A buczka elszerzése (2. rész)
Életkép
Írta: Szívos Béla
Ábris hamar megfelelt a két feketének, azzal a nemzetes úrral együtt kifelé indultak a kávéházból. Az utczára kiérve, még ott beszélgettek egy kicsit, de nem sokára búcsút vettek egymástól, miközben Ábris ezeket monda:
— Tehát tisztában vagyunk, nemzetes uram. Már most én megyek a magam dolga után. Csak tegye meg a nemzetes úr is azt, a mit ajánlottam s akkor ne legyen Finom Ábrahám az én nevem, ha el nem adjuk azt a buczkát. Szerencsére most az idő is megesőzött, megázott a föld s ilyenkor a rosz homok is jól mutat annak, a ki nem ért hozzá.
Náthán gazdát mód nélkül gyötörte a kíváncsiság, hogy vajjon mit fundálhatott most ki ez a két jó madár ? Mert hát hiszen Ábrisról nem szükség sokat beszélni, de bizony Lakatos uramról is sok furcsa dolgot rebesgettek már egyszer-másszor ... Hej, hej, kitelik ezektől minden, ha összefognak. Ugyan min törhetik most a fejüket ? ...
De hiába volt Nátbánnak minden igyekezete, egyebet meg nem tudhatott, mint hogy Ábris jegyet váltott a vasútnál Budapestre, Gergely gazda pedig mind megvette a Karikás répa- és krumplitermését, a kinek az idén, valami kövér új törésű fenékben, olyan roppant nagyságú efféle portékája termett, hogy mindenki csodájára járt. A tengeri szárából is megvett egy néhány szekérrel s ez a szár is olyan vastag volt, mint az ember kezeszára.
Mindebből azonban nem sokkal lett Náthán okosabb. Pedig hát ha egy kicsit jobban utána jár, meglehetős érdekes dolgokat tudhatott volna még meg.
Ugyanis Ábris, a mint a vasúthoz iramodott, útközben beugrott még egy pár szóra tekintélyes kinézésű barátjához, Grűn Dollihoz is, a kiről mindenki tudja, hogy igen élelmes férfiú, a ki könnyen megérti az okos szót. Ábris értekezett Dolfival, a minek a veleje az volt, hogy ha mostanában ő tőle sürgönyt kap és abban egy bizonyos napot lát említve, hát akkor utazó táskával fölszerelve, ott legyen a délutáni vonatnál s a többi aztán úgy történjék, a hogy egymásközt megállapították.
De még Lakatos uram felöl is tudhatott volna meg a kíváncsi Náthán; egy-más érthetetlen, különös dolgot.
A mint ugyanis a nemzetes úr megvette azt a sok répát és egyebet, szekérszámra kihordatta a buczkára, ott meg szépen csomóba, kazalba rakatta a kis tanya mellett. De még furcsább dolgot is követett el: a sovány szántásokon egy félszekér tengeriszárat szóratott szét, a legvastagából; ugyanezt cselekedte a répával, meg a krumplival is, csak hogy elébb ezeket megvagdaltatta, mintha az ásó sértette volna meg, mikor kiásták.
Még a birkákra is nem remélt szép napok derűltek fel. Egyszerre nagy szekér jó takarmányt küldött oda Gergely úr s azt mondta, hogy hadd egyenek a juhok annyit, a mennyi beléjük fér, hadd erősödjenek.
Berbécs Gyurka, a juhász, sokat tapasztalt ember volt ugyan s holmi apróságokért ült is már hében-hóban egy-egy félesztendőcskét, de még se bírta kitalálni, hogy ugyan miben sántikál most a nemzetes úr? De hát nem soká kellett törni rajta a fejét, mert mikor ilyenformán rendbe volt hozva minden, egyszer csak félre intette a nemzetes úr a így szólott hozzá, pipaszárával rámutatva öt vagy hat darab sertésre, a melyek ott turkáltak a tanya végénél:
— Gyurka, ezt a fecskehasú ártányt jó pénzért kérted tőlem a nyáron. Hát most neked adom ingyen. S még azonfelül választhatsz a birka közöl is ötöt, a legjavát, ha elkel ez a buczka. A napokban lehet, hogy jön ide valami vevő. Majd Finom Ábrissal jönnek... Te mutogasd meg nekik a tagot. Azután magyarázd meg, a mi kell. Láttad, a mit ide hordattam ... Csak aztán nyomon beszélj. Érted!
Hát meg is értette Gyurka mindjárt, nem kellett arra sok szót vesztegetni. Feljebb billentette egy kicsit a homlokáról a kalapját s miután még egy pillantást vetett a fecskehasúra, ennyit mondott:
— Ide bízza nemzetes uram, majd tudom már én a többit.
Pár nap múlva sürgöny érkezett Budapestről. Az egyik Grűn Dollinak szólott:
Csütörtökön lesz vásár.
A másik Lakatos Gergelynek volt czímezve s ebben ennyi volt:
Gazdag márkakereskedő a csütörtöki vásáron jószágot vett, legelőre még nem egyezett.
A postáskisasszony egyszerű üzleti tudósításnak gondolta a két sürgönyt, elannyira, hogy nem is tartotta érdemesnek elpletykálni; de bezzeg megértette Grűn Dolfi, hogy csütörtökön a vonatnál lesz dolga s Lakatos úr is megtudta, hogy a vevő valami pénzes marhakupecz s hogy még földbirtoka soha sem volt, tehát nem is ért hozzá. Ezt jelentette a sürgönyben a legelő emlegetése, a mint azt Ábrissal előre megállapították.
Csütörtökön aztán jó idején ott volt már Grűn Dolfi az állomás várótermében. Tiszta ingén olyan hamis köves gombok ragyogtak, mint egy-egy fél mogyoró; utazó táskája kissé kopottas volt, de pótolta ezt az a büszke, önérzetes kifejezés, amely arczát ezúttal elborította. A ki nem ismerte, soha sem mondta volna, hogy nem most adott el kétezer mázsa búzát a maga uradalma terméséből.
Nem sokára megérkezett a vonat, melyből egy kövér, elbizakodott, vörös arczú, czilinderes úri forma ember szállott ki, nyomon követve a mosolygó Ábris által.
A mint a várótermen keresztül mentek, egyszerre csak összecsapja Ábris a kezeit s a kényesen ott szivarozgató Dolfihoz nagy csodálkozással így kiált:
— Nini, hol méltóztatik itt járni nagyságos úr! Alászolgája; épen most öt esztendeje, hogy nem volt szerencsém! Talán bizony valami dolga volt szerény községünkben?
— Igen, — felelt Dolfi, leereszkedő hangon. — Tudja, egy birtokot néztem most itt. Ezét a Lakatosét. No, nem mondom, hogy meg nem tetszett, de nem egyeztünk meg. Ötvenkét forintot kér holdjáért, de én negyvennyolcznál többet nem ígértem. Habár... Nos, most utazom vissza. Épen megyek jegyet váltani. Viszontlátásra!
Megmagyarázta aztán Ábris, hogy ez az úr egy igen gazdag bérlő volt, a ki nagyon szeretné a Lakatos-féle kitűnő birtokot megvenni s ha már negyvennyolcz forintot megígért, bizonyosan megadja az ötvenkettőt is.
A vasúttól egyenest a Lakatos uram kúriájára hajtatott a két férfiú. A nemzetes urat ott találták egy kétkarú székben pipázgatva, a féllába pedig vastagon bepólyálva, oda volt támasztva egy másik székre.
— A csúz háborgat, — monda Lakatos uram egy kis beszélgetés után, — s csak is azért adom el azt a birtokot. Ha ugyan eladom... Elég ilyen rosz lábnak egy tanya is. Hallom az úr vevő szándékát, hát csak tessék megnézni. Ott a csőszöm, majd megmutat mindent. Én bizony magam most mozdulni sem tudok.
A vevőnek szemlátomást tetszett, hogy a gazda otthon marad, így majd a cselédségtől jobban ki lehet tudni a hibákat.
A buczkára kiérkezve, ott találták a juhászt mindjárt a határ mellett, a mint botjára könyökölve csendesen bámult a semmibe.
— Jó napot juhász gazda! — kiáltott rá Ábris. — Merre van a csősz?
A juhász, ámbár jól tudta, hogy ezen a rosz buczkán soha sem volt csősz, még is rögtön elértette a dolgot s így felelt:
— Elment az most őrletni, nem is jön haza estig. De még a béresek is mind egy lábig a másik tanyára vannak rendelve.
— Ejnye, ez már baj. Hm, hm. De hát megtehetné azt juhász bácsi is, — szólt nyájasan Ábris, — hogy megmutatná ezt a birtokot; ez a nagyságos úr szeretné megnézni.
A juhász egy darabig hallgatott, majd nagy fanyalogva felelt:
— Hát hiszen, ha már így van, megmutathatom a határt. Miska te — kiáltott rá a bojtárra — vigyázz addig a birkára, szét ne szaladjon!
A kövér vevő, a ki ezen párbeszéd alatt nagy szakértelemmel nézegette a birkákat s egyiket-másikat vaskos esernyője végével meg is piszkálgatta, dörmögő, kellemetlen hangján megszólalt:
— De roszak ezek a birkák, juhász; csupa csont és bőr...
— Micsoda? — felelt a juhász, — hátha még csak egy hete látta volna is az úr! Alig birt a nyáj a maga lábán ide vánszorogni, némely részét úgy hoztuk ide szekéren. Már mint hogy a másik tanyáról. Ott a fekete földön mind elveszett volna éhen, de mióta itt vannak, szemlátomást gyarapodnak. Pedig hát itt is nagy szárazság volt, de azért ha csak a gyökeréből csíphet is az itteni fűnek, felhízik rajta a jószág. Híjába: a homok csak homok. Mondhatja nekem akárki, hogy így fekete föld, úgy fekete föld, nekem ugyan nem kell!
Ezzel nagy méltatlankodva megrázta a fejét, mintha valaki erőnek-erejével rá akarna vagy ezer hold fekete földet tukmálni.
E közben odaértek a répakazal mellé, a mely mellett Ábris is, a juhász is úgy tettek, mintha szó nélkül odébb akarnának menni. De a kövér vevőnek szemet szúrt az óriási répa, odébb meg az ökölnyi krumpli. Gyönyörködve szedegetett fel egymásután egynehányat:
— Hm, hm, — mormogá félhalkan, csakugyan gyönyörű portéka...
— Megteszi, — szólott a juhász, — de hát ha a tavalyit látta volna valaki!.. Mondom, az idén nagy szárazság volt s nem csoda, ha csak ilyen termett. Na igaz, hogy sok volt. De a gazda áthordatta már nagy részét a másik tanyájára. Úgy szokta. Mindent oda hordat, takarmányt, mindent... Furcsa ember. A cselédjét is megrövidíti... De tudom, hogy nem is soká szolgálom, nem én...
Itt összenézett a vevő Ábrissal, gondolva: csupa jó, hogy ez az ember ellensége a gazdájának, legalább mindent elmond. Mindjárt ki is húzott a tárczájából egy vastag szivart s megkínálta vele a juhászt.
— Hát aztán mi hibája van ennek a földnek, juhász bácsi?
A juhász elébb megforgatta a vastag szivart; bütykös ujjai közt, körülnézegette, aztán vigyázva kétfelé törve, az egyik darabot bedugta bagónak, s miután azt a balképében kényelmesen elhelyezte, csak azután felelt:
— Ennek? Hát csak az, hogy rosz a gazdája! Földhöz, cselédhez, semmihez sem jó a nemzetes úr... De hát ne szólj szám, nem fáj fejem! ... Lám, — folytatá Gyurka egy kis szünet után, a mint a felszántott laposhoz értek, — mennyi itt is szanaszét a sok répa — miközben egy nagy darabot kampós botja végére felszúrt, mind itt vész ez gazduram felől, így szokott bánni mindennel, kevés rá a gondja... Rozs, kukoricza is termett itt, kivált tavaly, annyi, hogy alig győzte elhordatni; s nem mind összepenészedett a magtárjában?
Ábris, a ki eddig szerényen hallgatva szótlanul kullogott a barázdán, fölvett egy roppant vastag tengeri szárat s közönyös hangon azt kérdezte a juhásztól:
— Tán valami újfajta tengerit termesztett itt Lakatos uram, hogy ilyen vastag szárú?
— Nem a, — felelt a juhász. — Csak idevaló tengerit vettet. Hanem hát hogy ez a föld mód-nélkül termi...
— Hát ez a sok homokhegy itt, - szólt közbe a vevő, — ezt mire használják?
— Ezt uram ? No ez nem ér egy fabatkát. Van pedig harmincz-negyven hold, de tán ötven is. No, az csupa haszontalan. Már mint hogy nem terem semmit. Amott a tag másik végén is van még egy jókora darab. De még egy birka sem élne meg rajta.
A vevő arcza kezdett borulni, Ábris pedig nyugtalanul pislogott a juhász felé.
De ez, miután megigazította szájában a bagót, zavartalanul folytatta:
— Hanem hát sok bolond ember van a világon. Most azt mondják, hogy valami féreg kirágta a hegyeken a szőlőt s az egész világ a homokba akar ültetni. Itt a szomszédok homok hegyeit mind megvették már nagy áron s ezt a mi hegyeinket is sokan kérték, — a mint a csősztől hallottam, — 60—70 forintjával is, de a gazda azt mondja, hogy darabonként nem adja, nem vesződik vele. Ha adja: az egész birtokot adja... No, az ő dolga... Különös ember, pedig így pénze is lenne, a legjava földje is megmaradna... Mondom, sok a bolond ember a világon!
Erre a vevő nem szólott semmit, csak azt mondta Abrisnak, hogy most már menjenek vissza a faluba.
Lakatos uram meglehetős kedvetlenül fogadta őket, mintha tán már meg is bánta volna, hogy azt a páratlan jóságú földet árúba bocsátotta.
A dolog vége azonban mégis az lett, hogy az alkut hamarosan megkötötték s az árva buczkát az a soha nem álmodott megtiszteltetés érte, hogy ötven forintjával kelt el holdanként.
És a kupecz majd elrepült, olyan boldog lett vele. Büszke örömmel sietett vissza a fővárosba, hogy sörházi barátainak eldicsekedhessek a pompás azerzeménynyel. Hiszen majd rájön ugyan, hogy az egész nem ér egy hajítófát, de hát akkor is megmarad a fődolog: a «földes úr» czím, a mi után szívének olyan nagy vágyódása volt, mióta egy pár háromemeletes ház gazdájának érezte magát.
Ábrist a szerencsés vásár után mintha kicserélték volna. Másnap délután keztyűsen, felbodorított hajjal jelent meg a Polgári kávéház és kaszinóban s már az ajtóból odakiáltott Náthán gazdának:
— Két feketét ide! Fizetek!
Azután előkelően odalépdelt a kártyaasztalhoz s kitevén néhány ötöst az asztalra, az elámult kompániának szárazon ennyit mondott:
— Kártyát kérek!
S ime, oh csudák-csudája, maga a mészáros rántotta odább legelébb is a székét, hogy helyet szoríthasson a tiszteletreméltó Ábrisnak, a ki ettől fogva majdnem két hétig legbecsültebb tagja lett a társaságnak.
A másik asztalnál már Grűn Dolfi elnökölt, mondhatni: trónolt, nyervén hideg méltósággal, vesztvén nagyszerű közönynyel. Róla különben azt beszélték, hogy a buczkavásár óta, még reggelire is libamájat eszik.
Lakatos uram is megérkezett nem sokára. Leült szokott helyére s épenséggel nem látszott rajta semmi különösebb változás, sőt úgy tetszett, mintha valami bántaná. S valójában, miközben az elébe tett kozmás feketét kavargatta, azon töprenkedett, hogy mégis csak kár volt azt a jó fajta fecskehasút odaadni a juhásznak, megtette volna egy pár rosz birka is!
Hírarchívum | Impresszum | Preambulum | Köszönet | RSS | Eseménynaptár