Pávai-Vajna Ferenc
geológus
Csongva,1886.03.06. - Szekszárd,1964.01.12.
(77 év 10 hónap)
1886. március 6-án született Erdélyben, a Nagyenyed melletti Csongván. Élete alkonyát a Tolna megyei Máza egyik szegényes bányászházában töltötte, 1964 január 15-én kísérték utolsó útjára. A kezdet és a vég között egy olyan kivételes életpálya rajzolódik elénk, amelynek kohójában eggyé ötvöződött az igéretes tehetség romantikája a folyton megújuló hivatástudattal, az elért s csak remélt sikerek sora a mellőzöttség, a magára maradottság fojtogató keserűségével.
Családjának eredete legalább a XV. század derekáig vezethető vissza, és rokonságban állott a Bolyaiakkal is. Tudósunk nem kis büszkeséggel jegyezte meg önéletrajzában, hogy "Bolyai Farkasnak anyja Pávai Vajna Krisztina volt, így Bolyai Jánosnak nagyanyja".
A családi hagyományok szerint nevük (Páva, Vajna) erdélyi helységnevekből ered.
Apja híres ügyvéd volt, aki fiatalon Kossuth Lajos egyik hadbírójaként működött az 1848-49-es szabadságharc idején. Világos után halálra ítélték, majd kegyelemből hat évig raboskodott az aradi várban.
Anyjának apja verseket író tanító, majd hajóskapitány volt, nagybátyja, Pávai Vajna Elek, újító szellemű neves geológus. Pávai Vajna Ferenc kilenc éves korában veszítette el apját.
Kibontakozó jellemét korai árvasága és családjának hazafias szellemű hagyományain kívül Nagyenyed Bethlen-kollégiuma formálta.
A jó képességű Pávai az iskolában nem tartozott a legjobb tanulók közé, de a számára érdekes tárgyakban, témakörökben messze túlszárnyalta társait.
Mindig kedvelte az iskolai kirándulásokat. Ezekben nem csupán a kikapcsolódás, hanem a megfigyelés, az ismeretbővítés lehetőségét látta.
Sokrétű érdeklődését, átlagon felüli fogékonyságát tanusítja, hogy erdélyi barangolása közben felfigyelt a néprajzi jellegzetességekre is. Így születtek - ma a helyi múzeumban őrzött és rajzzal is illusztrált - kéziratos feljegyzései az ideális szénatartó színről, az erdélyi pásztorkunyhókról, karámokról stb.
A középiskola elvégzése után (1906) tanulmányait Budapesten a Pázmány Péter Tudományegyetemen folytatta, mint természetrajz-kémia-földrajz szakos hallgató. Itt tagja lett a Természetrajzi Szövetségnek, majd pedig a Földtani Társulat Barlangkutató Bizottságának. Ez utóbbi kapcsán lelkendezve írta a nagyenyedi újságban, hogy Erdélyben is vannak ismeretlen barlangok, s ezek tudományos feltárása jelentősen gazdagíthatja ismereteinket az ember történetére, a már kihalt állatok életmódjára vonatkozóan. Az egyetemista, aki szükségből mások tanításával is foglalkozott, tudott időt szakítani még arra is, hogy meghallgassa más tárgyak professzorainak Beöthy Zsolt, Eötvös Lóránd érdekesebb előadásait, sőt gyakorta vett részt Négyesy László, a neves irodalomtörténész szemináriumi stílusgyakorlatain is.
Az egyetemen Koch Antal (1843-1927) professzor volt a tanítómestere.
Visszaemlékezésében Pávai-Vajna őszintén vallotta, hogy emberségével, tudásával Koch Antal, az erdélyi-medence harmad időszaki rétegsorának elismert szakértője "csinált" belőle geológust. A geológia tudománya iránti érdeklődés különben végig kísérte egyetemi tanulmányait. Szabadidejének jelentős részét a könyvtárban töltötte, ahol a Budai-hegyek kialakulásával foglalkozott.
Világnézeti fejlődését életre szólóan befolyásolta a modern biológia egyik legnagyobb hatású angol képviselője, Darwin. Főbb gondolataival már Nagyenyeden megismerkedett, arcképét haláláig őrizte könyvespolcán.
Pávai-Vajna Ferenc 1910 őszén indult el pályáján. Először a Földtani intézet napidíjas geológusaként kezdte, majd egy évvel később Selmecbányán lett tanársegéd, a Bányászati és Erdészeti Főiskola ásvány- és földtani tanszékén.
Életében meggyőződéssel hirdette: "Nekünk nem más nemzetek kegyelemkenyerén, hanem saját földünk kincseiből kell megélnünk, és jól élnünk."
Munkásságát beárnyékolta ugyan az első világháború, hiszen 1914-16 között mint köztüzér Komáromban szolgált, de a harcokban nem vett részt. Mivel az őszirózsás forradalom eredményeként létrejött Károlyi-kormány pénzügyminisztériumának vezetői az alföldi mélyfúrások megindítása mellett döntöttek, ezért szükségük volt e célokat magukénak valló szakemberekre. Így 1918. december 31-én Pávai-Vajnát geológus-főmérnökké nevezték ki.
1934-ben, tehát csaknem ötven éves korában házasságot kötött unokatestvérével, Pávai-Vajna Annával. E frigyből gyermek nem született, de mindketten hűséggel kitartottak egymás támogatásában. Itt említjük meg, hogy Pávai a geológiai kutatások mellett az önkifejezés más eszközeit is kereste. Verseket írt, talán önmaga kedvtelésére. Versei, dalai nem többek népieskedő rigmusoknál, de mindenképpen tükrözik írójának gondjait, vívódásait - többek között - Szoboszlóhoz fűződő pozitív élményeit. Az 1930-as évek végén néhány jobban sikerült verse (felesége zenéjével) még nyomtatásban is napvilágot látott.
Hidrológiai szempontból fontos törekvése volt, hogy tegyük hazánkat "fürdőországgá", ahová más országok betegei hozzák pénzüket, s nem mi megyünk a külföld drága fürdőibe.
A "Debreczen" című újságban szorgalmazta a mélyfúrások vizének többlépcsős hasznosítását. Meggyőződése szerint: a vízből ki kell vonni a gázt, a sót, s ha már "fűtött, gyógyított", öntözzenek vele. A feltárt hőforrásokat célszerűnek látta kertészeti célokra, korai zöldségek, virágok üvegházi termesztésére is. Tisztában volt azzal, hogy mindez az ország számára jó üzletet, kereseti forrást és munkaalkalmat biztosít.
A különböző társaságok, egyesületek összejövetelein gyakran tartott előadásokat a geológiai kutatások aktuális kérdéseiről. A korabeli értékelések szerint ezeket a tettekkel igazolt tudás, a közvetlenség, a "lebilincselő modor", s a hallgatóság fokozott érdeklődése jellemezte. Előadásait általa rajzolt geológiai térképekkel, fúrási keresztmetszetekkel igyekezett illusztrálni. Példaként gyakran hivatkozott a hajdúszoboszlói sikeres fúrásra, melyről 1925 őszén a Független hajdúság című helyi lap a többi között így örvendezett: "a fúrócső 1080 méter mélységben dolgozott, amikor hallatlan erővel, a fúrótornyot megrázva, derékvastagságú vízsugár tört elő a biztosító járaton. Forró volt a víz, párába burkolta a tornyot és környékét, s amint leesett a földre, a gyorsan képződő tócsákban gázbuborékok képződtek. Megszületett a nagy szenzáció, amely három nap óta izgalomban tartja a hajdúvárost. A forró víz, a földgáz, fürdők és gyárak képét festette az őszi napsugárban fürdő mező fölött a látóhatárra." A következő évben eredményeit itt helyen mutatta be 58 külföldi tudós előtt. A magyar és német nyelvű ismertetésben nagy szerepet játszott munkatársa, a fúrást közvetlenül irányító Faller Gusztáv, okleveles bányamérnök is.
A tudós főgeológust 1944, februárjában az évek óta tartó mellőzések, elmérgesedett szakmai viták után végül is miniszteri tanácsosi címmel nyugdíjazták. 1950-ben a nehézipari minisztérium előzetes hozzájárulásával ismét dolgozhatott geológusi munkakörében. 1954. november 25-ig a Földtani Intézet szolgálati helyén, majd 1957. márciusáig, azaz újabb nyugdíjazásáig a Komlói Szénbányászati Tröszt mázai bányájában működött.
Pávai-Vajna Ferenc igazi alkotó ember volt. Sok vonatkozásban önálló, eredeti gondolkodással és értékítélettel. A tudományban új utakon járt, és joggal vélte: "az új merése nélkül... nincsen haladás." Egyéniségére, magatartására a permanens vitakészség, erős kritikai szellem volt jellemző, amit talán családi örökségként hozott magával. A kritika fegyverét társulati üléseken és írásaiban egyaránt forgatta. Hol sikerei, még inkább félsikerei (kőolaj, földgáz helyett gázos hévíz), hol elvi tévedései vagy éppen merész ötletei keltettek vihart munkássága körül. Meggyőződéséért mindenkor vállalta a kiállást, még akkor is, ha annak ára az értetlenség, esetleg a gúny volt. Csiky Gábor szerint Pávai-Vajna egyik "különleges, szélsőséges, ellentmondásokkal telített egyénisége annak a tragikusnak nevezett geológus nemzedéknek, mely a magyar földtan fejlődésében igen jelentős tudománytörténeti szerepet töltött be, egy igen nehéz, vajúdó, átmeneti korszakban."
Életének kísérője az állandó, de hittel, szenvedéllyel végzett munka. Kutatásait soha nem hivatali kényszerből, hanem hivatástudatból, belső ösztönzésből végezte. Domokos Bernát nyugalmazott szoboszlói fúrómester, aki tagja volt geológusunk fúrócsapatának, így vallott róla: "Pávai-Vajna kemény, szigorú ember volt, a legkisebb hanyagságot sem tűrte el, ugyanakkor emberséges is volt, nem tartott haragot, szerette a munkásait." Tóth Sándor, egykori autófuvarosa pedig úgy emlékezik reá, mint akit nem zavart, ha bokáig kellett dagasztani a sarat, ha ásót kellett fognia, akár verejtékezve is, az eredmény érdekében.
Pávai-Vajna Ferenc élete utolsó éveit Mázán, a Mecsek hegység lábánál egy bányatelepen töltötte. Egyszoba-konyhás lakásában - nővére haláláig - harmadmagával élt az egykor külföldön (Ausztriában, Olaszországban és Franciaországban) sem ismeretlen nevű magyar geológus. A kisméretű szobában a kopott bútorok között, ahol a hiába várt munkatársak, barátok helyett már csak égő szivarjainak kékes füstje járt, könyvek, folyóiratok, megsárgult jegyzetek magasodtak, itt-ott kőzetmintákkal élénkítve. Szerény nyugdíja mellé, amelynek revízióját nem tudta elérni, jól jött a néhány négyszögöles kert krumpli-, eper-, szőlő- és sóskatermése.
Küzdelmes életét 1964. január 12-én fejezte be a szekszárdi kórházban, és három nappal később a mázai temetőben helyezték örök nyugalomra. Halálának oka szívtrombózis volt. A fehér szakállú és alacsony termetű, "különös öltözékű" öregember, kezében agyonhasznált aktatáskájával, hosszú nyelű geológus kalapácsával több már nem járta a Máza környéki tájakat, ahol visszaköszönt neki minden darab kő, minden dombhajlat és hegygerinc.
Forrás: Dr. Juhász Imre