbul él - az ilyen dárdás senkinek se fizetett a kosztért, de azért hajat eresztett az év végére mind. Igen fontos volt ez a bennlakosság, éppen azért nem volt mód kikerülni, hogy Menyhárt uramat ebben az irányban megkeressék.

Márpedig Menyhárt János uram felkeresése nem volt veszélytelen vállalkozás. Híres professzor volt Menyhárt uram, a Kollégium anyagi ügyeinek akkori vezetője. Minden vonatkozásban a ridegségig menő puritán, de ha arról volt szó, hogy az intézet számára valami anyagi előnyt kell kikaparni a zsebekből, akkor hallatlan furmányokra és rafinériákra volt képes. Nagyon értett ahhoz, hogyan kell megnyitni a cívisek tárcáját s általában nagyon értett a cívisek nyelvén. Különben is igen érdekes ember volt. A diákság kedvenc szavajárása után úgy nevezte, hogy Ebadta, sőt hívták titokban úgy is, hogy: Susnemoricultrix, mert a hasonlatait és példáit gyilkos előszeretettel vette a sertések társadalmi és magánéletéből.

Érthető hát, hogy József gazda némi szorongással lépett a nevezetes ajtó elé és háromszor is megköszörülte a torkát, mielőtt belépett volna. Pedig hiba volt már ez a habozás is, mert Ebadta észrevette a torokköszörülésben a kérő hangot. Mikor pedig meglátta a gazdát a gyerekkel, tisztában volt mindennel egy pillanat alatt és villámgyorsan megelőzte a kérést egy ellenakcióval.

- Adjon Isten József gazda - nyomult az érkező elé. - Ugyancsak jó ám, hogy jön. Éppen ma délelőtt akartam lemenni magukhoz, éppen ebben a percben. Mert tudja, ezek az ebadta dejákok úgy megrohanták most ezt a bennlakást - mondok magamban - már csak megkérem Salánky József uramat úgy is, mint jó kálomista embert, úgyis, mint kegyes alapítónkat, ne restellene két-három dejákot pár hónapra kvártélyba fogadni. Csak addig, míg az itteniekbül kicsapunk egy párat. Hát ugyi elfogad vagy kettőt, hármat, mi?

A gazda megsóriázott egy kicsit, de ez nem tartott sokáig. Mert Ebadtának csak a szavai voltak célirányosak, az arckifejezését elfelejtette a szavai szerint beigazítani. (Így jár a kálomista ember, ha ravaszkodik, eltéveszti valahol.) Salánky uram belátott a kártyába. Tempósan, nyugodtan replikázott:

- Nem biz én, kérem alázatossággal, én biz' nem fogadok el egyet se. Sokkal inkább én magam is erányozok ide egyet; kérvén, hogy a professzor úr venné fel ingyenes helyre.

A professzor piros lett a felháborodástól:

- Micsoda?! Hogy én vegyek be valakit ide? Ide, ahol egy tű se fér már?! Menjen csak fel akárki a cétusokba, nézze meg, hogy néznek azok ki. Úgy lágerozik ott a deják, mint a vaddisznók a herciniai őserdőben.

Elkomorodott József gazda.

- Hát egyszóval; nem akarja az úr felvenni ezt az én pártfogoltamat.
- Nem lehet, nem lehet.
- Hát osztán miért nem?
- Azért mert nincsen hely, dictum.
- Nincs hely? A kollégiumban nincs hely? Hát hallott már olyat a professzor úr, hogy a kollégiumban nincs hely egy dárdásnak? Mintha a Tiszában nem volna hely egy rossz sühe keszegnek! Nahát ilyet ne tessék kérem szépen mondani. Mert bizony el lehet itt helyezni akár száz kölyköt is, csak akarni kell.
- Nem lehet - intett Ebadta szomorúan. Ám csak olyan lett erre az ismételt válaszra Salánky uram, mintha tüzet löktek volna rá.
- Hát jól van, azt se bánom na. Megyek is már akkor hazafelé. De azt megmondhatom, hogy nagy dücsőssíg lesz, ha elmondják a népek, hogy a debreceni nagy híres kollégium megtagadja az özvegyek és árvák sorsát. Egy ilyen szegény árváért.

Ebadta lenézett, elmeresztette a szemeit, mintha ebben a pillanatban látta volna meg a gyereket.

- Ez az a szegény árva? Ezt a kölyköt nevezi kelméd szegény árvának, ezt a boldogtalan disznót? Hát akkor a megholt papok gyereke micsoda, mi?!

Bánom is én, akárkicsoda. Majd elviszem a gyereket másfelé, de annyit mondhatok, hogy nem is látja a kollégium azt a jó négyezer pengőforintot, amit rátestáltunk. Lehet még új végrendeletet csinálni. Na az isten áldja meg, én elvégeztem.

Nagyon összerezdült ezekre a szavakra a professzor. Odaugrott az ajtóhoz és eltorlaszolta a testével.

- Na, na édes uram, hát nem kell azért rögtön elszaladni. Hiszen nem mondom én, hogy éppenséggel nem lehetne szorítani egy helyet; csakhát... tudja ez az ingyenesség..., ez a bökkenő. Nem mondom, ha tán megtoldaná József öcsém azt az alapítványt, mondjuk... vagy ezer forinttal.
- Egy petákkal sem uram; egy vassal se.
- Na, na, Salánky gazda. Még azt hiszik majd ezek az ebadta népek, hogy megbánta kend azt az alapítványt; aztán mert restelli visszaszívni, hát most le akarja etetni evvel a köly... evvel a szegény árvával.
- Bánom is én, mit hisznek. Testáltam négyezret, többet nem testálok.
- Az baj. Mert nekem arra is kell ám vigyázni, amit a népek mondanak, szűkön van még hat hete, hogy Pacuha Balogh Mihály uram behozta egyik rokonát - féldíjasnak. Pedig Mihály ötezret testált az alma maternek. Na most: itt van a nagyon nagy disznóság; Holnapután már az Ispotálytól a Csi-csogóig azon híznak a vénasszonyok, hogy: ni lám csak! a Balogh Mihály rokona féldíjat kapott, a Salánky gazduramé meg...
- Miska ötezret testált? - vágott közbe József gazda némi megütközéssel.
- Annyit ám. Éhen kontrektus, abból láthatja ecsim.

József megnézi a kontrektust. Kétszer is megnézi, de hiába, mert az ötezer pengőforint csakugyan benne van a kontraktusban. Menyhárt uram ragyog a diadaltól, aztán közelebb megy. Halkan beszél.

- Oztán tudja ecsim; nem azt az ötezer pengőt bánom én. Akinek van, adjon; az a kötelessége. Hanem ha látta volna József ecsim, milyen szivesen adta Mihály gazda ezt a pénzt. Alig tudtam kivenni a kezéből a pennát; erőnek erejével hatezret akart testálni.

Nagy csend lett. Salánky gazda elnéz a levegőbe.

- Hát akkor... nem bánom na. Valami kis áldozatra én is kapható volnék. Bánja fene, hadd legyen négyezerötszáz.

Mézédes kifejezést ölt e szavakra a professzor arca; a hangja sajátságos fuvolaregiszterbe csap át.

- Na látja, József ecsim, ez már okos beszéd. Okos beszéd, de csak félig. Mert ha kikerekítené kend a kegyes adományt ötezerre és adna rá még valami csekélységet, - akár csak öt pengőt is, - le volna főzve Pacuha Balogh Mihály, az a híres. Le biz a.

Egyet nyel a gazda; nagyot gondolkozik.

- Nem bánom, - szólott végre, - majd kinyerem a tengerin. Hát hadd legyen ötezeregyszáz. De a fiú ingyenes végig.
- Úgy, úgy - bólintott a professzor. - Az okmányt majd elküldöm holnap aláírás végett. Na ha ezt Balogh Miska megtudja!

Parolát adnak egymásnak; nagyot, kupecosat. És ezzel be is van a dolog fejezve annak rendje és módja szerint.

- Már megy is József ecsim? Hát áldja meg az Isten, minden jót kívánok. Köszöntetem Zsófia nemzetes aszszonyt. A fiút meg csak vigye be ecsim a nyolcadik cétusba.
- Hova gondol a professzor úr! Fel kell azt először ruházni; ne mondja azt senki, hogy condorlottan küldtük ide. Azután - hogy el ne felejtsem -, az asszony azt is kívánja, hogy minden vasárnap miénk legyen a gyerek, ha kész a leckével.

Menyhárt uram int, hogy jól van. A gazda megy is már, a professzor egyedül marad. Sokáig nézegeti az ajtót, mintha valaki volna ott. Végre megszólal.

- Jó ember volnál te József, de hát... nagy szamár vagy. Kihúztam belőled ezeregyszáz pengőt, pedig felvettem volna a gyereket úgy is. Na te ugyan a falnak vagy állítva.

Nagyot, harsogósat kacag. Aznap madarat lehet vele fogatni. Mindenki tudja: az öreg úrnak ma jó napja van.

Na de jó napja van József gazdának is, bár ez nem látszik meg a külsején. Hazaballag tempósan, csendesen. Meg is ették már a levest, amikor megkérdezte az asszony:

- Na oztán mire végeztetek?
- Mire? Hát jóra. Jó ember ez az Ebadta, csakhát... észbelileg hiányos egy kicsit... neki legyen mondva.
- Hogy-hogy?
- Csak képzeld. Felvette a fiút ingyenesnek, mégpedig azért az ezer forintért, amit már tavaly a Kollégiom-nak szántam. Na ez ugyan be van csapva.

Mindeketten nagyot, jóízűt nevetnek. Velük nevet Gyula is, a fogadott fiú.

Jó három esztendő telt el a mondottak után, amikor egy őszi vasárnap délelőtt egy asszony állított be a Salánky portára.

Szikár, magas alak; nem öreg, de a vonásai fáradtak végtelenül. A szája mellett két keserű, mély szántás, két száraz karján meglöttyent a bőr, mint azoknál szokott, akik rossz táplálkozás mellett megfeszített testi munkát végeznek. Csak a két nagy fekete szeme, ez élt fiatalos, ideges fénnyel. A háta előregörnyedt, a feje is meghajlott előre, amikor megállott a gazda előtt. Nagyon csendesen, alázatosan beszélt.

- Ideküldtek, azt mondták, itt lakik Salánky gazda.
- Én volnék az.
- Hát... a fiam végett jöttem; a Gyula fiam végett.

A gazda meghőkölt a meglepetéstől.

- Maga az lelkem? Na, Isten hozta, csakhogy végre látjuk. Kerüljön beljebb.

Bement az asszony, a gazda kínálni kezdte.

- Na, üljön le már nálunk.
- Köszönöm alássan - mondta ez, de csak állva maradt. Úgy kellett leeröltetni a székre. Leült Salánky uram is. Csend lett.
- Fáradtnak látszik kelméd.
- Sok dolog volt a Nagyhegyesen - mondta halkan, inkább magának az asszony és egy sóhajtást utánaküldött a mondásnak. Ez a sóhaj megterült és betöltötte a házat telestele sötétséggel.
- Na és most... el akarja kelméd vinni a fiát?
- Hát igen. Együtt van a pénz.
- Micsoda pénz?
- A száz forint, amivel kijavíttatom a házat.
- És most oda akar a fiával...?
- Hazamenni. Hiszen ezért kinlódtam három esztendeig.
- Jó, jó, de hiszen írtuk, hogy a fiú iskolába jár.
- Tudom. De hát... most már ki kell majd íratni.
- Na, na! Az nem úgy megy ám, tudja-é?

Az asszony riadtan felkapta a fejét.

- Dehogy nem. Az én gyermekem. Elég sokáig ette szegény a más kenyerét.
- De hallja, értse meg; a fia már a negyedik gimnáziumba jár.

Az asszony nem értette a dolgot, a gazda tovább magyarázta.

- Nézze, arról van szó, hogy ha a fia még egy pár évig bennmarad, úr lesz belőle.
- Az én fiamból?
- Abból ám! Még pedig nem is emilyen-amolyan úr. Első tanuló az egész oskolában. Akár pap is lehet még Szoboszlón, ha többet nem akar.

Az anya nem szól semmit; zavart. Salánky gazda kihúzza a nagy komót fiát.

- Ehol van a képe a fiának.

Az asszony utánakap a képnek; egyik keze a szívéhez rándul. Azután nézi szó nélkül, de hallani, amint a lélegzete mindig mélyebbről zihál. József gazda megérzi, hogy nincs itt most neki semmi keresnivalója. Szó nélkül átmegy a másik házba. Mikor egy fertály óra múlva újra bejön, csendesen ül az asszony ugyanott, a kép pedig nincs sehol. Nem esik erről szó többé. Nagy hosszú csend; végre az asszony lassan belehullatja a nagy csöndbe a nehéz elhatározás szavait:

- Magam megyek haza.

A nagy szomorúság kimélyíti a szavak mögét. Megrendül József gazda; sokáig tanácstalanul jár-kél, végre felveti a fejét.

- Hallja, azt mondom én magának; minek menne haza. Itt nálam a tanyán egy asszonyra úgyis szükség van. Meg lehet kelméd minálunk.

Az asszony felnéz, az arca egészen elsötétül.

- Nem kell a más kenyere, nem kell - nyögte ki gyűlölettel, szinte gorombán.
- Már pedig jó sora lenne kendnek; a fiát is láthatná minden héten.

Amaz megrázta a fejét.

- Nem kell a más kenyere, elég volt a Nagyhegyesen, nem kell.
- Nem lenne kend cseléd; főzni kéne a többinek, meg a kezükre nézni.
- Köszönöm a jóságát.
- Nincs mit, hiszen nekem is jobb lesz így. Hát akkor ebben maradunk.

Amaz tagadólag int. Salánky uram elveszti a türelmét.

- Hát miért nem? - kérdezte ingerülten.
- Haza kell nekem menni; rendbehozatni a házat.
- Hát hozza rendbe, ha éppen úgy akarja és jöjjön vissza azután.
- Nem lehet, nem lehet.
- Dehát miért?
- Odavalók vagyunk mind; apám, anyám. Nem tudok megszokni másutt.
- Ej, dehogy is nem. Meg kell próbálni.
- Megaztán ott nyugszik a társam is.

Újra csend lesz erre a szóra. Végül megint csak az asszony szólal meg:

- Nem tudnék másutt lenni; sehol se. Ott mindenkit ismerek, mindent ismerek; azt a szép sugár tornyot is.

Egy kicsit elríjja magát az utolsó szavakra. A gazda egy pillanatig mosolyoghatnék az oktondi beszéden. De aztán megint elkezd magyarázkodni az oktondi asszonynak; milyen jó lenne neki a tanyán. Az pedig hallgatja, hallgatja; de a vége mindig az, hogy tagadólag rázza a fejét.

Három nap múlva aztán délben kikísérik az asszonyt. Gyalogosan megy. Holnap ugyan szekér megy az Ebesre, de ő nem várhat. Azt mondja, sietős az útja.

Kikisérik. Nem messze, mert Gyulának délután is órái vannak az iskolában, onnan nem szabad lekésni. Elbúcsúznak és utána néznek még, amint befordult a Mester utcán; egyenesen a szoboszlai szép sugár torony irányában.

Ilyenformán hallottam többször méltóságos K. professzor úrtól elmesélni, hogyan lett ő szoboszlai szegény árva gyermekből kollégiumi diák.

Megosztom Facebook-on  Megosztom Twitter-en  Megosztom Startlapon  Megosztom URLguru-n  Megosztom Delicious-on  Megosztom Tumblr-en  Megosztom CitroMail-lel!  
Ajánlom egy ismerősömnek

Vissza a könyvtárba

A lap tetejére