Szilveszter estéje Hajdu-Szoboszlón
Írta: Cs. Szatmári Károly
Régóta hallottam már a hajdu-szoboszlói Szilveszter-estéről érdekes részleteket, s évről évre növekedett bennem a vágy, személyesen is megjelenni egy ó-esztend estéjén a nagy hajdu városban. A hallottak után itélve, a kegyeletes népszokások egy remek példányát véltem itt fel találni.
Nem csalatkoztam. Az elmult év deczember 31-ik napján délután rándultam ki Debreczenből a régen látni óhajtott helyre, hol egész öreg szürkületig mulattam a jó magyar szivességü polgárok között. Az est beálltával a város főterére vonultunk, s mit láttam?
Ifjak és közép idejü emberek, de különösen gyermekek, igen nagy számmal csoportosultak a ref. templom közelében: a legnagyobb rész pergő, harang, csengő, apró vasdarabok és más ilynemü lármát csinálható eszközökkel volt ellátva; egy rész az Úristentől nyert zajtütő tehetségével, czikornyás orditásával igyekezett növelni az est ünnepélyes nagyszerűségét; másik rész pedig a nagy tömegtől kissé távol tartva magát, az udvar keritések mellett - természetesen a piaczon - egymástól nem nagy távolságban, romlásnak indult üres vagy hamuval telt cserépedényekkel volt fölfegyverkezve. Különben az egyes utczákon is többen száguldoztak ez utóbbi lármás fajból, s ott müködtek idönkint az otthon maradtak tiszteletére. A lárma és zaj lassan kezdett növekedni; majd a leirt tényezők megkezdvén együttes müködésöket: oly öszhangzatlan, rémitő zaj keletkezett, mit én nem vagyok képes gyarló betükkel leirni és mit az olvasók képzelőtehetségének bátorkodom fennhagyni. A zajgás folytonosan tartott. Nemsokára, esti hét órakor a ref. templom sugártornyán világitó lámpák függesztettek ki a harangok ünnepélyes hangon zúgtak. A folytonosan tartó zaj közt valami megrendítő, nagyszerü volt ez. Nem kis mérvben fokozták e hatást a város különböző részeiről hallatszott lövöldözések. Az egész valósággal beillett volna egy törökkel vivott lelkes csatának!
Ez a legegyszerűbb leirása annak, mit a nagy hajdu-városban ó-év estéjén láttam és hallottam a főtéren. De már oszlik a népcsoport, térjünk mi is a kandalló mellé, hol régen vár az anyjok a béléssel — mint mondá szives házigazdáin. (Megjegyzendő, hogy az év utolsó estéjén valamint Debreczenben, ugy H.-Szoboszlón is, hol csak lehet, béléssel szokott kedveskedni a háziasszony.) Hazamentünk tehát az iszonyu nagy sárban, és azután ízletes vacsora mellett beszélgettünk a látottakról és azon érdekes dolgokról, melyek a fentebb leirt emlékestély nagyszerűségének megértéséhez mulhatlanul szükségesek.
A XVII-ik század elején, midőn még a nemes Hajdúkerület vitéz lakosai, a hajdúk ős törvénye szerint, mindnyájan rendes katonák voltak, a török nagy mértékben pusztitotta a magyar hazát.. Egy csapat török már elhagyta a nem messzire fekvő Báránd nevü falut is, s utját egyenesen H. Szoboszlónak vette, azzal a gonosz szándékkal, hogy a lakosokat felkonczolja, a falut — még ekkor állitólag az volt — kirabolja és azután fölégesse. A falubeliek erről mit sem tudtak, s képzelhetni, mily nagy volt a rémület, mikor egy kabai paraszt ember — mint mondották — egy ingben, mezitláb Szilveszter-éjszakán kiabálva szaladt szét az emberekhez, tudtul adandó, hogy nyakukon a török. Tudjuk, hogy ez időben jobban féltek hazánkban a töröktől, mint a tűztől; nem csoda tehát, hogy a "jön a török!"-féle kiáltozások a legmerészebb, vitézi elszántságra lelkesiték a lakosokat. Mindenki, aki csak képesítve volt, bárminem ű véd vagy ütőeszközt fölemelni, férfiak és nők, gyermekek, ifjak és öregek egyaránt, különböző véd fegyverekkel ellátva, a hazaszeretet tüzétől lelkesedve rohantak a gyülölt ellenségre. A nők egy része a toronyba ment, hol égő lámpákat dugdostak ki köröskörül s a harangokat félreverték, hogy a hadakozóknak némi világosságot adjanak, és hogy a vészhangokkal a nép lelkesedését fokozzák.
Délnyugatra a várostól a hajdan széles és mély, de már most csak hírben élő Kösi folyón kivül állomásozott a török s ott egy dombon ütötte fel sátorát a basa; elszántsággal rohanta itt meg a törököt a vitéz hajdúság és szerencsésen is mind egy szálig semmivé tette. A basát a domb alá temették el s emlékezet okáért ezt a dombot ma is török domb-nak nevezik.
Igy beszélték el nekem szoboszlói atyámfiai a dolog históriáját. Mindenesetre meg kell becsülnünk a népben az ősök emlékei irányában tanusitott kegyeletet, ha még oly drasztikus alakban nyilatkoznék is az, mint H.-Szoboszlón a Szilveszter estéje.
Forrás: Vasárnapi Újság, 1867.01.13.
Hírarchívum | Impresszum | Preambulum | Köszönet | RSS | Eseménynaptár