Az oldal teljes funkcionalitású működéséhez Javascript szükséges!

Kereső Linkek Vendégkönyv Képtár

Vicisti Galilei!
Írta: Pénztáros István, 1907

Vissza a könyvtárba

Megosztom Facebook-on  Megosztom Twitter-en  Megosztom Startlapon  Megosztom URLguru-n  Megosztom Delicious-on  Megosztom Tumblr-en  Megosztom CitroMail-lel!  
Ajánlom egy ismerősömnek

Másnap reggel futott széjjel a városban az a hír, hogy Ördöngős Anna a zivataros időt felhasználva, a tömlöcből megszökött. Voltak, akik meg voltak győződve arról, hogy csakis ördögi praktikával tudott kiszabadulni erős fogságából. Még olyanok sem hiányoztak, akik azt állították, hogy látták amikor ama rettenetes zivatarban sötét felhőn ülve szállott felfelé.

Annyi biztos, hogy kézrekeríteni nem lehet. Teljesen nyoma veszett. A szálló hír akkor öltött érdekesebb alakot, mikor arról kezdtek súgdosni, hogy nem magában el Szoboszlót. Fekete Samu a rendes kerékvágásból ki volt zökkenve. A különben nyugodt ember izgatott hangon újságolta a mit sem sejtő öreg Mózes úrnak:
-Annát szeretője szabadította ki a tömlöcből, abban az istenkísérő időben. Mikor a pokol kapui szórták a villámot, és mennykövet. Együtt szöktek meg.
-De hát ki szöktette meg? Ki volt a kedvese?
-És nem vette észre apám, hogy már régebben forró szempillantásokat váltottak egymással..., ki lehetne más, mint...Bálint. Vele együtt tűntek el a mezőről a Csinos, meg a Villám lovak is.

Az öreg Mózes úr meglepetésében felhökkent, majd megtántorodott. Úgy teszett, mintha egy láthatatlan rém orvtámadása suhintotta volna meg, ami ellen nincs módjában édekezni. Mikor magához tért a meglepetésből:
- Te vagy az oka Samu, saját fiadra jobban kellett volna vigyázni! - kifakadása igazságtalanságát enyhíteni akarva, folytatta:
- Arra a derék fiúra, az én kedves Bálint unokámra!

Samut a fájdalom nagyon lesújtotta, összeszorított ajkán tompán szűrődött át válasza, mely mint a bosszúálló Nemesis hangja zúgott:
- Az apák bűneit a fiakban büntetei meg az Isten!

Hosszú, megdöbbentő csend következett, amely nyomasztó álomsúlyként nehezedett a lelkekre. Békót rakott, izzó gondolatokra, amelyek az agyat szétpattantással fenyegették. Az ilyen csend beszédesebb s nyugtalanítóbb a legfékvesztettebb indulatkitörésnél.

Samu melléből fullasztó sóhaj szállott fel, majd a gyötrődés fájdalma megszólaltatta:
- Ez az asszony valóságos ördög, szívtelen önző teremtés, kinek nyomában a sötét halál, a vész, az átkozat jár...

Az öreg Mózes úr végigpillantott a Kösély folyó nádasán. Lágy hullámzásán meleg simogatással táncolt a színes napsugár. Sejtelmes zsibongás vegyült a légbe. A természet egybehangzó muzsikája szólalt meg. Amerre a szem ellátott, ég és föld, szerelmet lehelt. Megrészegítő vágy mámora szállongott a tiszta kékségben, hasonlóan a csapongó madárhoz.

- Tévedésben vagy!- szólalt meg Mózes úr ellágyult merengő hangon - Anna igazi angyal, kinek a közelébe szeretet viruló élete fakad. Mindnyájan önző egyoldalúsággal ítéltétek el őt.

- Eh! Nincs mentség a számára! Csalódtunk benne...
- Tévedsz! A csalódás két élű önző fegyver, amely az igazság ürügye alatt a legynagyobb igazságtalanságra vetemedik. Ő csalódott bennünk, mert szíve tiszta szeretetével kívánt körülvenni, Ő az igazi örök nőt ábrázolja, aki hősi küzdelmének áldozata...

Samu elkeseredetten rázta fejét, s sötéten nézett Mózes úrra, ki tovább folytatta:
- Annak a szép asszonynak mindent meg tudok bocsájtani... Hanem Bálint unokám a lovagi parolát megsértette. Regula ellenesen járt el. Közmegállapodás szerint Annát a rátartó asszonyok közé soroztuk, s így nekem jutott osztályrészül... És mégis ő rabolta el... Samu kesenyésen jegyezte meg:
-Úgy látszik a szerelem nem ismer lovagi parolát...

Másnap reggel váratlan megleptés érte Samut.
Az öreg Mózes úr annyira megrendült, hogy a rövid éj teljesen megöregítette. A lelki gyötrelem kétségtelen jelekkel volt írva az arczára. Azon mély, hosszú barázda képződött, szemei kimerült bágyadságot tükröztek vissza.
Részvétteljes aggodalom fogta el Samut.
E pillanatban zengett át a templom istentiszteletre hívogató harangja meleg lágysággal.

Mózes urat prófétai ihletség fogta el, s ünnepélyesen szólalt meg:
-Vicisti Galilei! Vicisti... Megmagyarázhatatlan érzés tölti be a szívemet. Századok suhannak szellem-szárnyaikkal előttem. A múltnak ragyogó dicsőséges csataképei megelevenedve folynak át a jövő csendes mérhetetlenébe. És íme fájó tépelődéssel kínoz a múlt, hogy készületlenségbe talált a jövő... Úgy tetszik, mintha végórám közelednék, s a leszámolás ítélete előtt állnék. Az aggódó elégedetlenség sötét örvénye elnyeléssel fenyeget...

Samu szemében könnyek csillogtak, s lesújtva sóhajtott:
-Egyetlen fiamat vesztettem el... örökre...
-Samu fiam -válaszolt az öreg megtörten - fájdalmad az enyémhez összehasonlítható. Te csak a fiadat veszteted el... Makacs kitartással ragaszkodtam az eszményi küzdelem megvalósításához, melynek kiemelkedő napja felséges Rákóczy fejedelem volt. Összes vágyam Bálint unokámban volt megtestesítve. Arra tanítottam, hogy Rákóczy harci riadójára mindenkoron készen álljon. Az legyen élete, halála, boldogsága. Midőn meghallja, szeretője mézédes ajkát taszítsa el magától, s rohanjon a harczba... Én Bálint unokámban nem csak az unokámat vesztettem el, hanem vele együtt minden szépet, és magasztosat, a miért a földön élni érdemes... Mindent elveszettem... vicisti!... A kard, az ősi hatalmas kard átalakul ekevassá... Hallod a harang hangját? Tegnap óta folytonos zsongás dübörög az agyamban, mintha szét akarná feszíteni koponyámat. Benne volt abban harczi kiáltás, robogó mének dobogása, halálhörgés, csatakürt... s most a harang varázsszava egyszerre meggyógyított. A fejem észvesztő nyomása megszűnt. Egy más, édeni, megtisztult, csendes világ tárult fel előttem... Úgy tetszik, mintha a harang méla hangja mind-mind több, több szoboszlói lakost hívna haza. Látom, ahogy a messze idegenből letelepülve megsokasodnak. Leteszik az öldöklő kardot...
Letelepülünk az Isten dicsőségére emelt templom közelében, hogy eme legnagyobb erőségökben, hitökben boldogságukat feltalálják...

Samu csodával hallgatta atyját, aki a visio káprázata alatt jósszavakkal beszélt Szoboszlónak, a hajduságnak jövő boldogulásáról... S midőn szeme a rohamosan megöregedett atyjának lemondást és szeretetet sugárzó szemeivel találkoztak, könnyeit nem tudta elfolytani.

A két férfi, atya és fiú szeretetteljes gyöngédséggel ölelték meg egymást. A közös fájdalom érzésétől zokogásba fulladtak. Nem szégyelték egymás előtt gyöngeségüket, hisz az volt a legnagyobb erősségök, a szeretet, a mi könnyekre fakasztotta őket.

Együtt mentek az Isten házába.

A nézők igazi részvétellel tekintettek a fájdalomtól megtört Mózes úrra, a ki a közszeretet tárgya volt. S a buzgó felemelő közös fohász mintha a szívek sajgó sebére enyhítő balzsamot csepegtettek volna...

Megosztom Facebook-on  Megosztom Twitter-en  Megosztom Startlapon  Megosztom URLguru-n  Megosztom Delicious-on  Megosztom Tumblr-en  Megosztom CitroMail-lel!  
Ajánlom egy ismerősömnek

Vissza a könyvtárba

A lap tetejére