A Galiba János szerencséje (2. rész)
elbeszélés, Írta: Bihari Kálmán
II.
Két egész év repült el ama nyári est óta, mely olyan nagy örömet hozott a szegény csizmadia-családra.
Portelek rendezett tanácsú városban, X. vármegye székhelyén vagyunk. Nagy kiterjedésű hely, hosszu, egyenes utczákkal, melyek csak a város közepe körül öltenek fel némi úrias szint, hol a templomok, hivatalos épületek, a nagy vendéglő és gymnázium jeleskednek. Néhány nagyobb kereskedés csillogó kirakatával igyekszik gyönyörködtetni a szemet, a mi azonban csak csöndes időben sikerül, mert ha a szél föltámad, a járókelöknek be kell hunyniok szemüket a nagy pornak miatta. A jó portelekiek egyébiránt azt állítják, hogy az ö poruk határozottan egészséges a tüdőnek, talán azért ragaszkodnak olyan makacsul hozzá.
A főutczán egy méltóságosan komoly léptekkel ballagó alak vonja magára figyelmünket. Dolmányán diónagyságu ezüstgombok ragyognak; a dolmány nincs begombolva hogy kitünjék az ujjnyi vastag aranyláncz. Hanem az arcz olyan ismerős előttünk. Szép simára van borotválva, a bajusz hegyesre kipederve, s az egész arcz bizonyos rátartó önérzetet, fontoskodást mutat. Hja, ő teheti, jól is áll ez egy olyan jó módú embernek, mint nemzetes Galiba János uram, a ki immáron két esztendő óta Portelek városának egyik vagyonos polgára, a «Népbank» választmányi tagja, sőt ujabb idők óta a «Török szállás» nevű tizedben alakult «Függetlenségi-antiszemita Olvasókör» alelnöke. Az ilyen embernek dukál egy kissé magát rátartani.
A mint a kávéház előtt elhalad, egy uri ember emelkedik fel az ajtó elé kitett asztalkák egyike mellől, a hol a porteleki aranyifjúság az utczán járókelőket bámulni s megjegyzéseivel szekirozni szokta. János ur is megáll s ismerős nyájassággal nyújtja kezét a hozzásietőnek.
— Épen oda szándékoztam, kedves János bácsi, jó hogy találkozunk. Hol járt?
— Deputáczión voltam, az iskolát vizitálni. Tudja, kedves ügyvéd ur, annyira felhasználják az embert, hogy igazán pihenő ideje sem jut.
— Hja, igy van, a kit ugy ismernek meg, mint a közügy buzgó bajnokát. No de hát menjünk.
Az ügyvéd ur olyan 35—40 éves férfiú. Legfeltűnőbb rajta a mai bugyogós világban, hogy gavallér ember létére is magyar ruhában jár. Egyébiránt nem rosszul áll neki; a selyem-hajtókás attila kiemeli erőteljes termetét, a melyen már észrevehető a gömbölyödés. A Kossuth-kalap alól fekete fürtök omlanak alá (a rossz világ azt mondja, kitűnő hajfestő-reczeptje van), hasonló szinü a bajusz s a hatalmas szakáll, mely az egész alaknak igen tekintélyes külsőt kölcsönöz. Hangja harsány, erős, a mit szeret is mutogatni; ugy beszél mindig, mintha valami népgyűlésen szónokolna. János ur, a mint látszik, nagyra van az ügyvéd barátságával; a mint együtt haladnak nagy bizalmas beszélgetés közben, még sokkal peczkesebben szedegeti a lábait. Nem is csoda, mert tekintetes Rápolti Barnabás ur nevezetes férfiú Porteleken, a fenttisztelt «Népbank» igazgatója, az «Olvasókör» elnöke, s a polgárság egy része előtt valóságos próféta. Igaz, hogy sok mindent beszélnek róla, hogy nagy kártyás, pazarló, népámító, a ki az együgyűek kizsákmányolásából uraskodik, — de hát lehet, hogy mindezt kollegái fogták reá kenyéririgységből.
A Zöldfa-utczában csinos földszinti ház volt a Galiba János ur kúriája. Hat ablaka nyílott az utczára, mindenikben mosolygó virágok, hadd lássák a járókelők, hogy szép leányok vannak a háznál, a kik maguk is szeretik a szépet. De minden virágnál hasonlíthatatlanul szebb volt az a leányarcz, a mely az egyik nyitott ablakon hajolt ki. Ah, ösmerjük mi ez üde arczot, ezeket a ragyogó fekete szemeket. A szép Juliska ül az ablaknál, vidáman csevegve egy fiatal emberrel, a ki paripáját gangosan tánczoltatva állott meg az ablak alatt. A lovag előkelő, uri gavallér, sugár kis bajusza nyalkán kipödörve, elegáns halvány arczán bizonyos bágyadt egykedvűség látszik, a mi olyan csábító a nőkre nézve.
A mint Galiba és a fiskális ur a ház felé közelednek, a leány bucsut int kezével s vissza akar vonulni, de az ifjú nem tágít addig, míg egy bimbót nem könyörög le az ablakba helyezett rózsatőről, talán a kis kezet is megszorítja, a mint a virágot átveszi. Azután gomblyukába tűzi a rózsát, üdvözli a közeledőket, gúnyos tekintetet vetve az elvörösödő fiskálisra, megsuhintja vékony lovagvesszőjét s tova vágtat. Olyan szépen ül a lovon, nem tanulhatja meg azt a délczeg tartást közönséges ember; csattog a paripa patkója a köves uton, nem csoda, ha minden ablakból sokáig tekintgetnek utána.
Galiba ur vendégével saját külön szobájába megy. Hja, uraknak ugy illik, hogy külön szobájuk legyen, hogy dolgaikban ne háborgassák holmi házi perpatvarok. Bár azt alig lehetne megmondani, mit dolgozhat János ur, a ki a sámfán és kaptán kívül egyébhez nem értett, azokat sem szerette forgatni, — no de igy hozta a mód magával. Hej, hogy bámultak volna a komák onnan a faluból, ha látják azt a faragott tajtékpipát, a melylyel János ur helyet foglal a bőrdiványon, a gazda előveszi a mindig friss borral töltött kancsót s jó szívvel kínálkozik.
— Tessék, kedves ügyvéd ur, magam termése.
Az igaz, hogy maga is jó példával jár elől, a fiskális sem marad hátra, ugy okoskodván, hogy borban az igazság, az ő mestersége pedig az igazság keresése. Egy darabig politizálnak, mig végre Rápolti Barnabás ur hirtelen másra tér át:
— Ugy mondják, kedves urambátyám, hogy nagyon gyakran lovagol erre ez a Bodrogszeghy Tivadar.
— Eh, lári-fári, — veté oda János ur, — hadd beszéljenek, az én házamnál az lesz, a mit akarok. Fiatalság bolondság. Tudja fiskális ur, szép leányon hamar megakad az ember szeme.
— Ugy van, ugy van, tisztelt barátom, azonban az ilyen urficskákat, fertálymágnásokat még sem jó a házhoz kapatni. Könnyen hirbe hozhatják a tisztességes polgárcsaládokat. És a hol oly drága kincs vagyon, mint a tisztelt urambátyám becses hajlékában, kétszeresen felfér a vigyázat.
János ur tanácsot kért egy tele pohártól s mormogá:
— Hiszen én sem bánnám már, ha szép szerivel menekülnék az aggodalmaktól. Veszedelmes portéka ez a leányféle.
— Kedves urambátyám, — monda szónoki páthoszszal a fiskális — magyar ember könynyen megérti egymást. Nem tudom, miképen gondolkozik felőlem, bár ugy hiszem, hogy barátságát és tiszteletét szerencsés lehettem megnyerni. Én önben egy derék példányát becsülöm annak a tiszteletre méltó polgári osztálynak, a melyen szeretett hazánk jobb jövője alapszik.
A hajdani csizmadia elérzékenyülten tölte meg a poharakat. Jól esett együgyű, hiu lelkének ez a hizelkedés.
— Azonban, — folytatá Barnabás ur — hogy mi vállvetve, közös erővel mindvégig együtt munkálkodhassunk a város, a polgári osztály, a haza felvirágzásán, szükséges, hogy a kölcsönös szereteten kivül szorosabb lánczok kössenek össze bennünket. Önnek szép, kedves leánya van, urambátyám, s lelkiismeretben kötelessége, hogy minél hamarabb biztos kezekbe helyezze őt. Én kezemet nyújtom, e szilárd becsületes kezet, — azt hiszem nem lesz ok visszautasítani.
János ur szive örömtől és büszkeségtől dobogott fel, de illőnek találta komoly és gondolkozó arczot mutatni, a mi nála bozontos szemöldökének összerántásában nyilatkozott. A fiskális azonban jól ismerte a maga embereit, látta, hogy most kell ütnie a vasat, mig meleg.
— Barátom, nagy időknek nézünk elébe. Pár hó múlva képviselő-választás lesz. A hamisítatlan tiszta érzelmű polgárság bizalma felém fog fordulni. És nekem kötelességem lesz engedni a hivó szózatnak. Minden valószínűség a mellett van, hogy e város képviselője én leszek. Az uj idők uj embereket kivánnak: Én megértém azt a jelszót, mely ma győzelemre vezet s mint antiszemita-jelölt fogok küzdeni a polgárság erkölcsi és anyagi felszabadításáért. E küzdelemben ön lesz támaszom, pártom alvezére, szövetségesem. És ha majd a czélt el fogjuk érni, a diadal öné is lesz. És akkor megkötjük a szövetséget, mely az ön szeretett leányának a nagy világban méltó rangot és diszt fog adni, mely az ön családját magasra emeli. Nos tisztelt barátom, mondja, visszautasíthatja-e ajánlatomat?
János ur felállott, poharat fogott, és ünnepélyesen felelt:
— Tekintetes ügyvéd ur, tisztelt felebarátom és elv-társi főnököm! Ékes szavai meginditványozták keblemet s a méltó megtiszteltetés sugalma teljesen uralkodik rajtam. Azért tehát csak egyszerű szavakkal szövegezem, hogy becses szándékában semmi hátrányosságot elkövetni nem akarok, miután a tekintetes úrban mindazon kelméket feltalálhatni bátor valék, melyek a haza és egyéni virágzás állapotához szükségesek. Midőn ugy elvtársi, mint atyafiságos sorsunk összeköttetésének ellene nem vagyok, engedtessék meg e poharamat felemelni s szivemből kívánni, hogy a tekintetes urat, úgyis mint városunk követi szószólóját, valamint kedves vejem uramat a magyarok istene az emberi élet végső határáig éltesse, hogy a hazát sokáig szolgálhassa mind vizen, mind lovon!
A poharak összekoczczantak, a két rokonlelkü férfiú egymás karjaiba dőlt. Galiba János ur büszke volt, hogy a szónoklat terén is méltó lesz leendő vejéhez. Hátha még beválik a sok szép remény! Mit fognak mondani a mártonfalvi jegyző, meg a rektor, meg «Nyakigláb» szomszéd? Megpukkannak az irigységtől.
Sokáig elbeszélgettek meg, miközben János ur a nagy öröm miatt talán nagyon is sűrűn hajtogatta a poharakat, s oly lelkesedésbe jött, hogy Rápolti Barnabás elérkezettnek látta az időt pár váltócska aláíratására, ezer-ezer forintról. Mi ez egy leendő képviselőnek? A kinek ölébe csak ugy hull majd a sok jövedelem, a sok zsíros állás, hát még az ügyvédség ott fenn a fővárosban! Az lesz még az igazi aranybánya.
— Meglássa, urambátyám, még magát is nagyságos úrrá teszem !
| Előző rész | Következő rész |
Hírarchívum | Impresszum | Preambulum | Köszönet | RSS | Eseménynaptár