A Galiba János szerencséje (3. rész)
elbeszélés, Írta: Bihari Kálmán
III.
Megtörtént tehát szerencsésen és sikerrel a leánykérés, bár az eredeti volt, hogy sem a kérő, sem az apa nem említették, hogy a két leány közül melyikről van tehát szó? Nem is volt szükséges azt említeni. Ki emlegette volna Sárikát a család disze, virága, a kedves, elragadó Juliska mellett?
Szegény jó Sárika! A ki mindenkiért tűr, dolgozik, mindenkinek kedvét keresi s a kihez mindenki olyan háládatlan. Még azt a kis szeretetet is megtagadják tőle, a mi egyetlen jutalma, boldogsága volna az ő szerény, türelmes, áldott jó lelkének. Haragusznak rá okos voltáért, igazmondásáért, józan belátásáért, meg talán azért is, hogy soha nem tudják megharagítani.
El is mondja a Juszti néni számtalanszor: ebből a leányból nem lesz soha semmi! Pedig ez nagy szó olyan világban jártas asszonyságtól, mint a Juszti néni, a ki jelenleg nemzetes Galiba János uram házában a földi gondviselés szerepét játssza. Juszti néni távoli rokon a Galiba-családdal, azonban boldogult férje után, a ki valami törvényszéki irnok volt, «tekintetes asszony»-nyá emelkedvén, megvetette a csizmadia-pereputtyot. No hiszen megjárta volna János ur, ha valamikor beállít vala az ő házához, megkötni az atyafiságot. Bezzeg hamar megtalálta volna a kijárást. Azonban nagyot változtak az idők. Juszti néni özvegyen maradt, s a piczi nyugdijacska épen arra való volt, hogy nem vették volna fel a szegények házába. Galiba János pedig megkapta a nagy örökséget, igy hát a tekintetes asszony megalázta magát, s midőn Galibáék Portelekre beköltöztek, fölkereste őket s csakhamar elfoglalta uralkodói székét a házban, mint a belső ügyek kormányzója, a leányoknak a műveltség helyes útjára vezetője.
— Meglássa, János sógor — szokta mondogatni a derék nő, — milyen uri kisasszonyokat nevelek én ezekből a lányokból! Nem lesz párjuk az egész városban. Csak ide kell bizni, a kezem alá. Magam is olyan voltam lánykoromban. Főispánok fiai szaladgáltak utánam.
A János sógor oda bizta. Nem is mert beleszólani a Juszti néni dolgaiba, örvendett, ha elmenekülhetett a bőbeszédű asszonyság magyarázatai elől. Az ő napjai kávéházban, olvasókörben, kártyaasztalnál folytak le, az estéket többnyire csak akkor töltötte otthon, mikor Juszti néni valami nagy dáridót rendezett. Mert ehhez aztán értett a tekintetes asszony, kivált most, hogy nem az ő költségére ment.
De hát hiába volt a jó asszonyság minden igyekezete, Sárikán nem fogott a szép szó. Még arra sem lehetett rávenni, hogy fölvegye az elegáns toiletteket, melyeket a Juszti néni műértő utasításai szerint a város első szabónője készített. Megmaradt az egyszerű polgárias öltözet mellett. A zongorához a világért le nem ült volna. Ha gavallérok jöttek a házhoz, alig lehetett becsalni, talált foglalkozást künn a konyhában, a kertben. El is mondogatta Juszti néni:
- Ezt a hamupipőkét sem teremtette az Isten egyébre, mint hogy valami falusi csizmadia vagy asztalos felesége legyen.
Vajjon mi oka lehetett Sárikának, hogy az ilyen szavakra halavány arcza mélyen elpirult..?
Hanem arra jó volt Sárika, hogy végezze a szakácsnő és szobaleány teendőit; Juszti néni is kifejezte néha megelégedését, mikor Sárika bevitte a pompás, illatos kávét, mig a tekintetes asszony még az ágyban heverészett.
Bezzeg a Juliska, — vagyis bocsánat e parasztos névért: a szép Liána! Ugyanis Juszti néni nagyon «gemein»-nak tartván a Juliska nevet, Liánának keresztelte el a szép leányt, igy hiják most az ösmerősök. Már ő benne igazán gyönyörűsége telhetett a kedves néninek. Sohasem mondta volna senki, hogy egy falusi mesterember szurtos hajlékában nőtt fel. A feslő bimbó gyönyörű rózsává fejlődött. A kávéházban a fiatal óriások szentül állították, hogy Liána a legszebb leány a városban, s erős fogadásokat tettek, hogy ki fogja a győzelem pálmáját elnyerni. Csak akkor szűnt meg a vetélkedés, mikor Bodrogszeghy Tivadar, a város első gavallérja, a ki anyai ágon mágnásokkal is rokonságban volt, egész határozottan kezdett udvarolni. Ilyen vetélytárs előtt hátrált az arany ifjúság.
Egymást érte a Galiba-háznál a mulatság, vagyis Juszti néni szerint: a «szuháré». Hiába, a világosságot nem kell véka alá rejteni, ilyen szép leányt ki kell állítni a világ elé, hadd csodálják, hadd bámulják. A város előkelő körei eleintén nevettek a csizmadia-lányon, később irigyelték. A második farsangon Liána a legelegánsabb bálokba is hivatalos lett, a helybeli lap nevét a bálkirálynők között emlegette, s az ifjúság, a mint mondani szokás, csak ugy bomlott utána.
Mig az ügyvéd ur János bácsival a jövő légvárait rajzolgatja, nézzünk be a nappali szobába, vagyis — bocsánat — a szalonba. A szép Liána az ablaknál ül, himzőráma van előtte, ugy tesz, mintha dolgoznék. Juszti néni elveti magát egy kényelmes fotellben, s nagy buzgalommal olvassa «Kocambole feltámadását.» Sárika valami befőzni való gyümölcsfélével pepecsel.
Látogató jelenik meg. Magas fiatal ember, vékony szikár termettel, a mely már a természettől is hajlongásra látszott alkotva lenni. Pápaszemet visel, himlőhelyes arczát vörhenyes szakáll övedzi. Egyéb nevezetes nincsen rajta, legfelebb az, hogy most erősen kicsípte magát, fekete szalonruhájáról csak ugy árad a benzin-illat.
Íme, előttünk áll Krámer ur, a porteleki m. kir. adóhivatal egyik számtisztje.
Krámer ur udvariasan kezet csókol Juszti néninek, Liánának, azután Sárikára keríti a sort, de az előre kijelenti, hogy az ő keze a befőtt-csinálással összeczukrozódott. Erre Krámer ur szellemdusan jegyzi meg:
— Annál édesebb lesz.
Miután Krámer ur elmondja a legfrisebb pletykákat, előadja, hogy játszottak tegnap a színészek, mi lesz a mai előadás: bátorkodik, megkérdezni, szerencsés lehet-e itthon tisztelhetni a házi urat? S miután e szerencséről biztosítják, ismételvén újra a kézcsókolásokat, a János ur szobájába távozik.
Elmenetele után csengő kaczaj tör ki Liána piros ajkairól.
— Ugyan mit akarhat ez a paszulykaró, hogy olyan ünnepélyes arczokat vág?
— Meglássátok, leányok, — mondja Juszti néni tapasztalatdusan, — ez a fiatal ember leányt kérni jött.
Liána ismétli a vidám kaczajt.
— Krámer, leánykérőben! No ez nagyszerű! Csak nem bolondult meg, hogy annyira elbízta volna magát, a miért egyszer-máskor szükségből elfogadtam tánczosomnak. Egyébiránt, — teszi hozzá ajkpittyesztve — lehet, hogy Sárikáról akar a papával beszélni. Hát az lehet.
Sárika bántódottan néz rá a gúnyos szavakra, de nem felel semmit.
— Igazad van, szól Juszti néni, az lehet. Sárikának jó szerencséje volna. Van hét-nyolczszáz forint fizetése, s végre is, tekintetes czim illeti.
— Kedves néni, — szól Sárika, — én nem akarok férjhez menni. De ha valaha volna, a kit én szeretnék s a ki engemet szeretne, nem nézném, milyen fizetése, milyen czime van, hanem követném a szegénységbe is, lennék szorgalmas segítő társa, és becsületes munkánk után megáldana a jó isten.
Liána megrántotta gömbölyű vállait e beszédre, de Juszti néni nem állotta meg kifakadás nélkül.
— Mondom, hogy parasztvér, az anyja vére. Ez a leány csakugyan műhelybe való.
Sárika jobbnak látta a kíméletlen sértéseket szó nélkül hagyva, eltávozni. Bement kis szobácskájába, mely egyedül látta titkolt könnyeit, egyedül volt tanuja fájó sóhajtásainak. Megállott a kis muskátli-bokor előtt, melyet még onnan, a kis faluból hozott el magával, melyhez annyi emlék csatolta. Hiszen Szabó Lászlóval együtt helyezték cserépbe, ő csomagolta be gondosan, hogy az uton kár ne essék benne. S kis bokor él, virágzik és Sárika nem adná oda semmiért sem. Eszébe jut róla az a szegény, lenézett, az a derék, becsületes fiatal ember, a ki szerelmében megcsalva, épen olyan szerencsétlen, mint ő. Csak ama kis bokor előtt vallhatja be, hogy ő szeret,
régóta, titokban; szereti azt, a kit nővére eldobott magától, nem is szeretett soha.
Szabó László is megfordult néha-néha Porteleken. Galiba János nagylelkű volt, eladta neki házát részletfizetésre, s a fiatal ember ott csinos műhelyt rendezett be magának. Üzlete egyre jobban fellendült, a szomszéd faluból is őt keresték föl, ha valami érdemesebb munka akadt.
De hát mind ez nem tette boldoggá az ifjut, még mindig sajgott szivében boldogtalan szerelme. Ha meg meglátogatta az úrrá lett családot, Liána jóformán rá sem nézett, Juszti néni be sem bocsátá az előszobából; zsenirozta az ilyen közönséges ismeretség. No hiszen János ur csak elfogadta, meg is kínálta egy-egy pohár borral, de oly magas hangon beszélt vele mostani hatalmáról, tekintélyéről, a közügyek terén kivívott érdemeiről, hogy a jámbor ifjú ember ugy érezte magát vele szemben, mint valami vakand-turás a lomniczi csúcs előtt. Csak Sárika fogadta szívesen; elbeszélgettek az otthoni egyszerű emberekről, a kis házról, a mint megújult, szépül; arról a sirdombról a mártonfalvi temető ákáczfái közt, melyben a Sárika édesanyja nyugszik, s melynek gondozását Sárika Lászlóra bizta. Így szövődött, igy maradt fenn köztük valami szíves, bizalmas viszony, mely mellett enyhült boldogtalanságuk érzete.
Mikor Sárika eltávozott a szobából, Liána odament Juszti nénihez, s nyakába borulva suttogá:
— Oh kedves néni, Tivadar tegnap este vallomást tett.
Juszti néni anyai csókot illesztett a lány fehér homlokára.
— Tudtam, édes leányom, tudtam. Az én szemem nem csal. Ugy e, megmondtam ezt már régen? És te mit válaszoltál neki?
Mit mondtam volna mást, mint hogy én is szeretem?
— Okosan édes leányom. Miért okoztál volna neki fájdalmat? És beszélj el mindent, mit mondott tovább?
— Azt mondta, hogy én vagyok egyetlen szerelme, boldogsága! nálam nélkül nem tudna élni. De most még nem kérhet meg, mert büszke szülei kitagadnák; azok valami báróleányt akarnának elvétetni vele. De nem sokára nagykorú lesz, akkor átveszi öröksége egyrészét, és, és — oh kedves néni, ugy dobog a szivem, ha erre rágondolok.
— Mindig sejtettem én, kedves Liánám, hogy reád valami nagy szerencse vár. Nagyságos aszszony lesz belőled, igazi nagyságos asszony. És ezt nekem köszönheted. Én neveltelek ki, én oktattalak, hogy miképen viseld magadat Tivadarral szemben. Oh én jártas vagyok az ilyenekben, nagyon jártas. Önzetlenül tettem, mert nagyon szeretlek. Nem kívánom, hogy megháláld, nem én. Hanem az mégis jól fog esni, ha majd ott ülök a hintóban nagyságos Bodrogszeghy Tivadarné asszony mellett jobbfelől.
Mig ők igy áradoznak, építik a légvárakat, addig Krámer ur Galiba Jánosnál tisztelgett, s miután Rápolti ur szíves ölelések között eltávozott, előadta szive szándékát. Nevezetesen, tekintve azt a mély tiszteletet és becsülést, melyet az igen tisztelt családnak ugy nagyja, mint apraja iránt az első pillanat óta szivében hordoz, a kisasszony kezét megkérni bátorkodik.
— A Liána kezére már előjegyeztetett, — szólt komolyan János ur.
Krámer ur egy pillanatra meghökkent, de csakhamar tovább folytatta:
— Oh kérem, az nekem mindegy. Én a büszkén pompázó rózsa mellett ép annyira becsülöm a szerényen meghúzódó ibolyát is, és boldognak fogom érezni magamat, ha e szerényen illatozó virágot, Sárika kisasszonyt, kebelemre tűzhetem.
A számtiszt urnái nem hiányzott a m. kir. ész, hamarosan kiszámította, hogy bár Liána sokkal szebb, de a hozományt sokkal túlhaladó igényei is vannak. A szép feleség igen nagy luxus. Azért csak jobb Sárika mellett maradni, a ki jó gazdasszony és otthon ülő.
A költői szavakra, melyeket egy számokkal foglalkozó uri embertől nagy méltánylással kellett fogadni, János ur is kellő tisztességgel felelt:
— Tisztelt uram, habár önkegyed csakis a közszemélyzethez tartozik, mindazonáltal ajánlatát elfogadom. Azonban a dolog egyideig köztünk maradjon, mivel egy esemény áll küszöbön, s csak annak lezajlása után lészen a kettős eljegyzési ünnepély megtartható. Addig is azonban szívesen látott vendégül tekintetvén szerény házamnál.
Krámer ur megelégedett a válaszszal, s számtalan hajlongások közt, miután a hölgyeknek! alázatos kézcsókjait kérte átadni, eltávozott. A mint Galiba János egyedül maradt, majd szétpattant keblén az ezüstgombos dolmány a nagy boldogságtól.
— Tehát most már minden rendben van, — kiáltott fel. A leányok sorsa eligazodott. Liána előkelő asszonyság lesz, no, Sárika is megelégedhetik szerencséjével. Megszabadulok a gondtól. Még csak a Pista van hátra. Igaz, hogy, mióta újra beadtam az iskolába, csak olyan korhely, akasztófáravaló, mint volt, — de hát megvan benne az apja esze s a követ sógora majd embert farag belőle.
Bekiáltotta a cselédet, s megparancsolta, hogy küldje be a kisasszonyokat. Azok csakhamar meg is jelentek. Juszti néni, a ki nélkül semmi sem történhetett, mint erős tartalék sorakozott a Liána háta mögé.
— Leányok, — kezdé János ur patriarkhai kenetteljességgel, — ma nagy szerencse érte házunkat. Szólok először is hozzád, Juliska vagyis Liána. Rápolti Barnabás ur, városunk leendő képviselője, megkérte kezedet. Továbbá: neked is került vőlegény, Sárika, Krámer számtiszt ur személyében. Az eljegyzés majd a követválasztás után fog nyilvános ünnepélylyel megtörténni. Imé leányok, boruljatok kebelemre, s köszönjétek meg, hogy boldogságotokról igy gondoskodtam.
Hanem Liána nem borult a kitárt karok közé. Duzzogva fordult félre, s gömbölyű vállacskáit megrántva mondá:
— Nekem nem kell Rápolti. Olyan csúnya azzal a nagy szakállával.
Sárika megölelte atyját s szomorúan monda:
— Köszönöm gondoskodását, édes apám. De én nem akarok férjhez menni. Hadd maradjak én itt, édes apám mellett.
Galiba János, a kit a bö mértékben hajtogatott boros poharak s a nap eseményei igen felizgattak, nagy mérgesen kiáltott fel:
— Ördögadta leányai, hát ki parancsol itt, ki az ur a háznál?
Juszti néni odasúgott Liánának.
— Ne szólj semmit, kedves leányom. Van még idő. Eligazítok én mindent. Majd beszélünk Tivadarral.
Azután fenhangon folytatá:
— Kedves sógor, nem lehet igy ajtóstól rohanni a házba. Ilyen dolgot meg kell fontolni. Majd értekezem én a leányokkal, hiszen most ugy meg vannak lépetve, hogy válaszolni sem tudnak.
— No hát jól van, — monda János ur, de annak kell történni, a mit én akarok!
| Előző rész | Következő rész |
Hírarchívum | Impresszum | Preambulum | Köszönet | RSS | Eseménynaptár