† Szivos Béla
Vasárnapi Újság (1912.04.14.)
A «Vasárnapi Ujság» régi oszlopos embereinek egyike dőlt ki ismét az élők sorából. Szívos Béla, ki lapunknak éveken át belső munkatársa volt, a magyar népéletnek egyik legkitűnőbb ismerője és derült kedvű, férfias humorú rajzolója s a ki úgyszólván egész irodalmi pályáját lapunkban futotta meg - váratlanul, gyilkos betegségnek hirtelen áldozatául esve meghalt. Nekünk külön gyászunk az ő halála, mert leghívebb híveink egyikét, munkánkban jeles társunkat, kedves és szeretetreméltó barátunkat vesztettük el benne, de
gyásza az irodalomnak is, mert Szívos Béla, ha hírneve nem hatott is el olyan széles körökbe, mint a hogy megérdemelte volna s ha nem kereste is soha az írói híresség külső
jeleit, egyike volt a maga korában a magyarság szivéhez legközelebb álló novellistáinknak s a népéletnek szeretettel teljes ismeretével, a magyar nép humorának, jellemzetes tulajdonságainak megértésével kivált annak a kornak irodalmából, melyet az idők változása már eltérített a magyar falu és a magyar nép
hangulataitól.
Ő maga is egy kiveszőben levő tipus megszemélyesítője volt, és pedig a legrokonszenvesebb magyar típusok egyikének megszemélyesítője. Erős kálvinista színezetű alföldi magyar ember, tele életkedvvel, humorral, érdeklődéssel, erősen fejlett gyakorlati érzékkel. Megjelenésének egyszerűségén, beszédének és írásának zamatán, egész valóján letörölhetetlenül rajta volt az alföldi származás nyoma, külföldi utazások, széleskörű műveltség, az irodalom mindenféle tereiről való olvasmány nem változtatott lényének eredetiségén, az Alföld lelkéből lelkezett tősgyökerességén. Kitűnő adomázó volt, történetei elmondva még jobban hatottak, mint megírva, az alföldi nép, a kálvinista papok, rektorok, a kisvárosi intelligenczia alakjai még jobban megelevenedtek szavában, mint írásában, - kedves, derék, formáiban egyszerű, lélekben meleg és nemes érzésű ember. A ki ismerte, mind szeretettel gondol vissza rá, okosságára, vidám társalgására, nyugodt, gyakorlatias világnézetére, eredeti eszejárására.
Változatos pályát futott meg. 1845-ben született Hajdúszoboszlón régi kálvinista papi családból. Apja, Szívos Mihály, Hajdúszoboszló lelkésze volt s családi hagyományaihoz híven,
miután Debreczenben elvégezte a középiskolát, papi pályára lépett ő is. A theologiát Eperjesen végezte s pappá szenteltetvén, csakhamar nehéz, de érdemes feladatot kapott: a bunyaszekszárdi (Krassó-Szörénymegye) ref. egyházba ment missiói lelkésznek. Feladatát, a református híveknek e nemzetiségi vidéken való tömörítését, a rendezetlen viszonyok közt élő kisebb egyházak szervezését derekasan elvégezte s ezzel a magyarság ügyének is jelentékeny szolgálatot tett. A papi pálya azonban nem elégítette ki; állami költségen kiment külföldre gazdasági tanulmányokat végezni, bejárta Svájczot, Németországot, Hollandiát, Angliát s a zürichi egyetemen gazdasági szaktanári képesítést szerzett.
Így felkészülve lett tanár a szentesi gimnáziumban s itt kezdte meg irodalmi munkásságát is. Nyomdát szerzett s megalapította a «Szentes és Vidéke» czímű helyi lapot s elkezdett novellisztikus dolgokkal is próbálkozni. Nemsokára a tanársággal is felhagyott és elment hazájába, Hajdúszoboszlóra rendőr-főkapitánynak. Nagyon szerették Szoboszlón, állását kitűnően töltötte be, de egy képviselőválasztásból kifolyólag összeütközésbe került a főispánjával. Mikor aztán a főispán kérdőre vonta, hogy miért nem tett semmit az ő jelöltje érdekében, ő a maga csendes modorával, de erélylyel ezt felelte: - Köszönje meg méltóságod, hogy ellene nem dolgoztam a jelöltjének.
Pár nap múlva beadta lemondását rendőrfőkapitányi állásáról. A hajduszoboszlóiak valóságos ünnepléssel búcsúztak el tőle.
Felköltözött Budapestre és Nagy Miklós meghívására, a ki lapunkban megjelent elbeszélései révén nagyra tartotta, belépett a «Vasárnapi Ujság» szerkesztőségébe. Az ezután következő évekre esik irodalmi munkásságának legjelentékenyebb része. Ha addig csak néha-néha, jóformán a maga és környezete mulattatására vetette papírra egy-egy kedves történetét, most teljes kedvvel és ambiczióval fogott az irodalmi munkába. Tömérdek kisebb-nagyobb czikket, apróságot, rajzot, képmagyarázatot, humoros képet irt lapunkba, 14 éven át alig volt szám, melyben ne jelent volna meg czikke. Novelláinak javát két kötetben gyűjtötte össze, Ócska történetek és Kivesző alakok czímmel. Csupa erősen alföldi színezetű történetek, a nép életének, gondolkozásának, beszédmódjának ritka benső ismeretével, a mely az elbeszéléseket néprajzi szempontból, mint a magyar népéletre vonatkozó megfigyelések kincsesbányáját is kiválóan értékessé teszi. A néprajz különben is nagyon érdekelte; szorgalmas munkatársa volt a Néprajzi Társaság folyóiratának s e társaság egyik ülésén csak néhány hónappal ezelőtt is olyan felolvasást tartott, a melynek sikere messze túlhaladta az efféle felolvasások szokásos sikerét. Szeretett nyelvészkedni is, nem tudományos rendszerességgel, hanem a magyar nyelv és különösen az alföldi népnyelv kiváló ismerőjeképen. A «Magyar Nyelvőr»-ben számos ilyen nyelvészkedő czikke jelent meg. Mint ifjúsági iró is kitűnt, néhány ifjúsági irata s a Jó Pajtás-ban megjelent elbeszélése legzamatosabb ifjúsági olvasmányaink közé tartozik. 1905-ben megvált lapunk szerkesztőségétől, de tovább is munkatársunk maradt elbeszéléseivel, melyek közül az utolsó lapunk múlt évi karácsonyi albumában jelent meg. Gazdasági lapot szerkesztett, időnkint írogatott, egyébként nyugodalmas, szemlélődő, olvasgató életet élt.
Hajdúszoboszlóra minden évben ellátogatott pihenni s rokonai meglátogatására. Nagy tudása, széleskörű olvasottsága s kiapadhatlan humora minden társaságnak központjává tették.
Nyári szabadsága idején nagy előszeretettel időzött a szoboszlói «Bánomkert»-ben, a hol öcscse özvegyének: Szívós Gézánénak a pajtája volt a kedvencz tanyája. Ott kertészkedett reggeltől estig kedves fái és virágai közt. Mikor unta magát, elfogta a kert utján sétáló diákokat s valósággal előadást tartott nekik irodalmi és egyéb dolgokról. Egyik-másik fiú többet tanult ilyen alkalmakkor, mint az iskolában a tanárjától.
A magyar népélet humora legkedvesebb tanulmánytárgya volt. Ha meghallott valami eredeti, neki tetsző dolgot, azt rövid idő múlva a «Vasárnapi Ujság»-ban az ő zamatos, igazi magyar hangján élvezettel olvasta az egész ország. Mint rendőrfőkapitány és községi biró, ügy ítélkezett, mint egy kiváló jogász. De ha akadt valami irodalmilag értékesíthető rész a hivatalos ügyekben, azt nagy előszeretettel kihámozta és megmentette az irodalom számára. Olvasóközönsége talán nem is sejtette, hogy elbeszéléseinek alakjai mind élő alakok voltak, a hajdúságnak általa annyira szeretett ősi fészkéből.
Váratlan halála mély és általános részvétet keltett Hajdúszoboszlón is. A város, a melyhez az elhunyt annyi kötelékkel volt fűzve, gyászt öltött halála alkalmából.
Hírarchívum | Impresszum | Preambulum | Köszönet | RSS | Eseménynaptár