Vadlúd-vadászat
Írta: Szívos Béla
A városháza előtt terpeszkedő ócska padon néhány vadászó kedvű úr épen azon tanakodik hüsölés közben, hogy vajjon megjött-e már a vadlúd az Angyalházi-pusztára, — midőn az öreg gulyás egyszer csak imhol poroszkál kurta, nagysörényü lován. Egyenest a pusztáról érkezik, mit bizonyít az a tinóbőr is, mi a nyereg-kapájára van akasztva.
— Épen jó, hogy jön kend, János bácsi! Van-e már vadlúd Angyalházán?
János bácsi elébb szerencsés jónapot kíván, azután leszál lováról, ingujjával megtörülközik s hivatalosan jelenti, hogy a Nagy Ferencz gazda «csákó» tinaját megölte a «vér», hát annak a bőrét hozta haza.
— Baj biz a, de hát vadlúd van-e már oda-kin?
— Vadlúd? Van ott uram annyi, mint a sár. Hogyne, hiszen így nyomtatás tájra mindig előkerül. Szombaton éjszaka jöttek haza, azóta annyi van, hogy a föld nem látszik tőle.
— Kitapasztalták-e már kendtek a járását?
— Hát csak annyit mondhatok felőle uram, hogy napközben a Tekeszarva laposnyag tájékán, meg a Borsós halmánál tanyáznak, este pedig mind áttakarodik a debreczeni Hortobágyra s onnan húzódik aztán napfelkölte előtt a nádudvari hármas határnak; nyilván, mert ott árpavetés van, s azt esdekli hajnalra. Ez most a lúdjárása. De nem felelek róla, mert ha az időjárás változni talál mindjárt másképen fordít a lúd is. Úgy szokta.
Örvendetes vigalom lepi el a vén gulyás beszédére a vadászokat, az igaziakat is, de még jobban a koczákat, s rögtön határozatba megy, hogy holnap estére kifelé Angyalházára! Ott meghálnak a csőszházban, setét hajnalban a hármas határnál lesznek, hol az árpaboglyák mellett meg lehet húzódni. Milyen szerencse, hogy épen oda húz a lúd! Másutt meg sem lehetne lepni, lövésre meg nem vár: nagyon vigyázós.
Másnap fel is kerekedik a vadász-társaság, csakhamar porfellegbe borulnak a vigan koczogó ekhós szekerek, még a fényes puskacsövek is csak néha villannak meg az oldal mellett, a kulacsok, szeredások meg épen nem is látszanak, pedig minden lőcsfejen lóg kettő-három. A szekérzörgésen meg poron csak a vadászok lármája meg pipafüstje vesz néha erőt. Hallatlan vadászkalandok folynak, a földnek nehéz hallgatni; senki sem hiszi, de mindenki beszéli; füstölni meg van miből, hiszen minden vadász zsebében ott hallgat egy-egy szörnyű nagy sallangos koszacskó, repedésig tömve fináncz nem látta mérges birkamosóval.
Egymásután maradoznak el a poros országút két szélén a tanyák, asztagok, keresztek, boglyák, sötétzöld tengeri földek, mig egyszer csak nincs többé sem tanya, sem asztag, sem tengeri, csak egy végtelennek látszó, szikes foltokkal tarkázott néma sivatag. A szélén egy félig összedőlt csárda unatkozik, mellette nagy csapat bibicz futkároz, bentebb aztán nem látszik semmi csak a végetlen sík, meg a ráboruló kékelő égbolt. Ez Angyalháza; szomszédja és édes testvérje a Hortobágynak. Itt már a por elmarad, a szekerek sem zörögnek, majdnem nesztelenül gördülnek tovább az elsült, ruganyos avaron. A társaság is elhallgat; a mélységes csend, a végtelenség érzete még a legbeszédesebbet is elnémítja.
Egyszer csak felkiállt az egyik vadász: «lúd!» s izgatottan a nyugati égbolt felé mutat. Mindenki arra néz. A nap épen leáldozóban van, óriási veres gömbje halvány-pirosra festi az ég-alját, s e pirosságban roppant sok mozgó fekete pont látszik; egy része eltűnik, de még több jön helyette. Ezek a vadludak. Sok ezerre menő falka lehet, mert nem akar fogyni, pedig látszik, hogy nem egy helyen kavarog, hanem vonul odább. Biztosan a debreczeni Hortobágyra; jól beszélt az öreg gulyás.
— Oda nézzetek! kiált megint egy másik vadász s éjszak-nyugatnak mutat. Onnan megint egy óriási csapat kerekedik fel s egy darabig kavarogva roppant tömegekben húzódik tovább.
— Hát ott! Ni ott! Amott is! Amoda is! Hangzik fel egymásután; azt sem tudja az ember hova nézzen: éjszakról, délről, nyugatról, keletről egymásután rebbennek fel a roppant lúd falkák s rövid kóválygás után, hosszú sorokban takarodnak a Hortobágynak.
Roppant izgatottság fog el mindenkit, villognak a szemek, kiki kézhez veszi a puskát pedig a ludak olyan messze vannak, hogy még a hangjuk sem hallik.
— Hajts, hajts!
A szekerek mindjárt beérnek a pusztaság közepébe. Ott látszik már két nagy kútágas, meg a csőszház is ahol sötétlik. Az izgatottság egyre növekszik, a lúdcsapatok pedig szakadatlanul teremnek elő, mintha a föld szülné őket kifogyhatatlanul. Most már hallik a távolból zavaros lármájuk is: gágá, gágá, gágágá.
Közben a nap lemegy. Csak egy hosszú piros csík marad még utána, de ez is elmosódik nemsokára. A ludak sem látszanak már, pedig még egyre húzódnak, mert minduntalan hol innen; hol onnan hallatszik kiabálásuk: gágá, gágá. A szekerek megérkeznek az éjjeli szállásra, a csőszházhoz. Egyedüli épület az egész pusztaságon, maga is csodálkozni látszik rajta: hogy került ide. A teteje, oldala régóta kívánja már az igazítást, hanem azért a hol különb nincs: hát megteszi.
Bele is hurczolkodnak mindjárt a vadászok, lekerül a szekerekről a sok puska, kulacs, szeredás, más efféle s nem sokára megkezdődik a vidám lakmározás. Hogyan is ne, mikor a kilátás olyan biztató. Lesz hajnalban mit lőni, csak töltéssel győzze az ember. Különösen a kocza-vadászok vannak roppantul föllelkesedve s már is emlegetik, hogy több töltényt kellett volna hozni. A tapasztalt Lajos bácsi ugyan váltig csitítja őket: mindegy öcsém, ha egy töltényt nem hoztatok volna is, csak egyet értek vele. Itt a nyakam rá, hogy fiát sem lőttök, mert a ludat szemközt híjába lövitek, mind vissza pattog a melle tolláról a sörét, meg kell azt várni mig oldalt vagy háttal fordul, csak úgy járja; meg a lövés. De én ezt nektek hasztalan beszélem, tudom, hogy mihelyt az első ludat meglátjátok, mindjárt megszelesedtek s félmérföldről is lövöldözitek szembe, pedig akkor akár korpával puskáznátok rá! Azt megmondom,: hogy majd hajnalban, ha a tett helyén leszünk, rá ne puskázzatok a legelőbb jövő ludakra, csak húzódjatok meg csendesen, majd puskázhattok később, mikor ezrével jön. Lehet, hogy akkor; vakszerencséből bele botlik a sörétetek valamelyikbe. De ha az elsőket megriasztjátok, akkor a többi se jön oda, s mi sem lövünk semmit. Mert a lúdnak az a szokása, hogy a húzási helyre elébb oda jön egynehány szétnézni, hogy nincs-e valami veszedelem, azután visszamennek hírt adni a táborba, hogy lehet-e jönni? Ezekre a fullajtárokra hát rá ne merjetek puskásni, mert a többit is mind elijesztitek vele.
Közben vége lesz a lakomának, s ki hova tud: pokróczra, ócska szűrre, más ilyesmire leheveredik, mert korán talpon kell lenni. Egy darabig folyik még a beszélgetés, mig végre egymás után mindenki elhallgat. Odakint is mélységes csend borúl a pusztaságra. A vadludaknak sincs már semmi neszük, csak egy-két elkésett szélkiáltó madár füttyent még néha: tyüi, tyüi! s egy-egy gyorsan szálló kercze szárnyának éles sisegése hallik a magasból: sisisisi. De ez is elcsendesedik nem sokára s olyan megdöbbentő lesz a pusztaság, mintha meg volna halva. Néma, mozdulatlan minden, csak a csillagok látszanak élni: mintha rezegnének a sötétlő égbolton. Éjfél után két óra tájban előkerül a csősz valahonnan, s felkölti a vadászokat.
— Indulhatunk uram! mire a hármas határhoz érünk megperczen a hajnal.
A vadászok talpra kerekednek s a csősz után indulnak, ki a sötét, néma pusztaságba.
A csősz indulás előtt megjegyez egy csillagot s annak tart mindig, de arra is van gondja, hogy a szellő mely irányban fúj, mert ha felleg találná elborítni a csillagokat, akkor a szellő iránya lenne a vezető.
Megy, megy aztán a társaság hallgatva; lépteik zaja olyan különösen hangzik a sötét némaságban. Néha egy-egy kis tócsa széléről nagy ijedten felrebben egy gojzer vagy bibicz, hangosan kiáltva eltűnik a szürke sötétségben. Azután csend lesz megint.
Egyszerre éles sihegés hallatszik magasan a levegőben, nem sokára utána második, harmadik.
— Megindult a kercze rucza, mindjárt megperczen a hajnal, siessünk!
Csakugyan nem sokára mintha világosabb szürke lenne kelet felé az égalja, s mintha homályosodnának a csillagok. Kis idő múlva a keleti égaljon vékony gyönge-piros csík kezd mutatkozni, a Hortobágy folyóról hűs szellő kerekedik, a pusztai pacsirták itt-ott megszólalnak s a ballagó vadászok körvonalai mind jobban kitűnnek. A hajnal megperczent!
Kibontakozik a sötétből a hármas határ halom is, meg a környékén boglyába gyűjtött árpavetés.
— Hamar, mindenki bújjék meg, mindjárt megvirrad, indul a lúd!
A vadászok szó nélkül elhelyezkednek a boglyák mellé, a dobogó szívvel várják a húzás kezdetét.
Egy darabig semmi sem mozdul, csak egy-két kósza bibicz vagy rucza csapódik bele valami közeli tócsába. A keleti égalj pirosas csíkja egyre szélesedik, egyre erősödik, már egész biborszinbe kezd játszani s számtalan fényküllőt vet a felette szürkéllő fellegekbe, de a lúdnak még semmi jelensége. A vadászok némely része aggódni kezd: hátha megváltozott a húzás, s aggodalmaikat már közölni is kezdik egymással, midőn egyszerre csak megzendül távolról alig hallhatólag: gágá, gá, gágágá!
— Indul a lúd! kiált Lajos bácsi szaporán, elfojtott hangon. — Húzódjatok le jól, meg ne moczazanjatok! Senki rá ne merjen lőni az első csapatra, mert nem jól jár.
A vadászok szót fogadnak s úgy beleveszik magukat a boglyákba, hogy az a sóvárgó szemük is alig látszik ki belőle.
A gágogás egyre közelget, nem sokára láthatók lesznek a ludak is. Négyen vannak mindössze, de hatalmas nagy állatok, bizonyosan tapasztalt vén gúnárok. Nem is sietnek; lassan, kényelmesen szárnyalnak egymás nyomában, egyenesen a határdombnak tartva. Közben kedélyesen egyet-kettőt gágintanak, mintha valamit közölnének egymással. Az első megszólal: gá, a hátulsó felel rá: gágá. Bizonyosan azt mondják, hogy nincs semmi gyanús, minden a tegnapi rendben van, hát kár tovább fáradni. — Nem is fáradnak biz ö kelmök, még csak el sem jönnek a boglyákig, hanem egyet kanyarodva csendesen leereszkednek a tarló szélére. Egy ideig magasra tartott nyakkal nézegetnek szét, azután barátságos gágogás közben szépen elkezdenek legelészni. Ezeket ugyan várhatja vissza a többi! De hát bizonyosan így is megértik, hogy lehet jönni, mert ha vészt sejtenének a fullajtárok: rég visszajöttek volna.
Nem várhatnak soká a falkák, egymás után ezrével, tízezrével kerekednek fel túl a Hortobágyon, roppant gágogással kavarognak egy darabig össze-vissza, azután hosszú sorokba, vagy ék-alakba sorakozva, harsány lármával megindulnak a hármas határ felé.
Még a legrégibb vadászokat is valóságos láz lepi meg e nagyszerű látványra. Amott közeleg nagy lármázva egy roppant hosszú sor, lehet benne vagy 1000, amodább egy ék húzódik, 2—3000 darab, távolabb ismét 1—2—3—4 vonal vagy ék, azután még több, még több, s tör mind egyirányban egyenest a vadászoknak! Gágá, gágágá!
A vadászok görcsösen szorongatják a puskát, szivük dobogása szintúgy hallik. Hiszen az első hosszú vonal mindjárt ide ér. Látszik már tollaik csillogása, hallik szárnyaik suhogása is. Legelől egy óriási, hosszú nyakú, nagy fejű gunár szárnyal, hátra-hátra szólva a csapatnak mintegy biztatókig: gá! Csak gyertek bátran, nincs semmi veszély, gágá!
A mint a vonal a boglyákhoz ér, roppant gágogással megbomlik a sor, elkezdenek körben keringeni. «Ór» a lúd. Ez a legalkalmasabb pillanat a lövésre, csak meg kell várni, mig alacsonyra leőr s oldalt vagy háttal fordul. Néhány boglya mellől fejér füst lökődik fel s lövések hallanak. Csak úgy csörög a sörét a ludak tollain, egynehány pehely is szállong a levegőben, de lúd nem esik le egy sem. Korán és szemközt lőttek a kocza vadászok s igy a többi elől is elzavarták a biztos zsákmányt. A falka hirtelen magasra kavarodik, s nagy lármázva a Borsós halma felé húzódik.
Lajos bácsi káromkodni akar, de nem ér rá, mert ime megérkezik a második ék, utána a harmadik, negyedik tizedik. Piff, puff! ripp, ropp! dirr, durr! ropog a puska minden boglya mellől s most már aztán egymás után hullanak a nehéz madarak nagy puffanással a tarlóra. Tölteni, tölteni gyorsan! Megint jön egy másik újra másik, és ki tudná hányadik csapat, megint lepuffan tíz-tizenöt, egy néhány pedig szárnyalva, a gyepre esik s futva igyekszik menekülni.
E látványra a kocza-vadászokat semmi hatalom vissza nem tudja többé tartani, puskát, kalapot mindent elhányva, kirohannak a rejtekből s nagy lármával űzőbe veszik a sebesült ludakat. Az igazi vadászok hiába káromkodnak: «gyertek vissza te, jön még másik csapat is !» — Nem ér semmit, a koczák sem látnak, sem hallanak. Hanem annál jobban lát és hall a lúd. Ahol jön még vagy három nagy csapat, de már meszsziröl meglátják a nyargalászó kocza-vadászokat, s nagy gágogással félre csapódnak. Vége a vadászatnak!
Az öreg vadászok káromkodva szedik fel a zsákmányt, szidják a koczákat mint a bokrot s fogadják, hogy soha egy úton el nem indulnak velük többet. De ezek nem bánják, ragyogó arczczal, roppant dicsekedve jönnek vissza, mindenik fogott egy-két sebesült ludat, annak örül szörnyen s mennyre-földre esküszik, hogy az ő sörétje érte.
Közben a nap feljön egészen s aranyos sugarai tündökölve verődnek vissza a harmatcseppekről. Egy-két kisebb csapat lúd mutatkozik még, de már távolról megbontják a sort s lármázva más irányba csapnak.
— Mehetünk, vége a húzásnak!
Meg is indulnak a vadászok vissza azon az úton a merre jöttek. Öt-hat nehéz madár húzza mindenik vállát, már t. i. az igazi vadászokét, mig az újonczok a maguk fogott lúdjaival dicsekesznek egymásnak, s áradozó örömükben nem is hallják amazok szemrehányásait. Boldogok a koczák nagyon, nem is hiszik el, hogy náluk jobb lövő volna széles e világon.
A mint a Borsós halma tájékára ér a társaság, egyszerre csak olyan moraj támad, mint a távoli mennydörgés s a mozdulatlanul barnáló síkság hirtelen megelevenedik. Egyik széle felsodródik a levegőbe s fejti, húzza maga után a többi barnaságot, mint valami óriási sötétlő lepedőt. A lepedő szakadatlan mormoló dörgés közt egyre nő, azután 3—4—5—6—10 kisebbre szakadoz, végre megzavarodik és siketítő gágogással össze-vissza kavarog a kék levegőben.
Ezek a megriasztott ludak tízezrei. Mind oda gyűltek össze a Borsós környékére s most, hogy meglátták a vadászokat, megint felkerekedtek. Erős szárnyaik csapkodására zúgó moraj kel, ékekbe, vonalakba sorakoznak, s hosszas kavargás után, panaszos lármával megindulnak a Hortobágynak.
E közben a harmat felszállt már, a szellő elcsendesült s rekkenő hőség tölti el a verőfényben fürdő sivatagot. A délibáb tündére is fölkelt s roppant vízözönt borít a Hortobágy mentére. A ludak ékei, vonalai pedig húzódnak mind távolabbra, távolabbra, hangjuk is apránként elmosódik, csak gyengén barnállik még a kékelő messzeségben egy-egy ék vagy vonal, mig végre az utolsót is elnyeli a délibab csillogó tengere.
Hírarchívum | Impresszum | Preambulum | Köszönet | RSS | Eseménynaptár