A Galiba János szerencséje (1. rész)
elbeszélés, Írta: Bihari Kálmán
I.
Szomorúan üldögél a tőke mellett Galiba János uram, Mártonfalva község legelső és egyetlen csizmadiája. Az elválhatatlan makrapipa, mely hajdan vörös volt, ma sötétbarna, nagyokat szortyan szájában, de fájdalom, az is ürességet jelent, valamint a tőkén ásítozó fiaskó, melynek tartalma hasonlóképen kifogyott. Haj bizony megviselte János mestert az idő. Vörhenyes, őszbe játszó bajusza ugyan csurgóra áll, nem igen gondol vele a gazdája, hogy kipedergesse. A magyar nadrágról lefoszlott a zsinór, csak úgy lóg itt-ott egy darabja; a mándli eredeti szinét nehéz volna megállapítani, több rajta a folt, mint az igazi. A tőke körül néhány rongyos csizma hever, várva, — és ki tudja mióta várva, — hogy a János ur szakértő kezei által megifjuhodjanak.
Bizony pusztulófélben van itt minden, kivül úgy, mint belől. A falról hámlik a vakolat, kilátszik a puszta vályog; a nádfödelet összeborzolta a szél, nincs, a ki megreparálja; az ól ajtaja kifordult sarkából, — ugy sincsen mit zárni bele. Pedig ez a házas telek képezi János ur egyetlen ingatlanát e földön, ámbár erre is megkérte már a végrehajtást a Hatnapsáros zsidó, s ugyan sietnie kellene a jó embernek, ha ki akar szabadulni a bajból.
Bezzeg nem igy volt valaha, mikor még a jó feleség élt.
Egy kis földecske is tartozott a házhoz, tele volt a kamra, rendben volt a konyha, nem tátongott üresen az udvar. János ur soha sem volt nagy barátja a dolognak; jobb szeretett tanyázgatni, beszélgetni, politizálni; erősen meg volt győződve arról, hogy úrnak született, csak az ádáz balvégzet nyomta kezébe a kaptafát. Hanem a derék asszony ránczba szedte, korlátozta, munkára szorította. Elhalt a jó nő, három gyermekkel hagyva hátra urát. A legnagyobb, Sárika, már serdülő korban volt, rajta meg is látszott édes anyja nevelése; a jó magvak, miket az szivébe hintett, fogékony talajra találtak. Szorgalmas, szelid leányka lett; nem valami szépség de az a jóság, szerénység, mely arczán tükröződött, mely kék szemeiben ragyogott, mindenki szivét megnyerte számára. Ez a szegény vette magára az egész ház gondját. Gazdasszonykodott, mig volt miből; azután hozzáfogott a varró munkához, hosszú éjeken át dolgozott a falu módosabb asszonyai számára, minden keresményét a család javára fordítva.
De hát mit ért az ő ügyessége, keserves fáradsága, ha atyja elhanyagolt mindent? Mig a készből tartott, vig életet élt? Pedig jó mesterember volt, megélhetett volna becsületesen a munkája után, ha bele nem esett volna sok magyar iparos polgártársunk nyavalyájába, hogy semmit sem utált ugy, mint a mesterségét. Szeretett eltanyázni a falu korcsmájában, összeülni a bírákkal, esküdt emberekkel és dönteni az ország sorsát. Mikor aztán a kis vagyon elrepült, a mulató czimborák odahagyták, lenézték: a helyett, hogy megemberelvén magát dologhoz látott volna, lutriszámokon kalkulált, csodálatos terveken törte a fejét, melyekből hirtelen meg lehetne gazdagodni. Természetes, ez mind hiábavalóság volt s Galiba János végső szegénységre jutott.
Ezalatt felnőtt a másik leány is, a szép Juliska, a János ur legkedvesebb gyermeke. Bizony szép leány is volt, piros, életvidám, mint a feslő rózsa. Hire volt ragyogó fekete szemének; meg se látszott üde arczán, hogy sanyarú sorsban nőtt. Mikor lebocsátva két vastag fonatba fekete haját, végig ment az utczán, utána bámult mindenki. Ő volt a ház elkényeztetett kedvencze, az ő kedvébe járt mindenki. S a kis Juliska nagyon érezte, megkövetelte ezt.
Jelenleg otthon időzött a legifjabb sarjadék, Pista úrfi is. János mester úgy okoskodott, hogy őt a kaptafa tette szerencsétlenné, egyetlen fiát tehát tudóssá akarta nevelni. Be is küldte a kollégiumba, a fiu elkinozott három-négy osztályt, azonban közelebb is egy pár szekundát kapván, a jótéteményt elvették tőle a profeszszorok. Atyja pedig nem segíthetvén, az úrfi itthon tekereg, és erősen haragszik Sárikára, a ki azt tanácsolja neki, hogy minden tétova nélkül fogja kezébe a sámfát s tanulja ki atyja mesterségét.
Ilyen állapotban élt a Galiba-család, midőn egy szép nyári alkonyon fölkeressük őket. A lemenő nap bucsusugarai besütnek a nyitott ablakon, megvilágítva a kopott bútorzatot. János mester megunta a tétlen üldögélést, nagyot nyújtózik s bekiált a benyílóba, honnan varrógép zakatolása hallatszik:
— Gyere ki csak Sárika! attól az átkozott géptől beszélni se tudok veled.
A benyíló a két eladó leány hálószobája és Sárika dolgozóhelye. Bármilyen egyszerű és szegényes volt berendezése, de tiszta volt minden, virágok diszlettek a kis ablakban.
Sárika félbenhagyta munkáját s kijött atyjához.
— Te leány, — mordult János ur — szaladj át az árendáshoz, töltesd meg ezt az üveget!
— Nem lehet, édes apám. Hitelbe nem adnak, pénzem nincs.
— Hiszen most is kaptál pénzt munkádért. Hanem dugdosod előlem.
— Oh édes apám — monda a leány elszomorodva, — hogy mondhat ilyet? A mit kaptam, mind oda fizettem a Juliska uj ruhájához való szövetért.
— Rossz a világ, — zúgolódék János mester,— nem lehet megélni a becsületes embernek. Maholnap ezt a rongyos viskót is eldobolják a fejünk felől, mehetünk koldulni.
— Megélünk a munkánk után, édes apám: megsegít a jó Isten.
— Te mindig prédikálsz, mint valami pap. De mi lesz a drága Juliskából?
— Lásson munkához ő is, ne tartsa magát kisasszonynak.
— Te irigy, rossz lelkű. Talán azt kívánod, hogy szolgálónak álljon? A kinek nincs párja a megyében, a ki arra termett, hogy fiskálisné, szolgabiróné legyen.
— Neki már van kérője — felelt Sárika, alig hallható sóhajjal.
— Kérő, kérő! No hiszen neked ilyen is szerencse volna! Szabó László, egy enyvnyaló asztalos!
— Bizony szerencse az Juliskának is, — monda a leány kipirult arczczal. — Mindenki dicséri a faluban, Pesten tanulta ki a mesterségét. Szorgalmas, józan életű. Egy-két év alatt házat szerez magának. Juliska jobban megbecsülhetné.
— Hát, ha jobb nem akad, — monda bölcsen János ur. — Félig-meddig már odaigérkezett a leány. Én sajnálom, de mit csináljunk, mikor ennyire jutottunk?
Az ajtó nyilasa szakasztá félbe a beszélgetést. Juliska, Pista és Szabó László érkeztek. Igazán megnézni való szép leány volt az a Juliska; olyan jól állt neki a rózsaszínű uj ruha, a Sárika ügyes keze munkája.
Szabó László 25—26 éves fiatal ember, értelmes, becsületes arczczal, egyszerű, csinos magyar öltözetben. Minden tekintete, mit Juliskára vetett, elárulta, mennyire szereti azt a leányt. Egy nyájas szavára felderült arcza, egy hideg pillantására elkomorodott.
— Hogy mulattál édesem? — kérdé János ur, magához ölelve a leányt, miközben mogorva arczát barátságos fény enyhítette meg. Hogy egy csókot nyomhasson a sima, fehér homlokra, még pipáját is letette, — ez pedig már csak nagy dolog volt.
— Nagyon jól mulattunk, — csicsergett Juliska. — Sokan voltak a rektoroknál. Tinike majd megpukkadt az irigységtől, a mint az uj ruhámat meglátta. Két szupplikáns diák is elövetődött, daloltunk, tánczoltunk, zálogosdit játszottunk. Csak ez a László zavarta a jó kedvemet. Félrehúzott s azt állította, hogy nem illik a zálog-kiváltáskor az a sok csókolódás. Persze, azért haragudott meg, hogy mikor «kutba estem, öt ölnyire», — nem őt, hanem azt a csinosabbik diákot kértem, hogy húzzon ki.
— Ne haragudjék, Juliska, — esdeklett László, — maga még gyermek, nem is veszi észre, hogy megszólják. Az én kötelességem figyelmeztetni.
— Maga csak irigységből beszél; csak azt akarja mindig, hogy a mulatságomat elrontsa.
S a kis leány duzzogva fordult el Lászlótól, a ki hasztalan igyekezett megkérlelni.
Ezalatt beesteledett. Sárika becsukta az ablaktáblákat, lámpát gyújtott, azután leült a lóczára László mellé s halkan beszélgetni kezdtek. Juliska a rektor leányától hozott régi képes újságot forgatta, néha-néha rápillantva vőlegényére, mintegy gyönyörködve abban, hogy durczásságával kínozhatja. Pista úrfi, rossz nevelésű suhanczok módjára, végigvágta magát a kanapén, mig János mester az álmoskönyvet tanulmányozta, hogy micsoda számokra tegyen a lutrin, ha egy-két garasa akad.
Egyszerre csak léptek hallatszanak az utcza felől, torok-köszörülés, kopogtatás az ajtón. A Galiba János «szabad» kiáltására a falu jegyzője és a Hatnapsáros szomszéd léptek be. János ur holtra ijedt. Talán csak nem litczitálni jönnek? Vajjon szokás-e ezt a műveletet ilyen késő időben eszközölni?
A vendégek arczán azonban nem látszott semmi rossz szándék. A nótárius ur borvirágos orra csak ugy világított, kövér arcza csak ugy ragyogott a nyájasságtól, a «Hatnapsáros» pedig csupa szívesség és alázat.
— Hogy van, kedves János komám? — harsogja a nótárius, nagy vörös zsebkendőjével törölgetve izzadt homlokát. Ugy-e nem is várt ilyen későn vendégeket?
János mester alig mert kezet nyújtani a derék urnak. Alig mert hinni füleinek, hogy az őt kedves komájának czimezte. Hiszen még tegnap is ugyan meg- «hallja-kend»-ezte, mikor valami adóügyben kunyorgott nála.
A Hatnapsáros is közelebb nyomult s infámis vigyorgással simogatva vörös szakállát, édeskésen mondta:
— Kell-e a vendég, nemzetes Galiba János uram?
— Ugyan ne izéljenek az urak, — fakadt ki az aggódó férfiú, — hisz' nincsen most farsang.
Hogy aztán zavarán könnyítsen, ráordított a Pista gyerekre:
— Takarodol arról a kanapéról, te kölyök? Adj helyet az uraknak.
A nótárius ur komoly képet vágott, leült az asztalhoz, feltette a pápaszemét, kettőt-hármat köhintett. Ebből látható volt, hogy a dolognak fele se tréfa.
— Különben én most hivatalos dologban járok, — kezdé a falu pennája a kellő előkészület után. Először is azt kérdezem kegyelmedtől: volt-e valami rokonságban a Portelek városában lakozó, előbb sertéskereskedő, később tőkepénzes Galiba Áronnal?
— Hogy ne lettem volna, instállom alássan. Testvére volt az édes apámnak. Bár hosszú évek óta nem hallottunk egymásról semmit. Egyszer-máskor hozzáfordultam levélileg nyomorúságomban, de ő magyarán megírta: «kaparj kurta, neked is lesz». Így azután nem is mertem megkeresni többé a vén zsugorít; pedig hát egy vén gazdaszonyán kivül senkije nem volt.
— Nos tehát tudja meg, Galiba János uram, hogy a nevezett egyéniség örökösök és végrendelet nélkül elhalálozott. A ma estéli postáva érkezett Portelek rendezett tanácsú város polgármesteri hivatalától egy megkeresés, a melyben felszólíttatik elöljáróságunk, hogy ez eseményt az itten lakozó Galiba Jánossal tudatván, egyszersmind az illetőt utasítsuk, hogy örökösödési igényeinek érvényesítése végett az illetékes helyen a kellő lépéseket minél hamarább tegye meg.
A nótárius ur az ékes beszéd után nagyot fujt s a hivatalos levelet lecsapta az asztalra.
A hatással meg lehetett elégedve. János mesternek tátva maradt a szája, a pipa a földre esett s menten össze is tört. A többiek is némán, várakozásteljesen állottak.
A Hatnapsáros odacsuszik Galiba Jánoshoz.
— Épen a községházánál beszélgettünk. Hallottam a szomszéd ur szerencséjét és siettem: szerencsét kívánni. Tudja, hogy mindig jó barátja voltam (ő akarta a házat elliczitáltatni). Reméllem, ezután is azok maradunk.
— Pista, László! üssetek hátba, talán álmodom, — kiáltá kétségbeesetten a majszter.
Miután Pista e kívánságát fiúi készséggel teljesítette, János ur magához látszott térni.
— De hát — tekintetes uram — volna nekem valami jussom a vagyonhoz ?
— Van-e más rokon kegyelmeden kivül?
— Nincs senki. Az öreg gyermektelen agglegény volt. Csak ketten voltak testvérek az édesapámmal, a ki ebbe a faluba települt. Vén fösvény volt, a ki kerülte az embereket. Nem tett jót soha senkivel. Én voltam egyetlen atyjafia, engem is elhagyott.
— No hát akkor beteljesült rajta a példabeszéd, — okoskodék a nótárius — hogy a fösvénynek, disznónak holta után lehet hasznát venni. A mint hogy igaz is. Nyugodjék békével. Kegyelmednek pedig, kedves komám, szerencsét kívánok becses családjával együtt s felajánlom a további teendőkre nézve hivatalbéli szolgálataimat.
— Ha pedig kedves szomszéd uramnak talán előlegesen, mig a vagyonba ülhet, valami szüksége volna, tudja, holmi apró költség, meg ügyvédnek minek, hát csak nem fog máshoz fordulni, mint hozzám? Hiszen tudja, mindig szívesen tettem.
De már erre meggyőződött János ur, hogy csakugyan nem tréfa a dolog. Ha már a Hatnapsáros szomszéd maga ajánlja fel a kölcsönt, a ki utoljára egy félliter pálinkáig sem emberelte meg: már akkor igaznak kell lenni. Elrikkantotta magát:
— Hát csakugyan gazdag ember lettem! Mennyire mehet az örökség?
— A mint e levélből látom, felelt a jegyző, fölmehet ugy 30—40 ezer forintra.
De már erre János ur körül tánczolta a szobát, a miben Pista is segített neki.
— Juliskám, kedves aranyom, hadd öleljelek meg! Most már boldogok leszünk.
A szép leány, kit eddig valami kábulat fogott el, odarepült apjához s összecsókolta tüskés ábrázatát.
— Oh édes, kedves apám! Gazdagok leszünk! Szép ruhám lesz mindig! A városban lakunk. Jaj Istenem, azt hiszem, minjárt megszakad a szivem....
— Hanem nekem tajtékpipát vegyen ám, édes apám, — mordult bele Pista az általános örömbe.
Sárika is odament édes apjához, s szelíden vállaira borult.
— Az Isten áldja meg édes apámat. Csakhogy nem látom ezután olyan kedvetlennek, szomorúnak! Csakhogy visszatér közénk az öröm és békeség!
És ajkaihoz emelte a durva, ránczos kezet. És Galiba János, bár sejtelme sem volt arról, hogy ennek a szegény, elmellőzött leánynak szeretete nagyobb kincse neki, mint a most öröklött gazdagság, — mégis birt annyi apai gyöngédséggel, hogy megsimogatta a Sárika halvány arczát s kedélyesen monda neki:
— No, a te kívánságod is betelik. Most már gazdasszonykodhatol kényed-kedved szerint. Lesz miből.
László is, mint a ki félig-meddig a családhoz tartotta magát, kifejezte szerencsekivánatait. János urat csak ugy ragadta a nagylelkűség árja.
— Ne búsulj, László öcsém, rajtad is segítünk. Most már berendezheted a műhelyedet, házat vehetsz. Adok én rá kölcsön.
László szeretett volna valami egyebet is mondani, de csak elhalt ajkán a szó.
A vendégek menni készültek, hogy magára hagyják az örvendező családot. De János utjokat állta.
— Nem addig van az, tekintetes komám uram. Egy tapodtat sem megyünk innét! Nem alszik ma senkisem ennél a háznál. Kedves Hatnap — akarom mondani Ábris szomszéd, üttesse csapra a legjobbik borát. Te meg, Sárika, verd föl a mészárost, hidd át valamelyik szomszédasszonyt s lássatok vacsora után. Ugorj csak Pista, szaladj a rektor urékhoz, hivd át a kis préczit is, beszólhatsz a Nótli czigánynál is. Ma vigan leszünk.
A nótárius ur sohasem volt a jónak elrontója, a Hatnapsáros is csakhamar előkerült egypár hatalmas kantá val. Nem volt még olyan késő, hogy a hivott vendégek resteltek volna eljönni, a két szupplikáns diák is előkerült, s csakhamar megindult az általános jókedv, dal, táncz — a szomszédok el nem tudták gondolni, mi ütött a csizmadiáékhoz? A nótárius ur olyan dikcziókat vágott, hogy János mester a nagy érzékenységtől pityeregni kezdett, csak egynehány pohár bor minél hamarább való bekebelezése állította helyre lelke egyensúlyát.
Hanem Juliska boldog volt. Kézről-kézre járt az ifjú emberek közt, szép arcza kipirult a táncz gyönyörétől. Igazán kedves, megenni való jelenség volt; nem csuda, ha az összes fiatalság menten belészeretett, — kivált hogy megtudták a mai nap örvendetes jelentőségét.
Lászlóval is fordult egyet kettőt. Hanem mikor az újra tánczolni hivta, durczásan szólt oda neki:
— Eh menjen, — ez a diák sokkal jobban tánczol, mint maga. Inkább azzal megyek. Hiszen maga olyan parasztosan csinálja.
A jámbor fiatal ember aztán meghúzódott nagy keservesen egy szögletben, nem zavarta a mulatozókat. Mikor beleunt a buslakodásba, előkereste valahonnan a kalapját. Habozott egy kissé, talán azt várta, hogy egy jó szóval, egy tekintettel marasztani fogják. Bizony nem törődött ő vele senki, észre sem vették, a mint eltávozott.
Hanem a kapunál valaki megérintette karját. Sárika volt.
— Hova siet ilyen hamar, László?
— Jobb nekem elmenni, nincs itt többé mit keresnem.
— Szegény László! Ne essék kétségbe. Hiszen Juliska nem rossz leány, de lássa, még gyermek. Nem kell az ő viseletét komolyan venni.
— Tudom én azt, a mit tudok, Sárika. így rendelte ezt az Isten. De nekem mindegy, csak ő boldog legyen. Magok most már gazdagok, nagy urak lesznek, nekem nincsen helyem köztök. Hiszen ugy sem szeretett Juliska soha. Csak játszott velem, csak szükségből voltam jó. De maga mindig jó volt hozzám, Sárika, mintha testvérem lett volna. Legyen boldog és emlékezzék néha reám.
A leány érezte, hogy László igazat mond s nem tudta többé vigasztalni. Ah hisz az ő szivét is egy nagy teher nyomta, a mit titkolnia kell örökre...
Odanyujtá kezét az ifjúnak:
— Isten áldja meg, László. Maga se feledkezzék el rólam. Én mindig — mindig — én mindig testvére leszek...
Még egy kézszorítás, fájó sóhaj, s a László alakja eltűnt a sötétben.
Odabenn pedig egyre zajosabb lett a mulatság, beállított a Nótli czigány is s az éj néma csendjét messzire fölverte a dal és zene hangjainak összeolvadó hulláma.
Hírarchívum | Impresszum | Preambulum | Köszönet | RSS | Eseménynaptár