Szilveszteri história
Hideg, havas idő volt Szilveszter napján. Csikorgott a hó Kis Bálint csizmája alatt. A városháza felé igyekezett. Éppen odaért a Nagyköz sarkához, amikor jó komájával, Lente Pállal összetalálkozott. Ő is a városházára tartott. Mintha összebeszéltek volna! Czeglédy Sámuel főhadnagy urat, a város első emberét keresték.
Mi járatban vannak barátaim? - kérdezte a főhadnagy, miközben felállt nagy karosszékéből, hogy üdvözölje az érkezőket. Fényes kardja szinte csilingelt, amint hozzá ütődött a szék karfájához. A kard mindig ott volt az oldalán! Gyakran szükség volt rá, de azt is jelezte, hogy viselője hivatalos ember. A kard tekintélyt adott és tiszteletet követelt.
Kis Bálint közben már válaszolt is a kérdésre. Nagy baj van, veszedelem fenyegeti a várost főhadnagy uram!
Mivel támasztja alá Kis szomszéd e sötét jóslatot? - kérdezte a főhadnagy, közben pedig arra gondolt, hogy ez az ember nem szokott össze-vissza beszélni. Ha mond valamit,annak alapja és súlya van!
Kis Bálint meg már folytatta a mondandóját. Van nekem egy jó kutyám, a Bogár. Megugatta az már néhányszor a főhadnagy urat is! Tudja az a göndörszőrű fekete. Az a kutya messziről megérzi, ha idegen közeledik. Pár órája egyebet se csinál, csak kiszalad a kert aljába. Beleszagol a levegőbe, aztán csaholni kezd. Mintha a kertek alatt járna valaki! Aztán behúzódik a szalma aljába, de ott is morog, vicsorog. Idegen szagot érez a kutya. Kóbor csapat ólálkodik a város körül. Bizonyosan törökök! A sötétedést várják, hogy ránk törjenek!
Aztán Lente Pál beszélt. Én meg délfelé egy félszekérnyi nádat hoztam a Kösirül. Ebbe a hidegbe jobban kell fűteni a kemencét, ha nem akarunk megfázni. Amint jövök a város alatt, látom ám, hogy a nagy szilfák tele vannak varjúval. Némelyiken több varjú van, mint nyáron a falevél! Meg is állítottam a lovakat, figyeltem a fekete madárhadat. A Kösin-túli erdőből éppen egy újabb nagy csapat érkezett. Most valami elriasztotta onnan őket! Idegenek vannak az erdőben főhadnagy úr! Jó lesz vigyázni, mert jobb félni, mint megijedni!
Ennek bizony fele sem tréfa - válaszolta Czeglédy főhadnagy! Már szólította is a városi hajdút, hogy a tizedek hadnagyait és a tanácsnokokat azonnal hívja a városházára! Alig telt el egy negyedóra, a nagy tanácskozó asztalt körülülték a város vezetői. Nyomasztó gond nehezedett rájuk. A hallottak alapján mindnyájan tudták, hogy nagy baj van!
Azonnal cselekedni kell - mondta a főhadnagy! Mindenek előtt meg kell tudnunk, milyen létszámú lehet a leselkedő csapat. Azután a népet fel kell készíteni a védekezésre, vagy ha reménytelen lenne az ellenállás, a menekülésre.
Aztán rendelkezett. Kulcsár Tóth uram, mint az első tized hadnagya 8-10 legényt tüstént szedjen össze kémlelésre! A legügyesebb közelítse meg az erdőt. A többi meg a Kösi nádasban húzódjon be egymástól füttyhangnyi távolságra. Az első kémlelő hajdú szokás szerint jelezzen. Minden füttyszó száz törököt jelent. Ha 300-nál többen lennének, szaggassa a füttyöt, mint a nádicinege. A legközelebb lévő meg rohanjon ide a hírrel, amilyen gyorsan csak tud!
Ezután Karcsa Péter a VI. tized hadnagya kért szót. Ravasz ember hírében állott. Kedvenc mondása volt - azért van feje az embernek, hogy használja! Jól ismerte a törököt, sokat csatározott ellenük. Én azt mondom, kezdte beszédét, hogy cselt kell vetni a rablóknak. Kevesen vagyunk fegyverfogható emberek. A fejünket használjuk! Többnek, meg erősebbnek kell látszanunk, mint amilyenek valójában vagyunk.
Úgy véli hadnagy úr - szólt az egyik tanácsnok - a török annyit ivott, hogy egy helyett kettőt lát? Ha nem tett volna vészesen komoly a helyzet, jót derült volna az egész nemes tanács. Most azonban komor hallgatás ülte meg a helyiséget.
Csak Karcsa Péter beszélt tovább rendületlenül. Két tized emberei a Nagy gátnál, másik kettőé a Kis-gátnál védjék a város kapuit. Egy tized fegyveresei meg a Kösi mentén a Vénkert felé elhúzódnak. Amikor támadni kezd a török oldalról meg hátulról, rontsanak rá. Csapjanak olyan zajt, mintha az egész hajdúság itt lenne! A többiek meg a várost körülvevő árok, palánk mentén üsse, vágja az ellenséget. De az asszonyok meg a nagyobb fiúk, lányok sem maradhatnak tétlen. Tepsikkel, üstökkel, kolompokkal, ostorokkal a templom körül gyülekezzenek. Adott jelre csapjanak olyan éktelen zajt, mintha egy egész hadsereg jönne.
A tanács legidősebb tagja, Literáti jegyző úr éppen ellenvetését akarta megtenni, amikor kivágódott az ajtó. Három a füttyszó, kiáltotta elfúló hangon a hírhozó! Háromszáz körül lehet az erdőben meghúzódó török - mondta, amikor szusszant egyet. Akkor megvédjük magunkat, városunkat! - jelentette ki Czeglédy főhadnagy. Hallotta mindenki Karcsa hadnagy szavait. Nincs idő tétlenkedésre! Úgy legyen minden, ahogy elmondta! Minden tized készülődjön, de rögtön! Induljon mindenki a kijelölt helyére! De nem is kellett már készülődni. Talpon volt az egész város.
December végén hamar sötétedett. Alig lehetett öt óra, amikor a török mozgolódni kezdett. Óvatosan lopakodtak előre a Kösi partján egészen a Török dombig. Minden mozdulatukat figyelemmel kísérte a toronyból a vigyázó. A havas, fehér tájon még estefelé is mindent jól lehetett látni.
A főhadnagy vezetésével a templom előtt sorakozott a szoboszlóiak lovas csapata. A toronyőrnek meghagyták, ha a török támadni kezd, kondítsa meg a harangot. Az lesz a jel a hajdúk ellentámadására, meg arra is, hogy a fallal védett templom köré húzódott asszonyok, öregek, gyerekek a zajongást elkezdjék. Feszült várakozás töltötte el az embereket. Sorsuk egy hajszálon függött. Az, hogy e vékonyka szál elszakad vagy egyben marad az Isten kegyelmére és a jó szerencsére volt bízva.
Egyszer csak óvatosan megkondult a harang. Elindult a török. Rajta hajdúk! Utánam! - kiáltotta a főhadnagy. Megindult a csapat, mint téli fergeteg. Abban a pillanatban iszonyatos lármába kezdtek a templomkörüliek. Nagy zajjal előjött a nádasban rejtőzködő csapat is. A török meg csak kapkodta a fejét. Könnyű prédára számított. Nem tudták mitévők legyenek. Támadásuk megtorpant. Amikor meg a szoboszlóiak kétfelől is rájuk rohantak, jobbnak látták, ha eliszkolnak. Mint megriadt nyulak, menekültek Kaba és Földes irányába. A hajdúk üldözték, ütötték, vágták a menekülőket.
Talán Derecskéig is kergették volna a törököt, ha köd nem ereszkedik a határba. Olyan sűrű köd szállott le, hogy harapni lehetett volna. Az orrukig sem láttak az üldözők. Jobbnak vélték, ha visszafordulnak. De vajon merre is van Szoboszló?
A hatalmas ködben csak sejteni lehetett, semmint felismerni a hazafelé vezető utat. Tudták ezt az otthon lévők is. Aggodalom töltötte el a szívüket. Szeretteikért a város színe virágáért, apákért, férjekért, tesvérekért nyugtalankodtak.
A baj okos gondolatokat szokott szülni. Az öreg jegyző, aki fegyvert már nem tudott fogni, a fejével segített. Szalmát vitetett a Török-dombra és meggyújtotta. Lángja talán még a sűrű ködön át is jelzi az irányt a hazatérőknek. A torony minden ablakába lámpásokat tetetett. S ha a fény el is veszítené erejét a nagy ködben, a hang biztosan nem! Meghúzatta a harangokat. Az éjszakai csendben a harangszó, mint nyájas hívogató bejárta az egész határt. Még éjfél előtt szerencsésen hazatértek a törököt üldöző szoboszlói hajdúk.
Másnap az év első napján Szoboszló apraja-nagyja ott szorongott a templomban, illetve a templom körül. Sokan be sem fértek az Isten házába. Hálát adtak a Mindenhatónak, amiért megoltalmazta őket a nagy veszedelemtől. Bevett szokás volt Hajdúszoboszlón, hogy az istentisztelet után a városi dobos a templom kertjében közhírré tette a fontos tudnivalókat. Most azonban maga Czeglédy főhadnagy lépett a hirdető székre. Rövid beszédet mondott.
Szoboszlóiak, vitéz és nemes hajdúk! Karddal szerezték őseink e földet, e várost, mely nekünk már szülőföldünk és édes otthonunk. Karddal és merész bátorsággal védtük meg tegnap örökségünket, Hajdúszoboszló városát.
Fogadjuk meg, hogy míg itt hajdúk élnek, míg őrzik őseik emlékét, erre a szilveszteri napra mindig emlékezni fognak. Minden év utolsó napján itt a templom körül pattogjanak az ostorok, szóljanak a kolompok és szárnyaljon messze a határba a harangok hangja. A szilveszteri zajongás űzzön el minden városunkra törő veszedelmet!
Fogadjuk! Úgy lesz! - kiáltotta egy szívvel és egy akarattal a sokaság.
Azóta Hajdúszoboszlón minden szilveszter estén szólnak a református templom harangjai. A torony ablakaiban égnek a lámpák. A főtéren csergetők, kolompolók, csillagszórók víg hada riasztja a városra leselkedő rosszat és gonoszat.
Forrás: Történetek Hajdúszoboszló múltjából, Erdei Gyula (1993)
Hírarchívum | Impresszum | Preambulum | Köszönet | RSS | Eseménynaptár