Rohodi Gyurka (1. rész)
Egy régi huszár viselt dolgai
Írta: Szívos Béla
Sok csősz őrizgette már a hajdú-szoboszlai tengeriföldeket az idők folyásában, de olyan egy sem akadt közte, mint a milyen vitéz Rohodi Gyurka volt, a ki hajdanában Simonyi óbestert kivágta a francziák közül, azután meg végig kalandozva Európát, Afrikát, utoljára a gibraltári gályákról szökött haza, hogy itthon kergesse a tengeriföldről a varjút, rigót, csatangoló juhászt.
Bizony ilyeneket cselekedett Rohodi Gyurka. És még sok más egyebet is, a miért méltó lesz erről a szilaj és garázda, de rendkívül vitéz régi huszárról megemlékezni.
Rohodi Gyurka még a tizenhat esztendőt sem igen töltötte be s már sem volt nála híresebb verekedő az egész Szoboszlón, a mi pedig ugyancsak nagy szó, mert a hajdú vitézek ivadékai mindenha nagy hírnévnek örvendtek ezen a téren messze földön; akkortájban meg valóságos csuda számba ment volna az a vasárnap, mikor tiz-tizenöt embernek be nem verték a fejét. Olykor egész háború fejlődött ki a különböző városrészek lakói közt. Egyszer például a gátoldaliak beszorítottak vagy negyven peczoldalit a nagy korcsmába s ott ostromolták egész éjszaka, meg másnap is. Végre a nemes tanács megunta a lármát, de mivel a felbőszült felek sehogy sem hallgattak a szép szóra, hadnagy uram kapta magát, levágatott egynehány birkát, csapra üttetett a városház udvarán egy hordót s a semleges jelesebb botosok közül össze szedetett vagy száz embert, a kiket jól tartván, tanácsi határozatból neki eresztette a hadakozó feleknek. S csakugyan szét is verték mind az ostromlókat, mind az ostromlottakat, mire jövő vasárnapig szent lett a béke.
Ezt pedig csak azért mondtam el, hogy a ki ilyen vitézek közt már suhancz korában hirre bírt vergődni, annak ugyancsak legénynek kellett lenni a talpán.
Hanem hát Bohodi Gyurka nem sokáig örvendhetett itthon hírnevének; a sors mentől hamarabb kivette kezéből az ólmos botot s kardot nyomott bele helyébe, a mi azonban még jobban oda illett, mint a fütykös.
Az történt ugyanis, hogy háború lett a francziákkal, a nagy Napóleon ellen sok katona kellett s bizony az arra való legényeket, ha a verbunkosoknak fel nem csaptak, hát kötéllel is megfogták s küldték arra, a határ felé.
Így járt Gyurka is. Épen valami nagyobb csinyt követett el, mire egy éjszaka összekötöztette a nemes tanács, útravaló gyanánt rácsapatott huszonötöt, hogy egyhamar vissza ne kívánkozzék s azzal beküldték Debreczenbe, a hol huszár mondúrt húztak rá s vitték, az Isten tudja, merre.
Sokáig nem hallotta aztán senki hírét sem s ha szóba került is még néha imitt-amott, azt mondták, hogy bizonyosan elesett már valahol a háborúban. Hanem az anyja, a ki boszorkány hírében állott, az ilyen beszédekre mindig azt mondta:
— Rosz pénz nem vész el. Haza jön még Gyurka a föld alól is; majd meglássátok.
S ezen a véleményen voltak előljáró uraimék is, a kik nem egyszer gondoltak rá, hogy ha Gyurka haza kerül, bizonyosan első dolga lesz a házat rájuk gyújtani.
***
Telt, múlt az idő, vége lett a nagy háborúskodásnak s a rég elhordott legények, a kik megmaradtak, egymásután szállingóztak haza; igaz, hogy némelyiknek keze, vagy lába bizony oda maradt. De Rohodi Gyurka nem került elő; hanem hír, az bezzeg jött felőle.
Haza érkezett két régi czimborája Bézi, meg Váczi, hires vitéz emberek, a kik sokáig együtt szolgáltak Gyurkával. Ezek aztán csuda-dolgokat beszéltek róla. A mit pedig mind el is lehetett hinni, mert a két vén huszár szavahihető ember volt; mogorva természet szorult beléjük, s holmi haszontalanságokat nem szoktak beszélni.
Elmondták apránként, hogy Rohodi Gyurkánál kardosabb legény nem volt az ezredben, tiz jó vitéz sem vagdalt le annyi francziát, mint ő; egyszer a kapitányát, másszor meg Simonyi óbestert vágta ki nagy csapat franczia közül. De birni nem lehetett vele, rendet nem tartott. Átszökött az ellenséghez is, de egy egész csapat lóval megint visszaszökött. Háromszor volt halálra ítélve, de Simonyi mindig megkegyelmezett neki; hanem aztán botot temérdeket vertek rá. Az ilyesminek oda se nézett Gyurka, akárcsak a lópokróczot püfölték volna. Minden tizedik ütésnél összependítette a sarkantyúját s úgy tartotta számon, hogy se több, se kevesebb ne legyen, mint a mennyi dukál.
Elmondták aztán: hogy járt az elszászi csizmadiával, meg a szép nagy franczia lánynyal s hogy szabdalta le a tiszteket, végre pedig hogy vágta le a káplárját s hogy szökött át a határon megint, a mióta soha se hallottak róla semmit.
Úgy a malom alatt, meg a hosszú téli estéken sokáig emlegették aztán még Gyurka vitézi dolgait s egyéb cselekedeteit, de mindig ritkábban, ritkábban, míg utoljára már magát Gyurkát is elfelejtette mindenki. Hogy még életben is lehetne, senki sem álmodta.
***
Harminczkét esztendeje múlt már, mikor Gyurkát elvitték katonának s lassanként maga az anyja is rátért, hogy csakugyan odahalt valamerre. Ámbár az sehogy sem fért a fejébe, hogy a kártya mindig mást mondott s akárhányszor megvetette is, mindig élőre fordult.
Épen ezt a csodálatos dolgot magyarázta egy szép nyári délután a szomszédasszonyának, a ki rontás ellen való orvosságért ment át hozzá, midőn egyszer csak berúgja valaki a rozzant ajtót s harsogó hangon így kiált be az alacsony vityillóba:
— Adjon Isten jó napot anyámasszony! No, hogy van kend? Van-e valami enni való, de egy ital bor se ártana!
Egy hatalmas termetű, széles vállú, öblös mellű alak mondta ezeket, a kin rettenetes rongyos ruha lógott ugyan, de azért olyan egyenesen, peczkesen állott, mintha nyársat nyelt volna, hosszú vörösesbarna bajusza keményen kisodorva, ugy állott kétfelé, mint egy-egy szurony, napsütött, porlepte arczán össze-vissza régi sebhelyek húzódtak keresztül-kasul, villogó szemei meg szintúgy szúrták, a kire rávetette.
Más asszony holtra rémült volna tőle, de nem úgy a vén boszorkány. Neki is épen olyan szúrós szeme volt, most meg csak úgy lángolt, a mint ujjait vércse módra karmolásra kifeszítve, mérgesen a jövevény elébe ugrott:
— Ejnye te pokol pozdorjája, hát tán ingyen adnak nekem ajtót, hogy így berúgod! Ennivaló kellene, te csavargó, még bor se ártana Hiszen majd adok én neked! Hanem azt mondom, hogy elhordd innen azt a rongyos irhádat, mert mindjárt kikaparom a szemed!
A jövevénynek szemmel láthatólag tetszett ez a beszéd. Kemény vonásain mintha valami régi emlékek derűje vonult volna végig; elmosolyodott s megpödörítette a bajuszát:
— Nini, még tán meg se ismer kend? Hiszen én volnék Gyurka, a kend kedves fia!
A vén asszony még mérgesebb lett:
— Ne hazudj, semmirevaló, rég meghalt az én fiam valamerre. Nem is olyan volt, mint te. Szép volt az, nagyon szép, de te...
A jövevény azonban elvesztette a türelmét, s egy rettenetes czifrát káromkodva, bele vágott a vén asszony beszédébe.
S ennek a kacskaringós káromkodásnak csodálatos hatása lett. A vén banya elhallgatott, szemei karikára nyíltak, majd nyakába ugrott az erős alaknak:
— Te vagy csakugyan, te vagy a fiam, annak volt ilyen a szavajárása!
***
Így érkezett haza Gyurka vitéz szülővárosába s első dolga volt, hogy egy pár sarkantyús csizmát szerzett magának, melyeket is felhúzva büszkén, kényesen sétált végig a piaczon: hadd lássák, hogy csakugyan itthon van. És később is, akárhogy fordult a sorsa, akárhogy lerongyollott a ruhája, de a sarkantyús csízmának meg kellett lenni, bajusza is mindig szurony formára állott s késő vénségében is olyan délczeg maradt s olyan kényesen lépegetett a földre, mint mikor még a Simonyi regementjében csörömpölt oldalán a fényes fringia.
Hanem beszélni nem igen beszélt Gyurka; abban különbözött a többi obsitostól, hogy nem szeretett dicsekedni. Híjába faggatták vitézi tettei felől, csak nagy ritkán lehetett rávenni, hogy egyet-mást elmondjon kalandos életéből.
Pedig egyszerre nevezetes ember lett s megint elkezdték sokféle dolgait emlegetni, a miről annyit beszélt hajdanában két régi czimborája, Bézi, meg Váczi. Hívták is korcsmába, disznótorba bőven s Gyurka ivott, mint a gödény, de azért csak nagy néha beszélt el valamit hadakozásaiból s egyéb kalandjaiból.
Épen csak egy dolog volt, a mit sokszor elmondott; ez úgy látszik, magának is különösen tetszett. Az nevezetesen: hogy járta volt meg az elszászi csizmadiával.
Hírarchívum | Impresszum | Preambulum | Köszönet | RSS | Eseménynaptár