A czifra
Kutya-történet
Írta: Szívos Béla

Vissza a könyvtárba

Pusztai lakásomról néha gyalogjában is besétálok a közeli, szomszédos városkába. Egy ilyen alkalommal, a mint az úgynevezett főutczára érnék, szörnyű lárma üti meg füleimet, s többek közt ilyesféléket hallok: «Agyon üsd, mert majd én ütöm agyon, de vele együtt téged is!»

— Uramfia, — mondok, — mi lehet ez a nagy veszedelem? Hallatlan ebben a csöndes kis fészekben ilyen borzasztóság, hiszen nem ütnek itt agyon még követválasztáskor sem senkit.

Annyival feltűnőbb lett pedig a dolog, mert közelebb érve, felismertem a szörnyen fenyegetőző férfiút is a hangjáról.

— Nini, hiszen ez Rigó uram, a ki aratógazda volt nálam. Jámbor, istenes ember; ugyan mi üthetett hozzá, hogy ilyen rettentő méregbe borult? Már csak megnézem!

Hát ott hadonáz Rigó uram egy kapanyéllel az udvarán, előtte áll szepegve, suttyó fia, a fiú lábainál pedig egy csudálatos tarka állat reszket összekuporodva.

— Jó napot, Rigó bácsi! miféle nagy veszedelem esett, tán csak nem a tatár környékezi a háza tájékát?
— Hát nagy méregbe estem, uram; de hát hogy is ne? Ehen, ez a haszontalan kölyök oda járt a minap a fuvarba, s honnan-honnan nem? — ide hozta ezt a dísztelen kutyát, s azóta mindig lopkodja neki az özön kenyeret, csak győzze sütni az anyja. — Nem kell nekem több a régi kis kutyámnál; csahol az eleget, aztán kevés eleséggel megéri. Azért mondom ennek a gyereknek, hogy ezt az új kutyát agyoncsapja, mert tovább meg nem szenvedem az udvarban. De nem akar a semmirevaló szót fogadni, hát már magamnak kell vele elbánni.

A gyermek nagy duzzogva megszólalt:

— Hiszen édes apám, nem sokat eszik ez a kutya, nem is lopkodtam én neki kenyeret, mert hozzá se fértem; a magaméból adogattam neki egy-egy kicsit. Három hete, hogy itt tartom, de még nem evett két napra valót!
— Micsoda te! rikkantott fel szörnyű mérgesen Rigó uram, — még azt mondod? hiszen maholnap kenyér nélkül hagytál volna miatta! Hanem hiszen megállj csak, mindjárt igazságot teszek én. Állj félre! — Avval neki suhaszkodott, hogy a szegény állatot agyon csapja.
— Megálljon, Bigó uram, — mondám, — ne bántsa ezt a kutyát. Ha már így van a sor, hát inkább adja nekem. Majd kiviszem a tanyára, úgy is ugat már ott öt-hat darab, hát evvel az egygyel sem több, sem kevesebb.
— No, ez már más, — mond megjuházva Rigó uram. — Ha kell kegyelmednek: szívesen.

Lám, hogy elébb eszembe nem jutott, pedig hát csupán úrnak való portéka ez, mert ugyancsak czifra.

E szavakkal sarokba támasztotta a gyilkos kapanyelet Rigó uram, s hirtelenében oly túlságos nagylelkűség fogta el, hogy a másik kutyáját is ide akarta adni.

E közben jobban szemügyre vettem a megmentett állatot. Hát biz szerfelett gyarló állapotban volt szegény feje, s oly rendkívül sovány bőrben, hogy mutogatni lehetett volna. Már csakugyan nagyzási hóbortban kell Rigó uramnak szenvedni, ha azt mondhatta, hogy ez a kutya sok kenyeret megevett! Egyébiránt az állat valami «nemes» fajból származhatott, s kellőleg kihízlalva, holmi ebkiállításon nem tudom nem nyert volna-e arany oklevelet. Különben fiatalsága mellett derék nagy állat volt, a szőre pedig csudálatos tarka, épen mint valami párducz. Czifra, pettyes szine miatt el is neveztem mindjárt ott a helyszínén «Czifra»-nak, a mi úgy látszik tetszését megnyerte, mert a mennyire gyönge erejétől telt, köszönettel csóválogatta hosszú farkát.

Kutyáim száma tehát szerencsésen megszaporodott volna, hanem már most a lett a kérdés, hogy miként szállítsam ki a tanyára, mert az világosnak látszott, hogy a szegény elkényszeredett állat, a maga erejéből a világért sem tudna kijönni.

De hát szerencsés napja volt ma Czifrának, mert egyszer csak felharsan az utczáról: «Cselő szilaj, csali hő! Bibor, Möggyes, Tímár!»

— Hohó, hisz ezek az én ökörszekereim, már jönnek vissza a vasúttól! Ez a Mihály béres kurjantása. Ilyeneket más ember fia nem igen kurjant.

Csakugyan Mihályék voltak. Mihály osztán felölelte a Czifrát s látható örömmel feltette a szekerére, mert hát neki az a természete, hogy a világ minden kutyáját a tanyára hordaná, ha lehetne. Nem is töltötte az időt egy cseppet sem, nehogy visszavegyék a Czifrát, hanem «cselő Szilaj, csáli hő!» egy nagyot kondított, s szaporán fuvarozta kifele az új szerzeményt.

A mint később magam is kiértem a tanyára, már akkor ott feküdt a Czifra az istálló előtt, egy rossz szűrön, a béresek pedig, a Mihály elnöklete alatt, a további teendők felett tanácskoztak. Az egyik azt indítványozta, hogy el kell vágni kutya fülét s a küszöb alá ásni, akkor osztán magmarad a tanyában. De Mihály, a ki feltétlen szaktekintély az efféle dolgokban, — nem helyeselte a tervet, hanem azt mondta, hogy csak enni kell neki adni, s ha egyszer-kétszer jól tartjuk, lábbal se fordul az többet a város felé, mert soha se felejti el, hogy ott kegyetlen rossz élése volt. S a következés megmutatta, hogy Mihály csakugyan alapos szakférfiú.

A Czifra aztán apránként kieszegette magát, meglehetősen megrakodott hússal, hanem enynyiben is maradt az egész. Nem lendített semmit, csak feküdt egész nap; ha felzavarták is, megint csak visszatelepedett a rossz szűrre; a mi pedig legnagyobb baj volt: egyáltalában nem ugatott. Már egy hete is elmúlt, hogy a tanyába került, de hangját senki nem hallotta. Ez utóbbi körülmény sötét aggodalommal töltötte el a Mihály szívét: «hátha néma!» — de azért csak nem hagyta; buzgón védte szóval a többi béres előtt: majd meglássátok azért kutya lesz még ebből, de hát szemérmetes természetű, meg hát nem ette ki jól magát. Húst már szedett valamelyest magára, de ugathatnékja még nincs. Várjatok csak, majd megfordul még ennek a sorsa! Csakugyan kezdett is a Czifra élénkülni s nemsokára meglepő értelmi tehetségének is jelét adta. Ugyanis valahányszor az ökröket kieresztették az istállóból, a Czifra a Mihály ökreihez mindig oda ment, s hízelegve csóválgatta farkát, mig a többi ökörre rá sem nézett. Hát megismerte a Mihály ökreit, a melyek elhozták onnan, a hol olyan sokat koplalt!

Nagy örömmel töltötte el eme felfedezés a Mihály szívét, hanem a jó ember öröme még sem lehetett teljes, mert az ármányos Czifrának csak teljességgel nem akarózott ugatni.

Mihály gondolkozott, gondolkozott. Egyszer aztán azt mondta a többieknek: — «No, várjatok, majd beszédre hozom én a Czifrát! Ha most sem ugat, hát akkor soha sem.»

Kapta hát, s egy holdvilágos este magára vette az ócska bundáját, a melyből már rég kiszáradván minden zsír, a legkisebb mozdulatra is bolondmód zörgött, a fejére pedig rá húzott egy nagy üres tököt.

A Czifra szokás szerint mozdulatlanul ott feküdt az ól végénél. Mihály csendesen oda lopózott, hirtelen megrázta a zörgős bundát, mire a kutya esze nélkül ugrott fel s megpillantva az ijesztő alakot, borzasztó ugatásban tört ki. Nemcsak, hanem a veszedelmes bundának is neki ugrott s a félszárnyát menten lehasította.

Mihálynak pedig lőn nagy öröme, kivált a mint tapasztalta, hogy a kutya nem csak hogy ugatni tud, hanem oly hatalmas hangja van, mint az oroszlánnak.

Ettől fogva mintha ki lett volna cserélve a Czifra. Hatalmas hangjában öntudatára jutva, versenyt ugatott a többi kutyával, sőt tapasztalva a zörgős bunda elleni támadásnak fényes sikerét, bátorsága, önérzete is felébredt, mi több: apródonként kihívó henczegéssé fajult. Ezután már bezzeg nem feküdt egész nap a rossz szűrön, hanem magasan feltartott farkkal csatangolva, azt kereste, hogy kin és min mutathassa ki az ő nagy hatalmát, s örömében nem tudott hova lenni, ha látta, hogy félnek tőle. Különös kedvenczei voltak e tekintetben a tyúkok, pulykák, mert dühös rohamaitól eszeveszetten rebbentek szét a hizódisznók vályúja tájékáról. Legfőképen pedig arra volt büszke, hogy a hatalmas termetű kanpulyka, — a tyúkudvar eme kényura, — megretirál tüzes rohamai előtt. Ilyenkor ha meglátott, magasra tartott farkkal, győzelmi mámorában vigan csaholva, szaladt hozzám, mintha mondta volna: «tetszett látni micsoda tekintélyem van nekem az udvarban?»

Később azonban nagyobb tettekre vágyott a Czifra. Kezdte kicsinyelni a tyúksereget. Hűségesen távoltartotta ugyan őket továbbra is a diszno-vályutól, de látszott, hogy a könnyű győzelem hiúságát többé nem elégíti ki. Valami méltóbb ellenfelek után nézett tehát, s ezeket csakugyan meg is találta a két csikó személyében. Észrevette ugyanis, hogy a béresek nem szívesen látják, ha a csikók beténferegnek az ököristállóba, s ettőlfogva azt tűzte ki főfeladatául, hogy e pákosztos állatokat az ökröktől távol tartsa. — Az első csata mindjárt fényes győzelemmel végződött. A csikók megriadva a Czifra hősies támadásától, veszett vágtatással neki iramodtak a legelőnek, a Czifra pedig szörnyű ugatással utánuk, míg csak a kölcsönös kifáradás véget nem vetett a szörnyű hajszának.

Látni kellett volna ekkor a Czifrát! Micsoda diadalmas pofával vonult be a tanyába, mint valami győzedelmes hadvezér! Örömnyihogással oda szaladt hozzám, körül ugrándozott s végre nagy okos szemeit rám szegezte, hogy ugyan kellőleg méltánylom-e az ő páratlan hősies tettét?

Sajnos azonban, a dicsőség nem soká tartott, mert az ármányos csikók mihamar észrevették, hogy a Czifra épen nem valami veszedelmes állat, hanem csak egyszerű száj hős. A miből aztán az lett, hogy a legközelebbi alkalommal, midőn a legelőre ki nyargaltak, egyszer csak vissza fordult az egyik csikó, s úgy levágta a hatalmas Czifrát, hogy a csontja is zörgött bele. A Czifrának erre a váratlan lefőzésre oda lett minden hadakozó kedve. Egyet sem vakkantott többet, hanem leült a hátuljára s úgy pislogott be a tanya fele: hogy ugyan látta-e valaki a gyászos esetet? Hát biz azt épen magam is láttam, miről Czifra nevetésemből is megbizonyosodván, szörnyű szégyenkezve, mint a vert had, besompolygott a tanyába s csendesen lefeküdt a rossz szűrre. Többet osztán közel sem ment a csikókhoz, hanem ismét, teljes buzgósággal a tyukrendészetre adta magát, s az apró jószágok seregében példás rendet tart fenn. Nem veszhet úgy össze két kakas, nem támadhat ribillió a pulykák vagy ludak közt, hogy a Czifra rögtön ott ne teremne s azonnal helyre ne állítaná a rendet. S ezzel aztán teljesen meg is van elégedve, s a csikóktól kapott keserű leczke óta, nagyobb szabású dolgokra nem vágyik.

A Czifrának az a szokása is megvan, hogy akár merre járok a birtokon, mindenütt hűségesen kísérget. Egyszer egy ilyen alkalommal nyúl ugrott fel a szántásról. Nosza, a Czifra is utána. S üzte-hajtotta aztán árkon-bokron át, de bizony még csak közel sem tudott jutni hozzá. Valami fél óra múlva került vissza, szörnyen kifáradva, de azért fel sem vette a dolgot. Máskor megint felugrott egy nyúl. A Czifra űzőbe vette, de újra eredmény nélkül. Már ekkor nagyon kedvetlenül jött vissza a hajszából. Mikor pedig harmadszor is megtörtént vele ez az eset, már akkor valósággal megszégyelte magát. Gyanakodva pislogott fel rám: hogy ugyan mi véleményben lehetek felöle? Azután pedig farkát lába közé csapva, nagy szégyenkezve ballagott utánam, holott máskor rendesen elől szokott roppant hősködéssel nyargalászni.

Egy másik kirándulás alkalmával megint nyúl ugrott fel, mire a Czifra hirtelen másfelé fordította a fejét, s úgy tettetve, mintha észre se vette volna a nyulat, nagy buzgósággal kezdett egy ürge lyukat szagolászni.

— Ejnye, ármányos Czifrája! hát ennyi ravaszság lakik tebenned! Lám, már kitapasztaltad, hogy a nyulat úgy sem birod utólérni, hát teszed magad, mintha észre se vetted volna, nehogy megint szégyen érjen, ha el nem birod fogni. Na megállj csak, találjunk még egy nyulat, majd meglátom, mi lakik benned! — Nem soká kellett várni. Mert alig megyek néhány lépésnyire, megint felugrik egy hatalmas nyúl. Hirtelen a mellettem kullogó Czifrára nézek, hát nagy gyorsan megint félre fordítja a fejét! Csakhogy nem hagytam ennyiben, hanem elkezdtem uszítani: hajrá Czifra, utána! A Czifra osztán látva, hogy karó közé került, fülét-farkát feltartva, harczias ugatással sürgött-forgott mindenfelé, keresve, hogy mit is fogjon hát meg? Azonban oly ügyesen forgolódott, hogy soha sem került fejjel azon irány felé, a merre a nyúl elszaladt. Így osztán nem látván semmit, a mint jól kiugatta magát, csodálkozva s mentegetőzve nézett fel rám, hogy hiszen ő szívesen megfogott volna akármit, de hát ha nem volt mit!

Ilyenféle ravaszkodások közt, teljes erőre vergődött már a Czifra, de azért előbbi gazdája sovány kosztja soha se ment ki a fejéből, s nem volt az a mesterség, a mivel a városba be lehetett volna csalni. Nyilván attól félt, hogy megint ott találják fogni. Ha a városba mentem, elkísért ugyan jó darabon, de a mint a fasor mögül előtűntek a házak, egy lépést sem tett többet, hanem leült valami kis dombra, s onnan nézett utánam, aggódva, hogy hogy is mehetek olyan veszedelmes helyre. Később meg azt vettem észre, hogy ha a városba indultam, a Czifra csak a kazlakig futott el előre, s onnan visszanézve, mintha leforrázták volna, egyszerre csak fülét-farkát lekonyítva, nagy csendesen visszasompolygott.

Sokáig tűnődtem fajta: ugyan hogy találhatja ki ez a kutya, hogy én hova megyek? Hiszen hányszor járok a birtokon a város felé is, és olyankor mindig velem jön, mikor meg a városba szándékozom, a kazlaktól mindig visszafordul!

Egyszer aztán rájöttem a dolog nyitjára. Egy ízben nevezetesen, valami szeles időben indultam be a városba, s mivel hűvös volt, felhajtottam a kabátgallért. A Czifra, a mint kiléptem a kertajtón, az istállótól észrevette, hogy kirándulás lesz, s szokás szerint előre nyargalt a kazlakhoz, hogy ott bevárjon a meglássa, hogy merre is lesz hát a menetel? A mint oda értem, végig nézett rajtam s avval farkát megcsóválva, nagy vígan előre futott.

- No, — mondok, — most megtévedt a Czifra, azt hiszi, hogy csak a birtokon fogunk járkálni.

De nem tévedt biz a meg, a mint nemsokára kitűnt, csakhogy épen nem láthatott meg valamit, a mi pedig előtte felette fontos dolog volt. Alig mentem ugyanis néhány perczig, a szél hirtelen elcsöndesült, mire az alkalmatlan gallért megint lehajtottam. Épen akkor tekintett vissza a Czifra, s hirtelen, csudálkozva megállott, azután pedig farkát lába közé csapva, sunyi módon, szaporán visszasompolygott. Most már világos lett előttem a dolog: a Czifra a nyakkendőmet látta meg s ebből találta ki, hogy a városba akarok menni!

Hát bíz az úgy van, hogy a fürjek, pacsirták nem szólják meg az embert, ha nyakkendő nélkül jár is, minélfogva magam sem hordtam e hasztalan kis ruhadarabot a tanyán, hanem már ha az ember valami lakott helyre megy, mégis csak felköt egyet. Nos, a furfangos Czifra ezt a szokásomat tanulta ki, s apránkint rájött, hogy nyakkendő nélkül csak a birtokban járkálunk, de ha a nyakkendő fenn hivalog, már akkor ama veszedelmes koplaló helyre vezet az út! Ezért szokott a kazlaknál megállani, visszanézni, s a szemle eredményéhez képest aztán visszasompolyogni, vagy vígan előre nyargalni.

Nem elég azonban, hogy ily aggódva kerüli a Czifra a várost, még tőle telhetőleg boszút is áll rajta gyakorta. Olyan szép holdvilágos estéken ugyanis, lefekvés előtt felszalad egy kis dombra, neki fordul a városnak s teljes erejéből jól megugatja. Csak ekkor kuporodik osztán a rossz szűrre, az igazak álmát aludni.

Vissza a könyvtárba

A lap tetejére