Kereső Linkek Vendégkönyv Képtár

Kígyós Sándor
szobrászművész
Debrecen,1943.07.07. - Pécsvárad,1984.10.30.
(41 év 3 hónap)

Vissza a hírességekhez

Megosztom Facebook-on  Megosztom Twitter-en  Megosztom Startlapon  Megosztom URLguru-n  Megosztom Delicious-on  Megosztom Tumblr-en  Megosztom CitroMail-lel!  
Ajánlom egy ismerősömnek

"Keresem azokat a láthatatlan erőket, melyek nyomot hagyva az ideális alakzaton megmutatkoznak... Úgy gondolom, hogy ezek a szituációk, a helyzetek történetét mondják el ugyanúgy, mint a megkarcolt autó, a sebhelyes arc, a megrokkant ember. Ezek után nem tartom szükségesnek tevékenységem társadalmi vonatkozásait tisztázni, mert egyéb nem is érdekel."

Debrecenben született 1943. július 7-én.Kígyós Sándor Gyermekéveit Hajdúszoboszlón töltötte. Tősgyökeres szoboszlói családból származott. Édesapja Kígyós Sándor tanító, majd megyei oktatási-művelődési osztályvezető. Édesanyja Tóth Imre tanító leánya, Ilona. Édesanyja korai halála miatt (1949) apai nagyanyja segített a háztartás vezetésében, és gondozta az árván maradt gyerekeket. 1954-ben apja Debrecenben kapott állást, s attól kezdve ott élt tanulmányai befejezéséig. Középiskolai tanulmányait a debreceni Vegyipari Technikumban kezdte. Ezzel párhuzamosan beiratkozott a Kodály Zoltán Zeneművészeti Szakiskola klarinét szakára. Ezt követően végezte a tanítóképző népművelés-könyvtár szakát. Végül a Kossuth Lajos Tudományegyetemen magyar nyelv és irodalom szakos középiskolai tanári oklevelet szerzett.

"Életem és neveltetésem alapélménye a két ellentétes életfelfogás közötti vándorlás, melyet az apai és anyai ágú rokonság nevelési ciklusai között megtettem. Apai nagyanyámnál a szikkadt, verejtékező paraszti életet, a kínnal élő, mégis büszke küzdelmet tanulhattam. Anyám családjánál, ha szükséget érezhettem is, a kínt sohasem láttam. Az erdélyi tanító családjának bohém kedélye felülemelkedett a nehézségeken, legalábbis mi, gyermekek így láttuk."

Az Alföld hihetetlen energiáit, szenvedélyeit és indulatait hordozta magában, s ezekhez kő kellett. Az 1966. évtől a Pécsi Járási Művelődési Központban dolgozott. Baranyába, Pécsváradra érkezvén arról beszélt, a Dunántúl dombos, lankás vidéke szinte plasztikai kihívásként érte. Ez a táj hívta elő belőle a szobrászt. A muzsikálást abbahagyta, s választotta a képzőművészetet, a szobrászkodást.Itt, illetve Pécsváradon lett a szobrászat elkötelezett alkotóművésze.

Szobraiban kezdetben a gömb-hasáb, mint ellentétes formáknak egymáshoz való viszonyát próbálta kifejezni. A villányi szobortelepen alkotott. Az 1970-es években a pécsi egyetemen esztétika tanári állást töltött be. Ekkor gondolatai, művészetfelfogása is változott. Nonfiguratív szobrokat készített. Ebben az időszakban a Magyar Televízióban a "Meghajlított kő" és a "Műhelytitkok" c. sorozatokban rendszeresen szerepelt. 1980-ban tanulmányútra Olaszországba utazott. Itt találkozott Amerigo Tot-tal, aki hasznos tanácsokat adott számára. Nagy hatással volt rá a klasszikus olasz szobrászművészet is. A Magyar Művészeti Alap 1981-ben felvette tagjai sorába.

A sors azonban már számlálta élete napjait. 1983-ban Hajdúszoboszlón még munkáiból kiállítás nyílt, de 1984. október 30-án elragadta a halál.

Kevés művésszel fordul elő, hogy halála után majd egy évtizeddel szobrának felállítását terveznék. Kígyós Sándorral ez történt a kilencvenes években Hajdúszoboszlón és Pécsváradon. Olyan erős hatású személyiség volt, olyan sok emberrel állt alkotói, munkatársi, oktatói kapcsolatban, hogy neve évekkel halála után is hívó szó lehetett.

Halála után barátai rövidesen megrendezték az első kiállításokat: Pinczehelyi Sándor 1985-ben, a Pécsi Galériában, majd a Várbaráti Kör Pécsváradon, a Fülep Lajos Művelődési Központban, Kígyós igazgatóskodásának egykori helyszínén. Kollégái díjat alapítottak emlékére, és a nyolcvanas évek végén adományozni kezdték a közművelődés területén érdemlegeset alkotó pályatársaknak.

1988-ban, amikor megnyílt a helyreállított pécsváradi vár, annak egy barokk épületét nem idegenforgalmi ajándékboltnak rendezték be, hanem Kígyós Sándor állandó kiállítását helyezte el benne a Baranya Megyei Múzeumok igazgatósága. Makovecz Imre avatta fel 1988. augusztus 19-én. Ez az esemény sok régi barátot és tanítványt hozott el Pécsváradra, akárcsak kilenc évvel halála után, 1993-ban az 50. születésnapjára tartott emléknap, a Pécsváradi Várbaráti Kör és a Baranya Megyei Múzeumok szervezésében. Több mint kétszázan jöttek össze ekkor a meghívásra, előbb a várba, az állandó kiállításhoz, ahol Bükkösdi László idézte fel a követ hajlító szobrászt, majd a Kígyós által olyannyira szeretett műteremnél folytatódott a megemlékezés. Itt beszélt dr. Újvári Jenő, akkor a Baranya Megyei Múzeumok igazgatója a rég eltávozott barátról, aki sok év után is egymás tiszteletére tanít bennünket. Tőle hangzott el az indítvány egy emlékkör létrehozására, amely Kígyós Sándor egy műve, a később kiválasztott Gömb-Hasáb felállítását tűzte ki célul.

Ezzel alakult meg a Kígyós Emlékkör, és munkához látott. Hajdúszoboszlón, 1993 tavaszán barátai felállították a talán legszebb, Zászló című alkotásának felnagyított mását. A második köztéri szobrot 1995 áprilisában avatták Pécsváradon, a Művelődési Ház előtt, azon a helyen, ahol faragni kezdett, s amelyhez élete végéig hű maradt.

Mindkét szobrot Ion Pop román szobrász faragta újra sötétszürke afrikai gránitból. Pécsváradi polgárok, Pécsvárad Önkormányzata, helyi cégek és intézmények, a művész barátai, kollégái, művésztársai az ország minden tájáról, japán művésztársak adományaiból valamint a Nemzeti és az Ország-építő Alapítvány segítségével jött létre a Gömb-Hasáb.

A "Gömb-Hasáb" a kezdeti évek plasztikai gondolatait összegezte 1971-72-ben - olvassuk Keserű Katalin műleírásában: "Kígyós megtalálta az ellentétek legkoncentráltabb egységét: mellérendelés helyett egymásba helyezte formáit. Klasszikusan zárt a kompozíció, a két forma viszonyának történetéből azt a pillanatot mutatja, amiben "minden benne van", az előzmény és a következmény is: a gömb növekedése szétrobbanással fenyegeti a hasábot, s ha még emelkedik is közben, maga alá gyűri azt. "Ha az egyik forma nagyobb mértékben van jelen, akkor többnyire az állandó, a szenvedő, a torzuló, a passzív érzelmi elemeket hordozza" - írta Kígyós ez idő tájt naplójába. Ez esetben a hasáb a torzuló forma. Későbbi interjújában történelmi, társadalmi tapasztalattal egészítette ki a szobrászit: a létrehozó ellen fordul a létrehozott (a hasáb ellen a gömb). A választott pillanatban a formák átmenetisége érdekelte, az eddig használt, mellérendelt, ellentétes formák helyett az ellentéteket egyesítő átmeneti forma."

Mintha tulajdon korának volna jelképe a Gömb-Hasáb, az egymásnak feszülő ellentéteknek, melyek kiforrták magukból az ezredforduló Magyarországát. S a kor emberének, akit egyszerre feszített ezer ellentmondás. Maga így öntötte szóba azt, amit kőbe faragott:

"Ebben az időben szobrászati mintaképeimet nem a korábbi szobrászatból próbáltam meríteni, hanem abból a társadalmi valóságból, amiben éltem. Tehát, hogy megmutassam azt, hogy semmi sem marad az eredeti állapotában."

 

Beke Pál, Méltóságkereső című könyvében így ír Kígyós Sándorról:

 

"Még a már megidézett "előidők" legelején történt, hogy valaki késő este megzörgette akkor még pécsi lakásunk földszinti erkélyajtaját. Bosszankodva keltem fel, és miközben elhúztam a függönyt, kikiáltottam:

- Ki az?
- Kígyós - mondta valaki.
- Mit akar?
- Beszélgetni.
- Miért, kit keres?
- Téged - válaszolta.

Kinéztem. Egy ismeretlen arc nézett vissza rám. Nem sok kedvem volt ismerkedni, megkérdeztem tehát újra, és ha már volt képe letegezni, én is visszasértegettem:

- Miért, ki vagy?
- Mondtam már, hogy Kígyós - méltatlankodott.
- És kit keresel?
- Te vagy a Beke? - kérdezett vissza.
- Én hát!
- Akkor megtaláltalak.
- Örvendek - mondtam neki - És mit akarsz?
- Azt nem tudom.
- Akkor minek zavarsz?
- Mert felbátorítottak - mondta pimaszul.
- Kicsoda mit csinált?
- A Csöpi mondta, hogy keresselek meg.

- Ilyenkor? - kérdeztem (volna), de ez esetben már nem volt vitás, hogy ajtót kell nyissak. Bíró Erzsi (a Csöpi) fölöttem végzett Szombathelyen, és ha valaki reá hivatkozik, az bár udvariatlan a kései idő miatt, de attól még nyilván jóbarát. Intettem hát neki, hogy kerüljön a kapu felé.

Így ismertem meg Kígyós Sanyit. Helyesebben úgy, hogy még az előszobában állva eldarálta, hogy friss, Debrecenben végzett népművelőként a szomszéd Pécsváradra kerül majd művelődési házat igazgatni, holnap reggel oda kell mennie, de a vonata több órát késett, ezért érkezett éppen most, ám persze fogalma sincs, hogy ott majd mi lesz a tennivaló, és hátha én mondanék erről valamit neki annál is inkább, mert alföldi lévén errefelé senkit sem ismer, de szakmai gyakorlata Szegeden volt, mert odavalósi Kati (később kiderült, hogy a felesége, bár persze feltételezte, hogy én ezt magamtól is tudom), ott gyakornokoskodva hallott rólam, és persze biztatták, hogy csak jöjjön hozzám és keressen meg, mert én majd hátországot jelenthetek neki, hát ezért jött, ám ha már itt van, nincs-e valami innivalóm, mert átfázott ott az ablak alatt, egyébként enni is csak reggel evett, de nem annyira éhes, mint amennyire szomjas, arról nem beszélve, hogy nincs hol aludnia.

Mire végigmondta, megkedveltük egymást. Ez így is maradt mindaddig, amíg élt.

Pécsváradi évei alatt néha összefutottunk (jobbára úgy, hogy meglátogattam, és beszéltünk a világ, a szakma meg a svábok dolgairól az egyik szakköri szobában berendezett első szálláshelyükön), tanúja lehettem így szobrászkodása kezdeteinek is. Egy természetfaragta követ állított egyszer hol így, hol úgy elém, és azt kerestük, hogy melyikünk mit lát bele. Később egy másikba már egy kicsit beleigazított. Aztán egyre több kő gyűlt köré. Alakíthatóságuk megbabonázta. Különös izgalmat jelentett számára, hogy beléjük lágy formát véshet, s hogy ezzel a köveket mintha ide-oda hajtogatta volna. (Már érett szobrász korában kerültünk el Dombóvárra, ahol a szálloda, Makovecz fiatalkori zsengéje télikertjében egy gömbökből rakott kőplasztikára lelt. Erről a vízköpőről szólván jól megjáratta csípős nyelvét az építészen, és aztán bizonyára elfelejtette az egészet. Ez abból tudható, hogy bizony nem volt résen, amikor Imre náluk egyik este porcukrot kért. Sanyi csodálkozva kérdezte, hogy minek? Makovecz a könyvespolc szélén sorjázó, kőből hajtogatott kisplasztikákra mutatott: "hát ezekhez a hájastésztákhoz". Sokáig néma csend borult ránk, és bizony kockázatos volt később társaságában fölemlegetni a történteket, mert válogatott disznóságokkal illette az erről kacarászót.)

Megkerestem a villányi kőfejtőben is, ahol alapítója volt a tavasztól őszig működő művésztelepnek. Ez a mára idegenforgalmi látványosság többek között az ő hasábot szétfeszíteni akaró gömbjének is helyet ad. Hamvas Béla ír valahol (talán a wales-i Stonehenge fogalmunk sincs, mikori építményei kapcsán?) a kövekről úgy, hogy azok a súlyuktól nyomorítva önmagukba süllyednek; talán éppen ezért próbálta kiszabadítani némelyiket természetszabta börtönükből. Az ég felé állítva, vagy éppen a szélbe fordítva, mint a Hajdúszoboszlón poszthumusz felavatottat. A szelídgesztenyés Mecsek-oldalba fölhúzott műterme mindmáig őrzi keze nyomát, utolsó munkái, eszközeit. Ennek kertjében, reá emlékezve gyűlnek össze a későbbi tanár-barát (de korántsem baráttanár) Újvári Jenő hívására közös tanítványaik. Első találkozásunkhoz képest egy bő évtized múltával ugyanis elhagyta a pécsváradi kultúrházat, és a pécsi egyetemre került tanítani. Onnan temették.

Engem életem aztán elhajtott Pécsről a Józsefvárosba, majd el az ottani művelődési házból is, és csak akkor szövődött össze újból sorsunk, amikor a Népművelési Intézetbe kerülvén szabadcsapatokat szerveztünk a művelődési otthoni munka megújítására. Ez a szándékunk még pécsváradi munkahelyén találta, ám körünkben maradt akkor is, amikor - tán éppen abban az időben - egyetemi tanársegéd lett. Úgy vándorolt az esztétikából a népművelésbe, a rádióstúdiókból a kőfejtőbe, a zenéből a tanítványok közé, hogy mindenhol ugyanolyan maradt: harsány, jókedvű, nyílt eszű, a nyers fogalmazásig őszinte ember. A fafejűségtől haragra gerjedt, és bizony mi többiek gurultunk a nevetéstől, miközben ő a leglehetetlenebb érvekből szőtt sűrű hálót az illető köré a "hátaztánaztán" és a "hátakkor-akkor" szavakkal bőven tűzdelve, néha már a változatosság miatt is "aztánhátakkort" vagy "akkorhát-aztánt" mondva, végső érvként pedig a "már hogyne lenne így, amikor úgy van" dorongjával megsemmisítve őt, majd felnevetett, hátbaverte, és elfelejtette az egészet. Külön gyönyörűség volt számára, ha valaki komolyan vette ekkori szövegeit, mert folytathatta a blablát még egy darabig, szerintem leginkább azért, mert a faragásra-hajlításra váró kövek nem mindig reagálták mondandóját (legfeljebb rádőltek), az egyetemen komolyan illett viselkedni, és így külön ajándék volt-lehetett régről ismerős társaságunk, ahol elengedhette magát. Külön ajándék lett számára Amerigo Tot barátsága is, mert a mester római műhelyébe végül ösztöndíjasként mégis elkerült. Mesélte, hogy (mint feltételeztük), a hírneves szobrásszal végigbolondozta valamennyi estéjét, nem egyszer szaxofonos utcai zenészként úgy, hogy a mester kalapozta össze a borravalót. Innen való az a történet, hogy Amerigo Tot valamilyen asszonysággal hosszan szemezve végül fölírta saját telefonszámát a kávéházi asztal sarkára, majd letörve a tenyerével a noteszlapként használt márványlapot, átpasszolta azt a kiválasztott hölgynek. Megjegyzem, hogy ezt mindig irigykedve mesélte. Ezért-e vagy sem, haláláig csak leharapta a söröskupakokat.

A '70-es évek végén, a '80-as esztendők elején az ország jeles népművelőiből szervezett szabadcsapataink, majd az abból visszamaradt szakmai kollégium körében vajúdtuk ki magunkból a művelődési otthoni tevékenységújítás elveit és gyakorlatát, és mindennek akadályait, határait és korlátait. Kígyós Sanyi szobrászkodása és egyetemi tanárkodása ellenére folyamatosan a körünkben maradt. Friss esze, példái, briliáns gondolkodása sokszor tisztázta összegabalyodott gondolatainkat. A művelődési otthon és a népművelők mirevalóságának együttes körülbeszélésében tulajdonképpen megközelítettük a később település- és közösségfejlesztésként megnevezetett szakma tartalmát, elveit és eljárásmódjait még akkor is, ha még nem tudtuk hogyan hívni azt. A Börzsöny turistaházai, majd később, és éveken át a Makovecz-tervezte Hoffmann kunyhó adta alkalmanként két-három naposra szervezett beszélgetéseink menedékét. Szomorúan tapasztaltuk - éppen Kígyós Sanyi hagyatékát keresve - hogy mindebből leírva semmi sincs. Még egy fénykép sem készült. A Rádió archívuma azonban őrzi talán hangját; néhány éven keresztül ő (is) kommentálta a jeles újságíró, Széll Júlia "válogatott perceit". Erről mesélte később önmagán csúfolódva az időnként ott vele együtt közreműködő Koncz Gábor, hogy míg ő napokon át készült arra, hogy az előző hónap legérdekesebb rádióműsoraiból válogatott összeállítást kommentálva majd bölcseket mondjon, Kígyós csak odahajolt a mikrofonhoz, és egyszerű, humánus mondatokat rögtönzött bármire.

Amíg budapesti kórházban volt, többször is meglátogattam, ám akkor gyógyultan hazautazott. Botor, bár elég természetes módon azt gondoltam, hogy az energiával és szellemmel teli Kígyós Sanyi esetében nem is lehet másképpen. Talán ezért is álltunk körülötte kétségbeesve a pécsi klinikán, amikor utoljára járatta végig rajtunk a szemét. Balipap Feri bizonyára szerette volna kizökkenteni elesett állapotából, amikor megmutatta neki az aznapi megyei újságot Aczél György dombóvári, nála megesett műv.ház-látogatásáról. Ha jól emlékszem, az ekkori nagyúr az ő Mecsek-oldali műtermébe is ment volna (ettől a látogatástól Sanyi leginkább az odavezető dűlőút aszfaltozását remélte), dehát már nem mehetett. "Ki ez? - nézett a fényképre Sanyi. - Ki ez? Meg tud engem gyógyítani?"

Sajnos más sem tudta.

Temetése és pécsi gyászmiséje után a Nádor Kávéházban gyűltünk össze fázósan, nagyon magunkra hagyatva. Makovecz neki is töltött egy pohárnyi bort, és az asztalfőhöz állította. Talán nem csak ettől van, hogy azóta is velünk tart, és a rá jellemző pimasz módon nem öregszik hozzánk hasonlóan. Egyre őszebb fejjel, egyre szarkalábasabb szemmel őrizzük hát az ő kedves, hozzánk képest folyton fiatalodó arcát, és egyre fáradtabb szívvel bámuljuk töretlenül sziporkázó egyéniségét mindaddig, amíg élünk.

Mi, az itthagyottak, emlékezetére díjat alapítottunk. Minden évben egyszer valakit, akit hozzá hasonlatosnak és méltónak látunk, megvendégelünk (manapság már szinte mindig Koncz Gábor sajátos kultúrházában, a Magyar Kultúra Alapítvány budavári épületében) és egy még régen, Kováts Flóri művelődésiközpont-igazgató korában nyomtatott emléklapot adunk számára, meg még egy kis pénzt saját zsebünkből. Így lett díjazottunk a már emlegetett Róka Gyula siójuti tanító, Tóth János zalaszentlászlói faluház-vezető, az azóta Kígyós Sanyi társaságába költözött Nyers Sándorné, Magdi dombóvári népművelő, Hargitai Lajos sárbogárdi laptulajdonos, Bucz Hunor színházi rendező, Pörös Béla szociális munkás, Simon László asztalos, bútorgyártó kisiparos, Kovalcsik József művelődéstörténész, Máté Lajos színházi rendező és a Szélkiáltó együttes. Nem állítom, hogy minden évben ugyanakkor sikerült átadnunk Kígyós-díjunkat, de közös lelkiismeret furdal mindannyiunkat egészen addig, amíg ebben nem sikerül utolérni magunkat.

Akkori megállapodásunk szerint ezt a díjat mindaddig, amíg közülünk valaki él (tehát van, aki korán elhunyt barátunkra a mi fejünkkel emlékezhet) ki kell osztani. Kárörvendve mosolyogtunk annak idején a leendő legutolsón, mert bár túlél minket, de neki egymagában kell megszerveznie azt, amit ma közösen csinálunk, és egymaga kell kiperkálja azt a pénzt is, amely egyelőre mindannyiunk zsebéből megy. Ám Istennek hála, hogy azóta még mindannyian együtt vagyunk."
 

Megosztom Facebook-on  Megosztom Twitter-en  Megosztom Startlapon  Megosztom URLguru-n  Megosztom Delicious-on  Megosztom Tumblr-en  Megosztom CitroMail-lel!  
Ajánlom egy ismerősömnek

Vissza a hírességekhez

A lap tetejére