A buczka elszerzése (1. rész)
Életkép
Írta: Szívos Béla
Egy komor, esős őszi délután, kedvetlen, mogorva ábrázattal lépdegélt nemzetes Lakatos Gergely uram végig a falu szemetes utczáján, azon nyilvánvaló szándékkal, hogy szokása szerint benézzen egy kicsit abba a vedlett oldalú házba, melynek piaczra nyíló ajtaja felett eme felirat ékeskedett:
Polgári kávéház és kaszinó.
Itt férfi ruhák is készülnek.
Máskor ezt az utat a kúriájától eddig, rendszerint olyan nyugodtan tette meg, mint a kinek semmi panasza sem lehet az elköltött ebédre s máskülönben is meglehetős rendben van a szénája. De hát most valaminek kellett érni a nemzetes urat. Barnára kiszívott tajtékpipájából mérgesen eregette a füstöt s olyan kojtokat fújt ki, mint egy kis gőz cséplőgép; ha meg a lába elé akadt valami kődarab, olyat rúgott rajta, hogy az uteza másik oldalára gördült.
Szemközt jött rá az uraság bérese, a ki, miközben nagyokat cserdített a négy ökre közé, torka szakadtából dalolta:
Bús az idő, bús vagyok én magam is,
Valamennyi barna kis lány mind hamis...
A harsány dallásra arra fordította a fejét Lakatos uram s ilyenformát morgott magában:
— Gazember, nincs egyéb bajod? Látszik, hogy soha sem volt sem birkád, sem buczkád. Akkor dalolnál még csak keservesen!
Mert hát hogy megtudjuk a Lakatos uram keserűségének az okát: tegnapelőtt három birka bőrét hozta haza a buczkáról a juhásza, tegnap kettőét, ma meg egyszerre négy bőrrel számolt be s avval biztatta, hogy ha így megy a sor, maholnap nem marad egyéb a nyájból, mint a szamár, meg a két juhászkutya.
A magyarázata pedig ennek a dolognak az, hogy volt Lakatos uramnak egy hatszáz holdnyi rosz sívó homokja, a minek más hasznát venni nem lehetett, mint hogy ha esős volt a nyár, őszig eltengődött rajta a birka. De bizony száraz nyáron a másik, fekete földű tanyáról kellett oda takarmányt hordani, hogy valamennyi birka ki ne kívánkozzék a bőréből.
S most is épen ilyen volt az állapot. Csakhogy most nem volt ám takarmány a másik tanyán sem, mert épen a múlt héten gyújtotta fel a két legnagyobb kazlat Lakatos uram valamelyik irigye.
Így aztán nem csoda, ha olyan rosz kedvvel indult a nemzetes úr, szokott délutáni fekete kávéjára.
Hiszen el is adta volna már azt a rosz buczkát régen, kínálgatta holdját tiz forintjával, de hát senkinek se kellett.
Mikor a fillokszera beütött s derűre-borúra elkezdték a homoki szőlőket ültetni, egyszerre csak hirtelen felszökött a sívó homokok ára s 40—50 forintjával is nyakra-főre kezdték venni holdanként. De hát Lakatos uramon ez sem segített. Mert egyszer csak előkerült valami földkóstoló bizottság, sorra vizsgálgatta az eladó buczkákat s a Lakatos uraméra kimondta, hogy «nem immunis».
Ezt a czifra szót nem értette ugyan ő kigyelme, de annyit bölcsen kisejtett belőle, hogy az ő buczkája nem szőlő alá való, a minthogy csakugyan továbbra is a nyakán maradt.
És most hullhat rajta a birka halomra, míg csak meg nem unja.
Ilyen borús gondolatok közt lépett be Lakatos uram a Polgári kávéházba, hogy keservét egy forró, czikóriás feketével leöblintse.
A füstös, homályos helyiségben együtt volt már a törzsvendégek színe-java: a borbély, a mészáros, a jegyzősegéd, a helyettes kántor, egy pár módos gazdaember, meg aztán a vállalkozó természetű Finom Ábris, a kiről különben senki sem tudta volna megmondani, hogy miből él. Az előbbiek két csapatban kártyáztak s épen most csillapodott le köztük egy hatalmas zivatar, mely a miatt keletkezett volt, hogy a mészáros nem adott színre színt. Ábris úr nem ült a kártyások közt, csak kimondhatatlan vágygyal, páratlan érdeklődéssel nézte a többiek játékát s mivel szólnia nem volt szabad, szája széle rángatásával, vagy egy-egy elfojtott morgással jelezte, ha valamelyik fél hibásan adott ki.
— Hej csak én ülhetnék köztetek! gondolta magában egy mély sóhajtással. De hát, hijába, nem vették be szegény Ábrist, mert már több ízben hozomra játszott és soha sem hozta a hozomot. Így aztán a paradicsomi élvezetből nem maradt neki egyéb, mint hogy a mások játékát nézhette.
De ettől a gyönyörűségtől is nem sokára megfosztották. Mert a mészárosnak roszul kezdett a kártyája járni, ki is e miatt neki dühösödvén, gorombán elzavarta az asztal mellől Ábrist, azt állítván, hogy az ő bibiczkedése okozza a kártya rosz járását. A mészárossal pedig nem jó lett volna tréfálni, Ábris hát szó nélkül odébb somfordált. Fájdalom, a másik asztalhoz sem mehetett, mert ott meg csupa olyanok játszottak, a kik «elvből» nem tűrték a bibiczkedést.
S hogy Ábris ilyen formán kirekedt a jóból, épen ezen fordult aztán meg a Lakatos uram buczkájának a sorsa.
Ugyanis, a mint látta Ábris, hogy a mészárostól már csakugyan nincs maradása, megvetőleg legyintett hamis arany gyűrűkkel borított kezével a kártyázók felé s a terem közepe felé tartott, hol a billiárd asztalon, a kávéház tulajdonosa, a ki egy személyben szabó mester is volt, — épen egy nadrág kiszabásában fáradozott.
Ábris felült a billiárd egyik sarkára s körmeit rágicskálva, onnan nézte csendesen az érdekes műveletet. Közben nemzetes Lakatos uram is megitta egy kis asztal mellett a maga feketéjét s miután pipáját megint megtöltötte, felállott, egy nagyot nyújtózott, azután ő is oda ment a billiárdhoz:
— Kinek szabod ezt Náthán?
— Az ispán sógorának. Tudom hogy ilyen posztó nem volt még a testén mióta a világon van. Ne szabjunk nemzetes úrnak is egyet?
Lakatos uram hallgatott egy darabig, majd így felelt:
— Nem kell nekem más posztója Náthán; van nekem saját termésű is, több az elégnél. Mindennap hordja haza a juhász a buczkáról, akár téged is beleöltöztesselek mind a tizenegy gyermekeddel... Hogy süjjedne el valamennyi buczka a világon van!
Ez utóbbi szavakra az eddig közönyösen ott üldögélő Ábris arczát egyszerre csak különös derű lepte el: mintha rögtönösen valami nagyszerű eszméje támadt volna.
Hirtelen fel is tátotta a száját, mintha szólni akarna, de hamarosan meggondolta magát s hogy zabolát vessen a nyelvére, elkezdett köhögni.
Leugrott a billiárd sarkáról s úgy állott, hogy szemközt essék Lakatos urammal, azután elkezdett rá teljes erejéből kacsintgatni.
De Lakatos uram nem vette észre az igyekezetet, csak nézte nagy komoran, a mint Náthán krétázgatja a posztót.
Ábris erre csendesen oda oldalgott Lakatos úr mellé s a hüvelykével suttyomban oldalba döfte.
A nemzetes úr rápillantott Ábrisra s hunyorgatásából mindjárt sejtette, hogy ez most valami szerfelett fontos dolgot akar mondani. Vájjon nem a gyújtogatokról tud-e valamit, a kik azokat a szép kazlait pocsékká tették?
Pedig dehogy ez volt az Ábris baja!
Hanem hát Lakatos uram egyet köhintvén, szépen megindult egy kis ócska kerek asztalhoz, mely a szoba legtávolabbi sarkában szomorkodott magánosan, a hova Ábris előre menve, már le is kuporodott.
Az asztalon egy üres gyufatartó, meg egy kétfelé hasított újság hevert egymás mellett. Ábris szorosan odarántotta a székét a nemzetes úré mellé és elfojtott hangon hosszadalmasan valamit suttogott a fülébe, miközben nagyokat ütögetett a mellére, ujjával pedig több ízben egy kis hirdetésre mutogatott, a melyből a ráömlött feketekávé foltján keresztül is meglehetősen ki lehetett még ennyit betűzni:
Nagyobb birtok, 5—600 holdnyi területű, megvételre kerestetik. Készpénz fizetés! Bővebbet a kiadóhivatalban.
Mentől lelkesebben beszélt Ábris, annál jobban elfojtotta a suttogást, mert úgy vette észre, mintha Náthán gazda is nagyon kezdené hegyezni a fülét. Ennélfogva mi sem valami sokat tudhatunk meg a beszélgetés mivoltából, hanem hogy a két ember tökéletesen megegyezett valami felett, az már csak abból is bizonyos, mert a nemzetes úr, kinek az arcza közben egészen felderűit, kezet adott Ábrisnak, azután pedig oda kiáltott Náthán gazdának:
— Két feketét ide hé! Nagy pohárral. Mindeniket Ábrisnak. Én fizetek!