Hüse Károly - Szakadnak az ejtőernyők

Vissza a könyvtárba

              

1956 júniusa volt. A hajdúszo­boszlói sportrepülőtér mozgalmas napjait a me­gye ejtőernyős sportolóinak gyakorlása töltötte be. Az ejtőernyős tábor edzője - Sztankó Lász­ló - a magyar ejtőernyőzés élvonalába tartozott és nagy szakértelemmel, hozzáértéssel tanított bennünket az akkor kialakuló zuhanási techni­kára. Mint most, akkor is csak az kapott na­gyobb feladatot, aki az előzőt jól teljesítette. Több társammal ott kezdtünk megismerkedni az ejtőernyős sport magasabb követelményei­vel. Nagyon szép és hasznos két hetet töltöt­tünk a hajdúszoboszlói sportrepülőtéren, ki­sebb-nagyobb izgalmakat éltünk át tanulás köz­ben.

Egy nap így szólt hozzám az edzőm:

- Most vizsgázni fogsz előttem a levegőben. Ha sikerül, nagyobb feladatot kapsz.

Majd kiugrottam a bőrömből örömömben, hiszen én voltam a legfiatalabb a csapatban, és ez megtiszteltetés volt számomra. Arra gondol­tam a nagy izgalomban, hogy sikerülni kell a vizsgának és akkor jöhet az 1500 méteres ma­gasság 20 mp-es zuhanással, ami az előző 10 mp-es zuhanásoknak a duplája. Az volt a fel­adatom, hogy 1000 méteres magasságból ki­ugorva zuhanjak 10 mp-et, azaz 400 métert úgy, hogy közben ne forogjak a levegőben, ha­nem stabilan, hason fekvő testhelyzetben, arc­cal a föld felé tegyem meg ezt az útszakaszt. Felkészültem a vizsgafeladat végrehajtására. Az edző átnézte a felszerelésemet és vállon ve­regetett. Még egyszer felhívta a figyelmem a helyes gépelhagyásra, a kezek és a lábak helyes tartására. Közben odagurult a régi jó PO-2-es repülőgép, és beszálltam a hátsó ülésbe. A piló­taülésben Kotrás Gábor foglalt helyet, a neves sportrepülő, aki több vitorlázó versenyen győ­zedelmeskedett. Az „aranykezű" Gabi bácsi, akit mindenki szeretett a repülőtéren.

Megkaptuk az engedélyt a felszállásra, és én még visszatekintettem az edzőmre. Bíztatóan nézett rám, mögötte a társaim álltak, arcukon öröm és irigykedés látszott. Nagyon jó barátok voltak, örültünk egymás sikereinek és én - be­vallom - nem bántam, hogy egy kicsit most irigykednek rám.

A motor teljes fordulatszáma előrendítette a repülőgépet és csakhamar felemelkedtünk. Mi­nél magasabban jártunk, annál lassabban, mél­tóságteljesebben úsztak el alattunk a tájak: a jellegzetes szoboszlói szív alakú tó, mellette a gyógyfürdő medencéi. A motor egyenletesen működött és én a hátsó fülkében ülve - háta­mon a régi PD-6 R/48-as ejtőernyővel - szív­dobogva vártam, vajon hogy sikerül majd a lé­gi vizsgám.

A motor fordulatszáma hirtelen lecsökkent. Rögtön eszembe villant: ez azt jelenti, hogy a gép elérte a magasságot és fel kell készülnöm az ugrásra. A tanult mozdulatokkal felálltam az ülésre, amelyen addig ültem, majd kiléptem az alsó szárnytőre. Miközben a kabin szélébe ka­paszkodtam, a másik lábam is átemeltem a ka­bin peremén és máris kint álltam a szárnyon. Jó erősen fogódzkodtam, mert 1000 méter magas­ban voltunk és 90 km/óra volt a repülőgép se­bessége.

Gabi bácsi az alattunk levő repülőteret fi­gyelte, feltartotta a kezét. Rám mosolygott és intett, hogy ugorjak. Egy pillanatra az edzőm jelent meg lelki szemem előtt: távcsővel a ke­zében izgatottan kémlelt a magasba. Tudtam, hogy ez így van ott lent valahol a földön. Egy kicsit lámpalázas voltam, mint a színész, aki először lép színpadra. Belevetettem magam a mélységbe. Alattam a táj mint egy óriási terep­asztal terült el, de én akkor már csak a feladat végrehajtására figyeltem. Felvettem a stabil testhelyzetet és a kezem-lábam segítségével igyekeztem azt megtartani, miközben számol­tam a másodperceket. Orkánszerűen tombolt körülöttem a levegő: 160 km-es sebességgel száguldottam a föld felé. Alattam a tereptár­gyak rohamosan, szemmel láthatóan nőttek, és én tartottam a stabil testhelyzetet. A tizedik má­sodpercben megfogtam az ejtőernyő kioldó gyűrűjét és megrántottam. A következő pilla­natban éreztem a jól ismert rántást, és az ejtőer­nyő gombája szétterült felettem. Az eszeveszett száguldást kellemesen lebegő, csendes mozgás váltotta fel.

Ebben a lebegésben a levegő lágyan simo­gatta az arcom, idegfeszültségem feloldódott. Olyan boldogságot éreztem, amit csak ejtőer­nyősök érezhetnek, ha a feladat sikerült. Fi­gyeltem a tájat és az ejtőernyőmet úgy irányí­tottam, hogy az edzőm és a társaim közelében érjek földet. Hosszúnak tűnt az ereszkedés, mi­nél hamarabb szerettem volna már hallani az edző véleményét. Odahuppantam a csoport elé és jelentettem edzőmnek, hogy a megszabott feladatot végrehajtottam. Ő derűsen csak any-nyit mondott: „Felsőbb osztályba léphetsz!". Örültem és velem örültek a többiek is, akik ezután tanácsokat kértek tőlem, mit hogyan csináljanak. Szívesen segítettem őket mindenben. A felsőbb osztályban nagyobbak a követelmények, hosszabb a szabadeséssel megtett út, nagyobb a sebesség. Ez volt az én következő feladatom. Gyakoroltam a másodpercek számolását és a testtartást felszállás előtt. Elfoglaltam a helyem a PO-2-es hátsó ülésén és felszálltunk. Emelkedés közben arra gondoltam, hogy nem szabad szégyent vallani, ezt a nehezebb feladatot is hibátlanul kell végrehajtani. A gép elérte az 1500 méteres magasságot, a motor fordulatszámának csökkentése után kimásztam a szárnyra. Most minden jóval kisebbnek tűnt lent a földön: a házak, a gyógyfürdő és a szív alakú tó. A pilóta jelzésére elhagytam a gépet és megkezdtem az első 20 mp-es, közel 1000 m-es szabadesést.

A 12. másodpercben elértem a legnagyobb sebességet, amit ebből a magasságból el lehet érni. A levegő olyan kemény volt, hogy éreztem a végtagjaimnak való támaszkodást, amivel az esést irányítjuk. A szabadesés hátralevő része nagyon hosszúnak tűnt. Azóta már rég ejtőernyős oktató vagyok, de a saját magam és a növendékeim tapasztalatából tudom, hogy az első ilyen magasságból végzett ejtőernyős ugrás zuhanási idejét - mivel olyan nagy a sebesség és olyan hosszúnak tűnik - bírni kell idegekkel. A gyengébb idegzetű ejtőernyősök nem is várják meg, amíg a 20 mp eltelik, hanem előbb nyitják ki ejtőernyőjüket. Ilyen növendékem volt is jó néhány, de mondhatom, közülük nem is lett jó ejtőernyős egy sem.

A zuhanási idő elteltével megfogtam a kioldógyűrűt és megrántottam. A következő pillanatban erős rántást éreztem, keményebbet, mint az előző ugrásaimnál. Felnéztem az ejtőernyő kupolájára, hogy ellenőrizzem a helyes kinyílást és látom, hogy ejtőernyőm szétszakadt. Három nagy rés tátongott rajta. Éreztem, hogy most gyorsabban zuhanok, mint máskor. Így, ezzel az ejtőernyővel a földetérés veszélyes - döbbentem rá. A tanultak szerint kinyitottam a mentőernyőt, s rögtön arra gondoltam, mit szól majd az edzőm az esethez. Nem szólt semmit, csak annyit mondott, hogy hajtsak be egy mási­kat és folytassam tovább a tanulást. Az elszakadt ejtőernyő helyett másikat kaptam.

A következő feladat végrehajtása közben is­mét elszakadt az ejtőernyőm. Nagyon kelle­metlen volt számomra, mert a társaim már fur­csán néztek rám. Az edzőm meg csak ezt mondta: - „Nem baj Károly, vegyél fel másikat és gyakorolj tovább!" Igen ám, de ezen a héten kilenc ejtőernyő szakadt el egymás után ugrá­saim során. Most már bosszankodtam nagyon, mert csak az én ejtőernyőim szakadtak el, egyik jobban, mint a másik. Már egészen megszok­tam, hogy a mentőernyővel ereszkedjek le. A társaim meg csak példálóztak: „Biztosan nem jól hajtogatja az ernyőt, nem elég gondosan." De én éreztem, hogy mindent jól csinálok és mégis! Nem tudtam, mi lehet az oka!? Az edzőm meg csak mindig azt hajtogatta: „Vegyél egy másikat és ugorj újra!" Igen ám, de kifo­gyott a készlet és már nem volt mivel ugranom. Bosszantott a dolog, s főleg az, hogy társaim­nak nem tudtam megmagyarázni, miért szakad­nak el az ernyőim. Mit volt mit tenni, elhatá­roztam: kölcsönkérem egyik társamtól az er­nyőjét, hogy én is ugorhassak az utolsó ugrási napon.

Amikor egyik társam - Kelemen Jóska - az­napi ugrását befejezte, így szóltam hozzá: -„Józsikám! Add kölcsön az ejtőernyődet!" Szí­vesen odaadta, sőt még meg is jegyezte epésen, majd együtt hajtogatjuk és akkor biztosan nem szakad el. Mert ő is azt hitte, mint sokan a töb­biek közül, hogy rosszul hajtogatom az ejtőernyőt. Nem bántam én, csak ugorhassak.

Szépen hajtogattuk az ejtőernyőt és besorol­hattam újra az ugráshoz. A felkészülés után odagurult a gép a startvonalra és beszálltam. Emelkedés közben arra gondoltam, hogy érthe­tetlen számomra az ejtőernyők szakadása. Miu­tán senki nem talált rá elfogadható magyaráza­tot, a társaim körében az a hiedelem terjedt el, hogy nem jól hajtogatom az ejtőernyőt. Az edző előtt ezt nem merték mondani, mert az ő ellenőrzése mellett hajtogattunk mindannyian. Az edző viszont sohasem szólt, ha elszakadt az ernyőm, csak azt mondta: „Hajts be újat!". A csoportból viszont csak én ugrottam 1500 mé­terről, a többiek csak 1000-ről. Vegyes érzel­mekkel ültem a repülőgép hátsó ülésén. Ha most nem szakad el az ejtőernyőm, akkor raj­tam marad a rossz hajtogató híre, és hallgatha­tom a fiúkat: - „Na látod, ezt a Józsival hajto­gattad!" Ha elszakad, akkor viszont újra veszé­lyes helyzetbe kerülök és szükség lesz a tarta­lék ejtőernyő kinyitására. Beigazolódik ugyan, hogy az eddigiek folyamán jól hajtogattam, de az ejtőernyők elszakadásának rejtélye még nem oldódik meg!

A gép közben elérte az ugrási magasságot, kimásztam a szárnyra és a pilóta jelzésére elhagytam a repülőgépet. A zuhanás folyamán is egyre az járt eszemben: elszakad - nem szakad. Suhogott körülöttem a levegő, lobogott rajtam az ejtőernyős ruha, a táj tereptárgyai egyre nőttek alattam, és a zuhanási idő elteltével szorongó érzéssel rántottam meg az ejtőernyő kioldó-gyűrűjét. A következő pillanatban erős rántást éreztem és hallottam a kilobbanó ejtőernyő csattanását. Felnéztem a kupolára és még gondolkodni sem volt időm, ösztönszerűen máris dobtam ki a mentőernyőt. Amikor kinyílott, újra eszembe villant, hogy vajon miért szakadt el az ejtőernyő. Egy kicsit még örültem is, hisz ezt az ejtőernyőt együtt hajtogattam társammal, tehát nem a hajtogatással van a baj. A földetérés után szemlesütve mentem az edzőmhöz és halkan jelentettem, hogy végrehajtottam a feladatot, de az ejtőernyőm ismét elszakadt. Társaim is odasereglettek.

- Laci bácsi - mondtam az edzőmnek el sem mondhatom, mennyire szégyellem már... Csak én szaggatom az ejtőernyőket... Pedig úgy érzem, mindent jól csinálok... És mégis... Valami elkerüli a figyelmemet. Bárcsak tudnám, hogy mi, igyekeznék kijavítani a hibát.

Az edző látta, mennyire letört az eset és megveregette a vállam.

- Ne búsulj, Karesz - mondta. - Te mindent jól csináltál és megdicsérlek a kitartásodért és a szorgalmadért. Sokat tanultál és én csak azt tudom mondani, hogy így tovább és leszel te még a stílusugrás „magyar bajnoka". Az ejtőernyő szakadásokról pedig nem tehetsz. Eleinte én sem tudtam, mi lehet az oka, de később rájöttem és tökéletesen megbizonyosodtam róla. Először azt hittem, a véletlen műve volt, de amikor már a negyedik is elszakadt, akkor figyelni kezdtem, hogy nincs-e valami rendellenesség a nyitásodnál a testtartásoddal. De soha a legcsekélyebb hibát se tapasztaltam. Tehát más volt az oka. Aztán meggyőződtem arról, amit addig csak sejtettem. A társaid 1000 méterről ugrálnak, ezért sohasem érték el a 10 mp-es zuhanási idő alatt a legnagyobb sebességet, így az ejtőernyőjük nem volt úgy megterhelve.

Te viszont 1500 méterről minden esetben elérted a legnagyobb sebességet, és így az ejtőernyőd terhelése maximális volt. Ezek az öreg selyemkupolák ezt már nem bírták ki. Nem v¬led volt a baj, csak az ejtőernyőiddel...

Ezeket az elavult PD-6 R/48-as ejtőernyőket még abban évben kivonták a forgalomból, mert az országban másutt is történtek velük hasonló esetek.

Laci bácsinak pedig igaza volt: 1963-ban a stílusugrás magyar bajnoka voltam először és ezt követte még három magyar bajnoki cím.

Forrás: Selyemszárnyakon. Ismerkedés az ejtőernyőzéssel. (1969)

              

Vissza a könyvtárba

A lap tetejére