Hadas Balázs ur (1. rész)
Életkép
Írta: Szívos Béla
"Mennyi nemes hamvak vágynak még néma homályba
Zárva, kiket méltán lantjára vehetne Homéros!"
Ki hallotta valaha hírét tekintetes, nemes, nemzetes és vitézlő Hadas Balázs urnak?
Senki.
Senki? — Nem csoda, mert biz az ő emlékezetét a feledség vastag fedője takarja, s hasztalan is kutatnánk föl mindenkora és nyelvű krónikát, egyikben sem akadnánk rá az ő nevére.
Pedig lám azt mondja a költő:
«A derék nem fél az idők mohától,
A koporsóból kitör és eget kér.»
Jó Balázs bátyánkra, haj! hiába mondja; mert ő, s az ő deréksége nem tör át a megcserepesedett szikes hantokon, melyek alatt hősi csontjai nyugosznak, — nem kér babért, sem más ilyes exotikus koszorút, — megelégszik azzal a néhány szál, ezüstszínű sovány sziki füvel, melyet kopár sirhalmán meg-megrezget a szél.
De nem így volna mindez, ha Balázs ur más korszakban születik: a lovagok korában, a keresztes hadjáratok idejében, vagy a kurucz-világban! Bezzeg ismeretes volna akkor az ő neve, s száz meg száz ének zengené hősi tetteit, Portugál nyugati partjaitól addig, hol csak ballada, románcz megterem.
De hát hiába! az volt szerencsétlensége, hogy a sors későn találta őt fölléptetni a világ színpadára, akkor, midőn a lovagokat, hívőket és hitetleneket, labanczokat és egyebeket, kikkel kedvére viaskodhatott volna, — rég leléptette onnan.
Mert hát, hogy megmondjuk: Balázs ur szerfölött harczias természetű férfiú vala, — olyan, hogy még szülővárosában is szörnyűködtek rajta, — hol pedig az ősök hősi erényei máig is buja virágzásnak örvendenek, mint ezt minden vasárnap tiz-tizenöt bevert fej, napnál világosabban bizonyítja.
Hja, de hát mit tehetett ily roppant erénynyel, békés, vénasszonyoknak való korszakban?
Sem háború, sem ehhez hasonló, a hol fogni vagy ütni lehetne! Hasztalan élt az ország legverekedőbb népe között, hiába villogott a vasvilla, kongott az ólmos bot és fokos naponta a kemény koponyákon, hiába állott a «híd vég» a «szikszél»-lel meg az «érpárt»-tal, a Dörgők, Béziek és Vágók «had»-a egymással örökös háborúban: őt nem támadta meg senki. Még a háza is a gyepszélen állott, egy semleges territórium kellő közepén. Azonkívül óriási, csontos, izomtól duzzadó öles termete, roppant csontú állkapczája, szúró, nyugtalan szürke szemei, mindenkinek elvették a kedvét belekötni. Különben is a népség bizonyos hagyományos tisztelettel viseltetett személye iránt, mert tudta mind, hogy Balázs ur azon jeles vitéz hadnagyok egyikének ivadéka, kik őseiket a Bocskai diadalmas csatáiban vezették.
De még a vadállat sem állott vele harczot.
Egyszer a Hortobágyról egy vad bikát hajtottak be a városház udvarába; de a mint az akolba be akarták rekeszteni, bősz dühében neki fordult a hajtóknak s többet erősen megöklelt közülök. Balázs ur épen a legnagyobb lármára érkezett, midőn a szétzavart népség pányvák után szaladgált, a bika pedig végkép neki dühödve, fölfelé tartott farkkal és fejjel száguldott bömbölve, körben az udvarban, időről-időre nagy csomó port és gazt szórva szarvaival a levegőbe.
E látványra Balázs ur pillanatig kövülve állt a gyönyörtől. Most akadt «emberére» gondola. Azzal letette a markában levő súlyos fokost, pisztolyait, mikkel zsebe mindig tele volt, kiszedte, s nyugodtan lerakta a folyosó párkányára, s azzal puszta kézzel megindult a dühöngő állat ellen.
A bika megpillantván hatalmas ellenfelet, nyargalását abba hagyta s egy kurtát bődülve, véres szemeivel mereven nézett Balázs úrra.
Balázs ur lassan, mondhatatlan méltósággal közeledett feléje. Ruhája ujját majd szétrepesztették a feszülő kötélszerű izmok, roppant állkapcsai előre tolultak, szürke szemeiből bántó, szúró sugarak czikáztak.
«Kutya!» — orditá az elbámult bika elé érve borzasztó hangján, s kapásra emelte iszonyú markait, — «hadd látom, mit tudsz, na!»
De a bika, mintha valami varázs érte volna, lassan leeresztette fejét, nagyot fujt a porba, s szép csöndesen megfordulva, beballagott aklába.
«Gyalázatos!» — morgá Balázs ur megvetően s nagyot rúgott a visszavonuló állaton.
Semmikép sem találván tehát harczias hajlamainak megfelelő terrénumot, legalább némi kárpótlásul nagy mennyiségű s minden fajtájú fegyvert szedett össze, s ezek rendezgetésével, próbálgatásával töltötte idejének nagy részét.
Más dolga ugy sem volt. Gazdálkodott ugyan, de ez alatt világért sem kell egyebet érteni, mint hogy kijárt a tanyájára káromkodni.
Olvasni sem olvasott. Minek? Könyv s más efféle papnak meg tubákos tudákosnak való; hadd olvassa, ha szereti! Balázs urnak semmi kifogása ellene.
Egyik-másik hasonszőrű nemes úrhoz, meg estenden a városházához el-eljárogatott ugyan néha «tanyázni», de szerfelett könnyen fellobbanván minden kicsinységen, igen gyakran duzzogva száműzte magát e körökből is, kivonult tanyájára, mely a hortobágyi puszta szélén feküdt, s ott maradt, mig csak haragja végkép el nem füstölgött, a mi pedig nem egyhamar szokott megtörténni.
Ilyenformán csakugyan nem maradt egyéb vigasztalása mint fegyverei, s a soha ki nem alvó remény, hogy azoknak, s különösen amaz, egyik harczos őséről rámaradt széles rezes pallosnak, előbb-utóbb, valamely dicső alkalommal, még hasznát veheti. De bizony hiába várt; mert ha mutatkozott is élete folyamán egy-egy kis alkalom hősi tettekre, ez is mind csak olyan volt, mint mikor a szükség és unalom az oroszlánt egerészni kényszeríti. Sőt rendesen még e kicsinységek is a kivitel pillanatában csalóka semmiséggé zsugorodtak össze, s csak keservét nevelték jó Balázs urnak.
Egyszer a csókák rendkívül rákaptak Balázs ur szülővárosában a toronyra, amennyiben tán még a hetedik határból is odajárt valamennyi költeni.
Ez ugyan még magában véve nem lett volna valami nagy veszedelem, hanem az már aztán komoly baj volt, hogy ezek a gonosz madarak minduntalan rászállottak az óramutatóra s lenyomták. Hiába igyekezett a szerencsétlen óramutató fölfelé: a IX-nél soha sem tudott feljebb vergődni, már akkor 2—3 csóka a szárára ült, sőt még éjjel is rajta hált egynehány, minélfogva nem csoda, ha az óra, mind éjjel, mind nappal, — daczára hogy szorgalmasan járt, — mindig 3 negyedet mutatott IX-re.
Szerfölött búsította e dolog a nemes tanácsot, korántsem azért pedig, mintha ott valakinek valami nagy gondja lett volna az óra járására, hanem azért, mert a keresztülutazó falusiak előtt ez a körülmény fölötte csorbította a város becsületét; hogy ne, mikor jövet-menet, délelőtt, délután, mindig 3 negyed IX-re! S ha a megvasvilláztatástól nem félnek: kétségkívül ki is gúnyolják a nemes várost órástól együtt, s csakis ez az üdvös félelem szorította beléjük a csúfolódást, mig a város határain belül voltak; de bezzeg aztán, mikor haza értek, annál jobban kihúzták otthon a dugóját, s járta az óra magasztalása ugyancsak, még nótát is költöttek rá.
Fülébe jutott ez a nemes tanácsnak, mely is nagy busulásnak eredt miatta. Még Galuska Pista czigány kovács is, a ki rég idők óta fődirektora volt e jeles órának, midőn látta, hogy hiába kenegeti bőven hájjal, hiába köt még néhány téglát a kolonczra, hiába reszelgeti körül a kerekeket, hasztalan igazgatja meg minden reggel a mutatókat: mégis csak 3 negyed IX-re; anynyira elkeseredett, hogy egyszer csak beadta lemondását. Őt — úgymond — ne csúfolja senki, mert főkép csak őt éri a szó és gyalázat, az ő becsületében esik nagy csorba. Azt pedig ugyan senki fia ne becsmérelje, nem azért volt ő 12 esztendeig regement kovácsa! Inkább lemond a hivatalról. Le ő! És szent, hogy szavának áll e szilárd jellemű férfiú, s csakis nemzetes hadnagy uram eme varázserejü mondása: «olyan tizenkettőt vágatok rád gazember, hogy huszonnégyért sem adnád, csak ott hagyd azt az órát!» — birta művészünket arra a nemes elhatározásra, hogy ezutánra se vegye le gondoskodó kezeit a szerencsétlen óráról. Hasztalan! azért mégis mindig csak 3 negyed IX-et mutatott.
Borzasztó állapot! Mit kellene vele tenni?
Megpróbáltak mindent. Bedugdostak minden lyukat, befótoztak minden nyilást, hogy a csókák be ne tudjanak fészkeikhez jutni. Mind hiába! Akkor meg kivül raktak fészket a czifrázatok közé, s a szellős helyen még vígabban költöttek. Tőröket raktak ki, czigány asszonynyal vesztő szert főzettek. Ez se használt. A tőrbe nem ment a csóka, a szertől pedig csak a pap tarka macskája halálozott meg, s az óra továbbra is csak 3 negyedet mutatott IX-re!
Galuska majd felakasztotta magát keservében, s ebbeli szándékától csakis egy ujabb «tizenkettő» ígérete birta visszatartóztatni. A nemes tanács is végkép fejét vesztette, s kik a legszövevényesebb határpörökben s más furfangosnál furfangosabb ügyekben mindenha salamoni bölcseséget tanúsítottak, — a csókákkal szemben nem tudtak semmit tenni s keserű gondolataikon csak egy-egy hatalmas káromkodással enyhítettek annyit a mennyit.
Épen ilyes keserű gondolatok közt ültek egy nap együtt a város atyái a tanácsházban, pipaszó mellett morfondírozván a fatális állapot fölött, midőn a hadnagy (ez volt azon időkben ott a város fejének a czime) — egyszerre csak nagyot rug az asztallábon, s örömtelten felkiált:
— Ne neked csóka! Két hét múlva kívánságul sem láttok, komám, egy fiát sem! Hiszen ha Balázst neki eresztjük, kilövöldözi az mind egy lábig.
— Az Istég ucscse! kiálta fel egyhangúlag a tisztes gyülekezet, — ejnye, de okos gondolat, — hogy eszünkbe is nem tudott eddig jutni!
— Tudjátok, hogy csináljuk? Hát ugy, hogy tegyük meg Balázst kurátornak, majd kilövi az akkor még a szárnyas egeret is.
— Jó lesz, csupa jó lesz! — zengé a gyülekezet, — hát tegyük meg kurátornak, Csűri Sándor pajtás meg majd lemond addig a tisztességről. Hiszen Balázs ugy sem maradna meg két hétnél tovább semmiféle hivatalban a világon; az alatt meg kipusztítja a csókát.
— De hol a mennykőben kerítjük most elő? Hogy a tavaszon a szalmáját felgyújtották, mérgében ki vette magát a tanyájára, azóta ott van, s nincs az a hatalom, a melyik most onnan haza vegye. Az egész nyáron szinét sem láttuk itthon, nem is hinném, hogy haza kerüljön, mig a mérgét ki nem fújja.
— Szavát ne felejtse, komám, — vág közbe Bézi András uram, a Balázs ur harmadik szomszédja, — nyilván haza jött Balázs szomszéd az éjszaka, mert ma reggel nagy lövöldözést hallottam a portáján, azt mondom: a puskáját tisztogatta.
— Már akkor hazajött! Annál jobb. Gyertek le hozzá, keressük meg, s majd ital közben eligazítsuk a dolgot.
— Jó lesz, menjünk! S a nemes társaság már épen kászolódni kezdett, midőn Balázs ur nagy sarkantyu-pengés közben, szokatlan derült arczczal, íme beállít:
— Adjon Isten jó szerencsét! No, hogy vagytok hé! Szélylyel nézek már köztetek. Szervusz Jakab! nem került még padlásra a bőröd? Hát Simon koma hol van, tán már megint asztalhoz kötötte az asszony!
— Az Isten hozott Balázs! Hol jártál, mikor az ég zengett? Biz az ember kívánságból sem látna már. Ülj le na. Gyujts rá. Ne, ehen a zacskó! — kínálja hadnagy uram Balázs bátyánkat, ki ez alatt bele vágta magát egy szuette két karú székbe s végighasitotta sarkantyújával a padlóra tapadt piszokréteget. Bizony régen várunk már, s épen most is téged emlegettünk.
— Haj pajtások, egy kis sorom volt oda kinn. Az a kutya Kácz Miska tegnap éjszaka megint rá jött lóháton harmad magával a marhámra. Hanem észre vettem, s lóra magyar! Utána! Egész a Kadarcsig puskáztunk egymásra. Ki is lőttem az egyik alól a lovat, hajnalban akadtam rá a sásban.
E siker teljes fegyvertény emlékezetére, rendkívüli megelégedés öntötte el Balázs ur széles arczát, s nyilván hazajövetelét is e sikernek lehetett tulajdonítani. A hadnagy pedig elérkezettnek látta már az időt a döntő rohamra, s meg is szólalt, miután pipáját kifújta volna:
— Hej Balázs testvér, te hát már csak dűlőre jöttél volna valahogy, de mi nem tudom hogy leszünk itthon, még a város becsülete dolgában is. Ehol, még ezeknek a hitvány falusiaknak is felnyílt már a szemök, s maholnap fülünk hallatára megcsúfolják a várost.
— Micsoda falusiak? Miféle falusiak? Ki merné a várost nyelvére venni? — kiálta Balázs ur sebzett oroszlánként felpattanván székéből. — Hol van? Ki az? Hadd vágom gulyásosnak az ebhitüt.
— Megállj hát na pajtás! Ülj le, mindjárt elmondom, csak hallgass egy cseppet. Hát az a baj komám, hogy a csóka rákapott az óramutatóra, aztán mindig háromnegyedet mutat IX-re, ha nem VIII-at, de még csak a város czimerét is csúffá tették már. E miatt ér kisebbség bennünket. De a csókával sehogy sem birunk, azért te benned bíznánk Balázs pajtás, ha a kurátorságot elvállalnád s ellövöldöznéd azt az átkozott férget.
— Meglesz! — itt a markom, — kiálta fel Balázs ur. — Ne búsuljatok. Kiirtom, még a fajtáját is kipusztítom. Ide kell bízni! Mit? Még a czimert is! Megállj!
— Bizony komám uram jól is cselekszi, — tódítaná a városgazda, ha a nemes buzgalmában türelmetlen Balázs ur bele nem fojtaná a szót:
— Ne fecsegjen kend! Ne oktasson engem senki. Majd tudom már én, mit csinálok. Holnap megtudjátok, kinek hívnak! Azzal fölkerekedett s nagy robajjal lecsörtetett a lépcsőn.
Hírarchívum | Impresszum | Preambulum | Köszönet | RSS | Eseménynaptár