A Galiba János szerencséje (4. rész)
elbeszélés, Írta: Bihari Kálmán
III.
«Éljen Rápolti Barnabás, országgyűlési képviselőnk!»
Nagy betűkkel van felírva a zászlóra, olvashatja ország-világ. Hanem olyan nagy zászló nem volt több az egész városban, mint a milyent a Galiba János házán lengetett a szél. Maga költségén csináltatta János ur, hogy kiváljék a többi közül, hogy messziről megösmerje mindenki: itt lakik a Rápolti párt elnöke, vezére, itt van a párt főhadiszállása.
János ur a helyzet magaslatán állott, ez a néhány hét volt az ő életének fénypontja. Mindenesetre Rápolti Barnabás után az ő nevét emlegették leggyakrabban Porteleken. Háza valóságos vendégfogadó lett; ki s bejártak a kortesek. a hirhordók, egymást érte a bizottsági, szűkebb és tágabb körű választmányi gyűlés, mély alkalmakkor azonban a torkok mindig tágak valának. Milyen jól esett János urnak, hogy az utczán süvegelték, utána bámultak, mint a hogy egy ilyen nagy férfiút megillet. Lótott-futott, dikcziózott, hogy egészen elrekedt bele. Ha valaki talán kétségbe vonta a Rápolti-párt győzelmét, János urat elfutotta a nemes harag, s büszkén verve mellét, acsarkodott:
- Ha az egész vagyonom utána megy is, megmutatom, hogy Rápolti lesz a követ!
Félre ne érts, édes olvasóm! Nem beszélünk mi itt elvekről, pártokról, nincs jogunk e helyen hozzá. Szent előttünk minden meggyőződés, egyik politikai pártot épen ugy becsüljük, mint a másikat, mig az elvek nemes harczterén áll. Itt nem arról van szó. Egy kétes jellemű, nagyravágyó ember, a ki más módot nem talál, hogy bonyolódott ügyeiből kibontakozhassék, megragad egy akkortájban divatossá vált eszmét, hogy azzal ámítsa az együgyűeket, a szegényeket, az elkeseredetteket; beszél az adósnak, a szegénynek a vagyon ellen; feltárja a sebet, mit mindenki érez, és a gyűlölet apostolává szegődik, hogy annak orvoslását ígérhesse, elbolondít egy szerencséjében elbizakodott, a hiúságtól elvakult elméjű, a szereplési viszketegtől fölfuvalkodott embert, hogy azt kizsebelhesse: igy akar az elkábultak vállain a magasba emelkedni, hogy majd akkor vitorláját a kedvező szelek felé fordítva, kikaczagja azokat, a kik most rajongással üvöltik nevét. Íme, ez a Rápolti szereplése; erre használja ő fel Galiba Jánost.
Nem tartozik ránk, milyen párti volt a Rápolti ellenjelöltje. Elég az hozzá, hogy derék, jóravaló ember, a ki már több év óta képviselője a kerületnek. Megindult tehát teljes erejével a korteskedés, ugy a kapaczitáczió fegyvereivel, mint egyéb «alkotmányos» fegyverekkel. Rápoltinak nagy ereje volt népszerűségében. Tudott a nép nyelvén beszélni. Azután meg a jó bolond Galiba csak ugy ontotta a pénzt a leendő veje érdekében. Csapra ütve álltak a hordók, folyt a dinom-dánom. Ki volt boldogabb, mint János ur, mikor az ő neve is belekerült a kortesnótába:
"Kápolti ur meg Galiba,
Ők mondják meg, mi a hiba.
Igaz baráti a népnek,
A hazáért halnak-élnek."
Persze, az ellenpárt mindjárt készen volt a válaszszal:
"Rápoltinál az a hiba,
Hogy Galiba csizmadia.
Ugyan mit is himez-hámoz?
Bújjék el a kaptafához."
Erre aztán nagy büszkén mondta János ur:
— Megmutatom, az a csizmadia még kisámfáz benneteket!
A Pistának olyan nagy veres-zöld toll lengett a kalapja mellett, hogy mindig fogni kellett a kalapját, hogy le ne fújja a szél. A családban is a múltkori zivatar után békesség uralkodott. Liána, ugy látszik, belenyugodott sorsába. Juszti nénivel hűségesen csinálták a kokárdákat, varrták a zászlókat. A Sárika feladata volt, hogy a sok potya vendégnek, kortesnek, a kik egész nap taposták a küszöböt, süssön-főzzön. János ur nem kímélte a költséget, ha nem telt a jövedelemből, bírta még a tőke, azt vesztegette.
Mikor egyszer véletlenül otthon és magánosan volt, beállított hozzá Sárika.
- No leány, - mordult rá az apa, - látom a képedről, hogy megint sopánkodni akarsz. Talán megint kiürült valamelyik hordó?
- Ki bizony, édes apám, de nemcsak a hordó, hanem az egész pincze meg a kamara. Azután meg a pénz is elfogyott a háznál.
- Eh, ki bízta rád? Van még Galiba Jánosnak elég. Ott a takarékpénztári könyv, kibír az egy-két rongyos követválasztást.
- Szomorú vége lesz ennek, édes apám.
- Bolond vagy, mit értesz te a dologhoz? Barnabás követ lesz, a felesége meg nagyságos asszony. Ne, ne irigykedjél, - tevé hozzá vigasztalólag, - te sem leszel épen utolsó, ha Krámernek hiják is majd az uradat.
- Édes jó apám, hallgasson meg. Olyan régóta akarok már szívem szerint szólni, de ebben a fölfordult világban nem juthattam hozzá. Rossz emberek veszik körül édes apámat. Ámítják, bolondítják. Ne higyjen ennek a Rápoltinak, csak felhasználja, azután kineveti. Legyen csak egyszer kötet, sohasem veszi az el Juliskát. Nem nekünk való élet ez, édes apám. Hiszen más polgár-ember is van, nálunk sokkal gazdagabb is, még sem veti magát ugy az urak után, nem majmolja az előbbvalókat. Tudom én, hogy csak kinevetnek minket. Addig tart a becsület, a meddig a pénz el nem fogy, azután azok fordítanak legelöször hátat, a kik most legjobban hízelegnek. Térjünk vissza édes apám a mi egyszerű állapotunkba. Én kérem, én könyörgök, leánya, a ki véremet adnám oda boldogságáért. Juliskának már eszét vette ez a bolondság, de talán még nem késő. A vagyonnak jó része már is oda van, mentse meg édes apám a többit, nem nekünk, hanem magának, hogy nyugodt, boldog öregséget érjen. Menjünk vissza a falura. Gazdálkodjunk, dolgozzunk, még nem veszett el minden. Én sirva nézem, miképen sülyedünk. Itt van ez a Pista. Egy hitvány naplopó válik belőle. És édes apám ugy tartja, mintha mágnás úrfi volna, pedig a két keze munkájára kellene szorítani.
- Hallgass, ostoba leány! Rossz lelkű, irigy vagy, az is voltál mindig. Csak korholni tudtad a testvéreidet, a miért nem olyan hamvába holtak, mint te. Ugy lesz, a mint akarom. Most virrad még csak a Galiba-családra! Takarodjál dolgodra!
- Megyek, édes apám, - mondja a leány szomorúan; látom, hogy hiába minden könyörgésem. Ne adja az isten soha, hogy szavaim beteljesedjenek. Édes apám soha nem szeretett, ne is szeressen, mig boldog lesz, — de ha mindenki elhagyná is, én mellette maradok mindig.
János mester, a mint a könnyező leány eltávozott, sokáig dohogott magában. Kezdte sejteni, hogy ennek a haszontalan leánynak van valami kis igazsága. Nem mintha Barnabásban kételkedett volna, - oh nem, nem, - azonban a mint belenézett a betéti könyvbe, bizony-bizony nagy hiányosságot kellett tapasztalnia. Azután meg a házon is teher van már, a tanyai földre épen most szándékszik pár ezrecskét fölvenni. Hm, hm, ha bukás lenne a vége ennek a követválasztási, férjhezadási dolognak...
— Jó napot, kedves János bátyám, — köszönt be hatalmas hangjával Barnabás ur, — mienk a győzelem! Megkaptam az ellenpárt titkos listáját, a melyre fel vannak irva a szavazók, kikre bizton számítanak. Nyomorúság! a mienk legalább is háromszázzal több lesz.
Épen a legjobbkor jött az ügyvéd ur, hogy Galiba Jánost töprengéseiből kiverje. Egyszerre elfújta a jó hir a sötét gondolatokat, mint a friss szél a reggeli ködöt.
— Pompás, kedves uramöcsém! (most már ez volt a czim.) Csak üssük a vasat, mig meleg. Hadd látom csak azokat a szavazókat, még azok közül is megfogunk néhányat.
— Ugy, ugy, kedves János bátyám, az ilyen szent lelkesedésnek megjön a jutalma. Mi győzni fogunk. És amint én emelkedem, emelkedni fog velem a Galiba-család is. A Pista gyereket viszem magammal Pestre. Néhány év alatt embert csinálok belőle. Hanem egy kis baj van. A költség megint kifogyott. Csaknem engedhetjük, hogy a győzelem előestéjén, néhány rongyos forint miatt megbukjunk.
János ur dehogy engedte volna. Nagyuras föl sem vevéssel rántotta oda a nevét a váltó alá, jóformán meg sem nézve az odairt összeget. Azután hozzáfogtak újra a választási eshetőségek birálgatásához, a haditervek vitatásához, miközben János úr a jelölt lelkesült biztatásai által elragadtatva, nem győzött magára bosszankodni, hogy reményei egy perczre is ingadozhattak.
— A nagy napot, kedves uramöcsém, - mondá nagy buzgalommal, — fényesen megünnepeljük. Ezt már régen elhatároztam. Az én házam akkor a vigasság tanyája lészen. Jelen lesz a város szine-java, pártunknak minden előkelő férfia. És akkor adjuk tudtára mindeneknek a családi örömet, mely házamat leányaim mátkaságával érte. Akkor hirdetjük ki az eljegyzést.
— Az a nap életem legszebb napja lesz, — kiáltott fel Barnabás és a két egymást értő férfiú összeölelkezett.
A mint pedig az ölelésből kibontakozva félrefordult Barnabás ur, magában mormogá:
— Vén bolond! No de hát most még szükségem van rá.
| Előző rész | Következő rész |
Hírarchívum | Impresszum | Preambulum | Köszönet | RSS | Eseménynaptár