A Galiba János szerencséje (6. rész)
elbeszélés, Írta: Bihari Kálmán
III.
Galiba János, a mint egy hatalmas zászlóval kezében a tömeg elején állott, az elnök szavaira ugy érezte, mintha a mennykő csapott volna le lábai előtt. Alig tudott magához térni kábulatából. Olyan hihetetlen, érthetetlen valami volt ez. Hiszen tegnap még együtt koczczintgatták a reménység aranypoharát....
— Hol van Rápolti? menjünk lakására! ordított az elkeseredett ember. A körülállók zajosan helyeslék indítványát s csakhamar nagy tömeg hömpölygött a Rápolti háza felé. A lakás zárva volt, a nép a kaput kezdte betörni, az ablakokat hamarosan beverték, mig az elősiető katonaság szetzavarta őket. Bizony szerencséje volt Rápoltinak, hogy kézre nem kapták, mert a hátán tördelték volna szét a nevét hordozó zászlók nyeleit.
A dolog magyarázata egyszerű. A Rápolti ellen intézett támadás vezetői oly feltétellel egyeztek bele, hogy ama bizonyos feljelentést visszavonják, ha Rápolti a szavazás folyama alatt fog visszalépni. Így akarták a félelmes embert nemcsak megbuktatni, hanem egyszer s mindenkorra erkölcsileg tönkre tenni. Példája mutatja, hogy bár a kétes jellemeknek sikerül is sokszor fölemelkedni, de csak az igaz ember állhatja meg helyét minden körülmények között rendületlenül.
A ki látta az utczán Galiba Jánost hazafelé tántorogni, szentül azt hihette, hogy tökéletes részeg. Szemei vörösek voltak, arczán kék foltok támadtak az indulatrohamoktól, ökölre szorított kezeivel fenyegetőzve, szitkozódott, átkozódott.
A mint belépett házába, a cselédek ijedt arczczal bámultak rá, de egyik sem merte megszólítani. Sárika kisirt szemekkel sietett eléje, kezeit tördelve.
— Oh apám, édes apám!
— Hagyj békét, ne szólj hozzám. Nem akarok ma senkit látni. Beteg vagyok, nagyon beteg. Oh a nyomorult, — a nyomorult gazember.
Sárika elámulva nézett rá. Az ő utczájokban még nem tudták a főtéren történteket.
— Hát tudja már, édes apám??
— Hogy ne tudnám. Szerencséje, hogy rá nem akadtam, mert megfojtottam volna.
— Csak én tudtam volna szándékáról valamit. Visszatartottam volna, életem árán is. De nem is álmodtam ilyenről.
— Ki is gondolta volna? Hogy bíztunk benne, hogy bálványoztuk! az egész nép bolondult utána.
Sárika kezdte belátni, hogy aligha értik egymást.
— De édes apám, hát kiről beszél?
— Kiről másról, mint arról a nyomorult Rápoltiról.
— Oh nem Rápolti, nem Rápolti. Mit bánom én Rápoltit, csak Juliska volna meg.
— Megbolondultál, leány? riadt fel Galiba János
— Még reggel elmentek Juszti nénivel, mintha sétálni indultak volna. Nekem nem szóltak semmit; nem is szokták máskor sem dolgaikat velem közölni, hát semmi feltűnőt nem találtam benne. Délután hozta egy idegen ember ezt a levelet, hogy adjam át édes apámnak, ha hazaérkezik. Megismertem a Juliska írását. Az aggodalom bátorságot adott, hogy feltörjem. Oh olvassa édes apám, olvassa!
Es Galiba János kezébe fogta a papírt; ott tánczoltak a betük meredező szemei előtt, mintha gúnyos, ördögi játékot űznének vele, incselkedve, kaczagva, elhomályosulva, meg újra előtűnve beszélnék el neki, hogy az ő kedves, az ő egyetlen leánya, — míg ő a bolond hiúság veszszőparipáján nyargalászott, megszökött házától, megszökött szeretőjével.
Es a mint a boldogtalan ember ott áll, két kézzel görcsösen szorítva a kifeszített papirt, egyszer csak szederjeskékké válik arcza, ő hanyatt elvágódik a földön. Leánya odarohan hozzá:
— Segítség! Segítség! Meghalt!
IV.
Nem, nem halt meg Galiba János.
Jó az Isten; időt ad a megbánásra, a töredelemre; időt ad, hogy, habár későn, megvilágosodjék elménkben az ut, melyen haladnunk kellett volna, s melyről gyarlóságaink eltántorítottak.
Gondos orvosi ápolás, szerető leánya hü gondviselése visszaadták az életnek, hanem a szélütés nyomait holtig viselte, reszketeg öreg ember lett belőle, a ki alig tudta használni balkezét, alig vonszolta bal lábát, melylyel már a koporsóba lépett.
Még most is emlegetik Porteleken azokat a czifra dolgokat, melyek a követválasztás után következtek. Leírhatatlan volt annak a pártnak az elkeseredése, mely oly melegen ragaszkodott Rápoltihoz, az egyszerű, becsületes emberek vak bizodalmával, — s melyet jelöltje árulása a biztos győzelemtől megfosztott. Annál nagyobb haraggal fordultak előbbi bálványuk ellen. Egyszerre vége lett a Rápolti hitelének, becsületének, az erkölcsi bukást nyomban követte az anyagi. Csakhogy sok szegény embert rántott maga után. Az első áldozat a «Népbank» volt. Hiába kegyelmeztek meg a Rápolti első támadói, most azok fordultak ellene, a kik addig legnagyobb hivei voltak. Ők magok kértek vizsgálatot, a mely számtalan visszaélést derített ki. Rápoltit megfosztották az igazgatóságtól; vizsgálati fogságba került, s hosszú, kinos hercze-hurcza után pár évi fogság lett büntetése. A felfujt hólyag egy tűszurásra szétpattant. Végezzünk vele röviden. Sokkal gyávább volt, mint hogy letudott volna számolni az élettel, — talán most is kínlódik valahol, elvénülve, összetörve, másolgatással keresve kenyerét, s ugy bor között, hozzávaló czimborák társaságában, elemlegeti a múlt dicsőségét, szidja a "gyalázatos ármányokat", melyekkel megbuktatták, s még mindig reméli, vagy legalább áltatja magát a reménynyel, hogy újra felszínre kerekedhetik. Ki tudja? Elég bolond a világ folyása!
A szegény részvénytársulat aztán megkoppasztva, felényi alaptőkével még egy darabig vergődött, utoljára is feloszlott.
Senki sem szenvedett azonban annyi veszteséget, mint Galiba János. Az anyagi felelősség kimondatván az igazgatótanács tagjaira, a törvény kérlelhetetlenül járt el irányában. Ehhez járultak még a Rápolti által a követválasztási heccz alkalmával aláíratott váltók, meg a saját adósságai is: a szerencsétlen ember tönkre jutott.
A szép örökségnek vége lett, mintha csak egy múló álom lett volna.
E kétségbeesett helyzet egész súlya Sárikára nehezült. Ott volt beteg, magával jótehetetlen atyja, a ki elpusztult volna az ő gondviselése nélkül; ott voltak a számtalan bajok, melyek a legtapasztaltabb férfi erejét is ugyan megpróbálták volna. A barátok mind elpártoltak, a bukott család csak gúny tárgya lett a világ előtt. Még Krámer ur is beállított, s miután nagy részvétét, fájdalmát fejezte ki a közbejött szerencsétlenségek miatt, kérte, hogy a leánykérés következményei alól mentsék fel.
— Tetszik tudni, kedves kisasszony, — akadozék a jámbor ifjú, — ha csak szivemre hallgathatnék, — oh ez a seb örökké fog fájni, — de hát tetszik tudni, 600 frt fizetés, 100 frt lakbér; a legolcsóbb lakás, két szoba, konyha 200 frt, — mi marad kosztra, ruhára, a színházról nem is szólván, — meg egy kis adósságom is van.
— Oh édes Krámer ur,— szólt Juliska, sok baja közt is elmosolyodva, — csak nem vette komolyan a dolgot? Hiszen én soha nem nyilatkoztam; a mit atyámmal poharak közt beszélgettek, az én reám nem tartozott, s legyen meggyőződve, hogy sohasem álmodtam a szerencséről, hogy az ön felesége legyek.>
Krámer ur, a ki érzékeny jelenetet, szemrehányásokat várt, s ilyen könnyen megszabadult, örömmel vitorlázott tovább, mint a terhétől szabadult hajó, a szomszéd utczában lakó gazdag pék háza felé véve az irányt, a kinek volt egy leánya, a leánynak a hátán egy púpja, harmincz esztendeje, de viszont egy háza és harmincz ezer forintja.
Sárika egyedül, elhagyatva állott a világban, de bízott a jó Istenben, s e bizalom megerősítette lelkét. Nem volt előtte ismeretlen a sanyaruság, s készen állott arra, hogy újra szembeszáll az élet viharával. Két munkához szokott kéz s tiszta, bátor sziv birtokában, fiatal erővel, nincs miért kétségbe esni bármily nehéz körülmények között.
De mégis nagyon érezte, mennyire hiányzik egy erős vezető kéz, egy jó tanácsadó, a kihez bizalommal fordulhatna. De hol keressen ilyet? Atyja képtelen volt arra, hogy ügyeire nézve felvilágosítást, útmutatást nyújtson; a mint betegségéből lábadozni kezdett, mély búskomorság fogta el, nem törődött vele, akármi történik.
Egyszer csak bekopogtatott Szabó László. Lehet; gondolni, milyen örömmel fogadta a szegény elhagyatott leány.
— Kedves Sárika, — monda a fiatal ember, — mi hozzánk is elhatott a hire a sok csapásnak, a mi magukat érte. Mig boldogok voltak, távol tartottam magamat; most kérem, engedje meg, hogy részt vegyek sorsukban.
— Oh László, László, milyen jó maga. Azt hittem, már mindenki elfordult tőlünk. De az igaz barátot csak akkor ismerjük meg, ha szerencsétlenek leszünk. Áldja meg az Isten jóságáért.
László, a mint valamennyire megértette a helyzetet, egy derék, tisztességes ügyvédet keresett föl, s annak segélyével hozzáfogott a bonyolódott ügyek rendezéséhez. A dolgok gyorsan haladtak; ha a vagyon elpusztult is, a becsület mentve lett. El kellett adni mindent, a szép házat, a földeket, épen hogy az adósság kitelt. A derék jogtudós annyit tudott megmenteni, hogy a tönkrejutott család ne induljon épen puszta kézzel a nagy világba.
És most hova a beteg, gyámoltalan apával?
A mint Sárika elmondta terveit, hogy miképen akarja keze munkájával magát fenntartani, elmenve messze, idegen emberek közé, Szabó László gyöngéden szólt hozzá:
— Hova menne Sárika, hideg, részvétlen emberek közé, a hol csak új csalódások, szenvedések várnának reá? Hallgasson meg engem. Emlékszik még reá, milyen nehezen vált meg a régi egyszerű hajléktól? Az a hajlék most is fenn áll, megújulva, kicsinosítva. Most az enyim az; szívesen várja magát, hogy boldogságot hozzon belé.
A leány szivéhez szorítá kezeit, hogy elhallgattassa annak dobogását. Halvány arczát pirosra festé a felindulás.
— Hogy gondolja azt, László? Ott még jobban érezném boldogtalanságomat. Nem lehetséges az.
— Értsen meg,Sárika. Legyen az én feleségem. Nyugodtan nézek a jövővel szembe, ha maga mellettem fog lenni. Mindig ugy tekintettem mint legkedvesebb testvéremet. Soha nem vetődött egyetlen árnyék sem erre a mély, igazi szeretetre. Miért beszéljek a multakról, miért hozzam fel azt a szegény, szerencsétlen leányt, a kit egykor ugy bálványoztam? Megsirattam, mikor szégyenét megtudtam, de éreztem, hogy a szivem idegen már tőle. Most már mindent tisztán látok. Az csak elvakult ábrándozás volt, — maga az én szivem társa, édes Sárika, mi vagyunk egymásnak valók. Ha nem tiszteltem, becsültem volna is annyira már régóta, most, hogy látom nemes szivét, erős lelkét a balsorsban, érzem, hogy örökké, igazán szeretem.
Mit felelhetett volna mást Sárika, mint hogy a László ölelő karjaiba borult s a boldogság édes könnyeivel szemeiben vallotta meg oly soká titkolt szerelmét.
Az esküvő nemsokára megtörtént. A fiatal pár Mártonfalvára telepedett meg, magukkal vivén Galiba Jánost is. És azóta a boldogság ütött tanyát közöttük. A Szabó László üzlete virágzik, háza a rend és tisztaság mintaképe; vidám, egészséges gyermekek teszik örömteljessé a szülők életét, oszlatják a szegény nagyapa komorságát, a ki unokái között néha néha földerül, s a mint nőnek, okosabbak lesznek, elbeszélgeti nekik, hogy nem a gazdagságtól függ a boldogság, mert azt könnyű elveszíteni, hanem a munkásság, szeretet, jámborság teszik boldoggá életünket. És csak arra kéri, arra inti őket, hogy szeressék, nagyon szeressék édes anyjokat, mert ő nála jobb nincs a világon. És ilyenkor sírva fakad a szegény öreg ember.
A műhelyben egy nagy, hosszú legényt lehet látni, a ki szorgalmatosan forgatja a gyalut. Alig ösmernénk Pista urfira, a hajdani korhely diákra. Sógora vasmarokkal ragadta meg a gyeplöt a fiu felett, s mivel az nem volt belsőleg elromolva, sikerült a rendes életre szorítani. Néha ugyan, bizalmas órákban elmondja legény-társainak, hogy vágyait jobban kielégítette volna a pinczérség, de valószínű, hogy megemberesedve lemond nagyravágyásáról s lesz belőle jóravaló falusi mesterember.
Juliskát ne kisérjük zajos pályáján. Hogy Bodrogszeghy nőül nem vette, azt nem kell mondanunk. Egy év múlva már a fővárosban ismerték a szép Liánát, az ő hűséges kísérőjével, Juszti nénivel; jelenleg holmi harmadrendű vidéki színtársulatoknál csavarog, a hol még elfogadják nem tehetsége, hanem egykori szépségének még meglevő romjai miatt. Most már a pálya délutánján van, egyre lefelé halad, nemsokára jön a sötét, hideg, hajnal nélküli éjszaka.
Hírarchívum | Impresszum | Preambulum | Köszönet | RSS | Eseménynaptár