Az oldal teljes funkcionalitású működéséhez Javascript szükséges!

Kereső Linkek Vendégkönyv Képtár

A Ferike halála
Családi kép
Írta: Szívos Béla

Vissza a könyvtárba

Megosztom Facebook-on  Megosztom Twitter-en  Megosztom Startlapon  Megosztom URLguru-n  Megosztom Delicious-on  Megosztom Tumblr-en  Megosztom CitroMail-lel!  
Ajánlom egy ismerősömnek

Olyan szép gyerek volt a kis Ferike!

Piros, kövér, egészséges. Csupa élet, csupa elevenség. Szép, nagy kék szemei mint a nefelejcs, picziny, beszédes szája mint a gránát, hamvasszőke bodor haja mint egy oltári angyalkáé.

Vidám, csengő kiáltásaitól egész nap hangzott a ház, pedig még csak három szót tudott kimondani: apa, mama, meg picziny öcsikéje nevét: baba.

Ezt mondogatta reggeltől estig.

Hadd lássák, hogy ő már beszélni is tud. De hát hogy is ne, hiszen nagy legény már: majdnem két éves!

Ilyen nagy emberke pedig már sokat tud. Hát tudott is a kis Ferike. Szőrén megülte a legszilajabb faparipát, felborította a legnagyobb széket, összetört tányért, poharai, sőt megkergette a legizmosabb czicsát is!

Hatha még kimehetne! De hát nem lehet: nagy a hó, csikorgó a hideg. Hanem hiszen jöjjön el csak az a szép tavasz, majd akkor mutatja meg mit tud: felül vesszőparipájára, végig nyargal az udvaron, kerten, széltében-hosszában s megfog minden tarka pillangót!
Csakhogy az a szép kikelet olyan nagyon, nagyon messze van!...

*

Egyszer aztán elkezd a kis Ferike köhögni.

A jó doktor bácsika eljön, megtapogatja a kis kövér kacsót, megvizsgálja a nyelvet, a torkot, s azt mondja, hogy nincs semmi baj csak azt az édes orvosságot igya még Ferike, a mit küldeni fog neki. Mert nagyon jó ám, a doktor bácsi maga is szeretné meginni! Holnap megint eljön, s majd meglátja: jó fiu volt-e a kis Ferike? Mert hát a jó kis fiuk mind megiszszák az orvosságot, meg bizony! Csak a rossz gyerekek nem szeretik: de hát azok nem is kapnak ám aranyos trombitát, meg szép, piros dobot!

Azután elmegy a doktor bácsi, de arcza mintha aggodalmasabb volna, mint rendesen.

Éjjel hirtelen felsír álmából a kis Ferike. Hangja olyan tompa, olyan rekedt, az édes mama betakargatja s elaltatja újra. De olyan nyugtalanul szendereg s olyan nehezen lélegzik.

Reggel megint eljön a doktor bácsi. Arcza még aggodalmasabb lesz, fejét sokszor megcsóválja, s a kétségbeesett mamának csak annyit mond: «reméljünk, reméljünk!»

Másnap már nem titkolja, hogy bizony kevés a reménység, itt a difteritisz. a gyermekek könyörtelen réme, mely oly szörnyű gyorsan szaporítja az apró sírhalmokat.

Később már három doktor is jön. A kis Ferike idegenkedve nézi őket, s csodálkozik, hogy mért könnyes az apa szeme, mért zokog mindig a mama?

Azután ő is elkezd sírni, de sírása olyan tompa, olyan különös, mintha a mélységből, a föld alól jönne... Ezt is elfojtja a nehéz, kínos köhögés, s hajh, a levegő, az az áldott, éltető levegő, úgy fogy, úgy fogy!

A szegény kis beteg olyan esdve tekint a körülállókra, nagy, beszédes szemei mintha mondanák: segítsetek, segítsetek! Reszkető kis karjaival úgy kér, úgy eseng: ne hagyjatok, ne
hagyjatok!...

*

Megszűntek a fájdalmas nyögések, hajh, de nem jött helyére vissza a régi vidám zaj. Nem hallik Ferike csengő kaczagása, a felforgatott székek zörgése; elhallgatott a kis trombita harsogása, a dobocska recsegő pergése. Senki sem kiáltja: apa, mama, baba! Ott áll a facsikó a sarokban, hajh, de hol a kis gazda!

Ott pihen már szegényke kinn, abban a fagyos, havas temetőben, kis sírja mellett hideg szél zörgeti búsan a zúzos fagalyakat.

Szegény apa, szegény mama, tenger bánatba merülve, némán ülnek a szobában. Mély, szertelen a tenger, hej, de mélyebb a búbánat, végtelenebb a fájdalom! Ott van minden a maga régi helyén, mégis olyan üres, olyan végtelen üres minden... Vége örömnek, vége boldogságnak, nincs megnyugovás, nincs reménység, nincs! Rideg, kietlen, vigasztalan minden... minden.

A szomorú csendet egyszer csak gyenge nesz zavarja meg. Onnan jön a letakart bölcsőből. Apa, mama odamennek, lassan felhajtják a csipkés takarót: a «baba», a picziny Gézuka ébredezik!

Gyönge pirosság önti el a kövér arczocskát, a szamóczaforma parányi szájacska el kezd mosolyogni. Azután lassanként megnyílnak a szemek, előbb csak keskeny, vékony vonalkán, majd félig, végre egészen. Olyan üdék, olyan kékek mint egy-egy frissen nyilt erdei ibolya. S a mint nedves, ragyogó szempár derülten feltekint a barna pillák alól: elkezd engedni a fájdalom fagya, a végtelen üresség betelik új örömmel, új reménységgel; a vigasz szelid angyala megjelen, letörli a keserű könnyeket, s mosolyt hint újra a szülék ajkaira.

Megosztom Facebook-on  Megosztom Twitter-en  Megosztom Startlapon  Megosztom URLguru-n  Megosztom Delicious-on  Megosztom Tumblr-en  Megosztom CitroMail-lel!  
Ajánlom egy ismerősömnek

Vissza a könyvtárba

A lap tetejére