A Tüskey uram tudománya
Írta: dr. Závory Sándor
«Mundus vult decipi, ergo: decipiatur.» (A világ azt kívánja, hogy csaljuk: hát csaljuk!) Régi mondás, idősebb Galenusnál s magánál az orvosi tudomány ősapjánál, Hyppokratesnél. De hívebb követője aligha volt még valaha, mint néhai Tüskey Miklós uram. Nála laktam egy évig diák koromban, mialatt bőven volt alkalmam tudományának gyakorlati alkalmazását megfigyelni. Kortársaim még emlékeznek rá s bizonyságot tehetnek róla, hogy a mit felőle irok, igaz.
Tüskey uram sebészorvos — chirurgus — volt Pápán. Volt officinája, (így hitták akkor a borbélyműhelyt) tartott két segédet és egy inast. Ezek borotváltak, hajat nyírtak, Tüskey uram pedig fogat húzott, kelést fakasztott, ficzamodásokat helyreigazított, törött csontot összerakott,
sebeket bekötözött, eret vágott, köpölyözött és irt reczepteket is, a mire jogosítva volt, mint magister chirurgiae. Diplomájára szörnyű büszke volt, még büszkébb tudományára, melynek hasznát venni kitűnően értette; még a kőből is tudott olajat facsarni. A doktorokat kollegának hítta, de tudományukat szörnyen lenézte. Az egész országban csak egy doktort ismert el magával egyenrangúnak: a világhírű Balassát. Ha valamelyik betege kételkedett gyógyításának helyességében, rendesen azzal torkolta le, hogy: «Ezt én és Balassa így szoktuk.»
Üres időmet szerettem a borbélyműhelyben tölteni s hallgatni Tüskey uram dicsekedését nagyszerű kúráival, a pácziensek panaszait s megfigyelni az alkalmazott gyógymódot.
Egy alkalommal jól megtermett szolgálóleány lépett az officinába. A foga fájt s kérte Tüskey uramat, hogy húzza ki.
— Üljön le, lelkem, erre a székre; lássuk, melyik fogának van baja.
Megvizsgálta, megkopogtatta a lány fogait s így szólt:
— Édes lelkem, én magának ezt a fogát ki nem húzom egy templom bankóért sem. Nem én! Mit gondol? Ilyen szép leányt, mint maga, elcsúfítsak? Azt nem teszem. Hiszen, ha ezt a fogát kihúzom, itt az arcza beesik s olyan lesz, mint egy vénasszony. Mondok annál jobbat; a foga is megmarad, a fájdalomtól is megszabadul; írok reczeptet.
— De kérem, csak tessék kihúzni.
— Lelkem, fogadjon szót. Ezt az orvosságot használja, a mit felírok, magam meghozatom a patikából, így sokkal olcsóbb és jobb is lesz. Tudom, hogy mire elhasználja, a fájdalomtól is megszabadul, a foga is megmarad. Dehogy csúfítok el ilyen szép fiatal leányt! Jöjjön vissza egy óra múlva, akkorra az orvosságot meghozatom.
A leány távozott. Tüskey uram pedig fogott egy darab krétát, peniczilusával finom port vakart róla, azt egy itczés üvegbe öntötte s föleresztette, összerázta kútvízzel és a zagyvalékot a benyíló szobába eltette.
A szolgáló egy óra múlva visszajött az orvosságért.
Tüskey uram bekiáltott a benyílóba, a hol senki sem volt:
— Menjetek azonnal a patikába, hozzátok hamar azt az orvosságot. Üljön le addig, lelkem, rögtön hozzák.
Kis idő múlva újra bekiáltott: — Meghoztátok-e már? De soká jártatok oda! No, csakhogy itt vagytok valahára.
Kihozta az üveget, felrázta, az ablak felé fordítva, nagy szakértelemmel vizsgálgatta:
— Igen, ez az... Hijába, ha az ember maga utána nem néz, könnyen tévesztenek a patikusok. Hanem ezt úgy látom, jól csinálták. Minden órában vegyen egy kanálnyit a szájába, a fájós fogára s tartsa rajta egy fertály óráig; hanem minden vételnél jól felrázza előbb az üveget Ettől bizonyosan megszűnik a fogfájása. Ha elfogy az orvossága, jöjjön el ismét.
— Mivel tartozom? — kérdé a szolgáló.
— Csak az orvosság árát fizesse meg lelkem, a receptirásért nem kérek semmit sem. Fizessen egy forintot.
— Miért nem húzta ki a fogát, — kérdem Tüskeytől, a mint a lány elment, — mikor olyan szépen kérte?
— Tán bolond vagyok, — mondá Tüskey. — A foghúzásért adott volna egy hatost; így pedig fizetett egy forintot.
Egy őszi napon így szólt az öregebb legényének:
— János, ma ne menjen ki az officzinából, mert én vadászni megyek; csak estére jövök haza. Ha azalatt keresnének, helyettesítsen. Ha pácziens jön, rendelje holnapra.
— Igen is, tens uram.
Este hazatérve, kérdé:
— Nem kerestek?
— De igen. Egy paraszt legény volt itt; sántított, be volt kötve a lába. Kibontottam, megvizsgáltam s egy nagy fatövist találtam a sarkában.
— Nos, mit csinált vele? Kérdi Tüskey lázas türelmetlenséggel.
— Kihúztam s újra bekötöttem a lábát.
— Tudtam! — előre tudtam, — hogy ha kihúzom a lábam, mindjárt baj lesz! Boldogtalan ember! Nem kellett volna azt a tövist kihúzni, hanem bellebb nyomni! Most már begyógyul a lába s nem veszszük tovább hasznát. Pedig milyen jó fizető volt! Hozott zsák lisztet, egész oldal szalonnát, babot, krumplit, hízott ludat, tojást; pénzt is kaptam tőle, idáig tíz forintot. Én mindig bellebb nyomtam a tövist, valahányszor jött, hogy be ne gyógyuljon s ehen, most maga elrontotta az én kúrámat. Magából soha se lesz semmi!
Máskor egy boldogtalan hektikás ember került a horgára. Kihallgatta türelmesen a panaszát, megtapogatta, kopogtatta, megnézte a reczeptjeit s nagyon csóválta a fejét, mikor azokat elolvasta.
— Hm, hm! Barátom, itt nagy a baj. Ezek a patikai szerek a maga baja ellen semmit sem érnek. Mért nem jött hozzám hamarább? Magának elpusztult már a tüdeje, magának új tüdőt kell növeszteni; hanem persze, ez most már hosszabb időbe kerül. Hozzon egy egészséges birkát; ürü legyen, mert annak jobb a tüdeje. Annak a tüdejéből készítek én magának orvosságot, a mitől új tüdeje nő. Hanem siessen, addig hozza, míg nem késő.
A beteg megörült a biztatásnak, mint a gyermek, a kinek új csizmát ígérnek a régi elviselt helyébe. Másnap már ott bégetett a bürge Tüskey uram udvarában. Megvizsgálta, végig tapogatta az orvosságnak való állatot.
— Jól van, ez alkalmas lesz. Ebből lehet jó orvosságot készíteni. Három nap múlva jöhet az orvosságért; mert addig kell azt főzni, míg a tüdő a vízben egészen fel nem olvad. Arra pedig idő kell.
Használt is a birka — Tüskey uramnak, mert éhség ellen valóban a birkahús régi idő óta igen jó orvosság. A szegény embernek pedig összefőzött többféle füveket, gyökereket, fügét, Szent János-kenyeret s e kotyvalék levét leszűrte egy pintes üvegbe. Míg a beteg ezt kanalanként fogyasztgatta, az alatt élete homokórájának utolsó porszeme is legördült s köhögése örökre megszűnt. De legalább utolsó napjai reménység közben teltek le.
Ismét máskor egy köszvényes lábú, jómódú parasztember jött az officinába. De még ennek is preskribált ám kenőcsöt, a minőt semmiféle doktorok, patikusok eddig ki nem találtak.
— Barátom, önnek komplikált baja van; ezen csakis komplikált kenőcs segít. Hozzon két pint virágolajat, egy süveg czukrot és hat font szalonnát; hanem ártánydisznó szalonnája legyen. Ezekből készítek én a maga lábaira kenőcsöt, a mitől biztosan meggyógyul.
— De kérem, minek az a szörnyű sok kenőcs?
— Jaj, barátom, nekem mindezeket addig kell rézüstben főznöm, míg annyira összesűrűdik, hogy az egész belefér ebbe a pohárba.
A jámbor ember aztán mindazt összehordta Tüskey uramnak, a mit csak kivánt.
— Hát aztán a magam fájánál főzzem? Hiszen kell legalább félöl fa, míg a kenőcs jó sűrű lesz!
Az ember meghozta a fél öl fát is.
— Vágja fel hát azt a fát, ilyen hasábokat csak nem tehetek a tűzre!
Ez is végbe ment.
— Mához egy hétre jöhet a kenőcsért, akkorra kész lesz.
Egy csomó zsirt, kevés olajjal és jodtincturával összekevert s kellő utasítás mellett ezt adta a kitűzött időre bejött nyavalygónak.
— Mivel tartozom a tekintetes doktor úrnak?
— A tanácsot ingyen adom; csak a kenőcs elkészítéséért fizessen barátom 16 forintot.
Tüskey uram nagy hírre tett szert, mert bármily bolond kúrákat alkalmazott, akadtak olyan betegei is, a kik gyógyítása daczára meggyógyultak. Ezekből megannyi apostol vált, a kik hirét terjesztették, tudományát magasztalták. Pedig kúrái ugyancsak drágák voltak! De ő jól számított. Tudta, hogy az emberi gyarlóság a drágában jobban bízik; az olcsónak nem hisz.
Egy hires bécsi orvostanártól hallottam, hogy gazdag bojár hivatta őt Bécsben egyik szállodába.
Csekély baja volt, egyszerű szemkatarus. Rendelt neki szem vizet s kapott e vizitjeért száz forintot. Pár óra múlva újra hivatták ugyanoda. A bojár szemrehányással fogadta, hogy mért rendelte neki ezt a szert?
— Mi kifogása van ellene?
— Ez csak 18 krajczárba került. Ne tartsa őt holmi dib-dáb embernek, hogy ily olcsó orvossággal gyógyítsa; irjon jobbat, drágábbat.
— Nagyon szívesen; de ez nem minden patikában kapható és drága lesz.
Felirta ugyanazt a szert. Még egy pár csepp kármint rendelt belé, hogy más szine legyen. Titkos jegyet is irt a reczeptre, a miből a gyógyszerész megértette, hogy ezt drágán taksálja, így a 18 krajczáros orvosság 86 forint és 94 krajczárba került. A bojár meg volt elégedve; még jobban a tanár, mert újabb százas ütötte a markát. Mundus vult decipi.
Hírarchívum | Impresszum | Preambulum | Köszönet | RSS | Eseménynaptár