Az alföldi kertes városok (1. rész)
Hajdúszoboszló települése
Györffy István, 1926
Alföldi városaink egy részét "parasztváros"-nak szokták nevezni. E nem egészen találó elnevezést városaink azért kapták, mert túlnyomólag földmíves népesség lakja őket s külsejük faluszerű.
A parasztváros elnevezést azért nem tartjuk helytállónak, mert e városok népe ritkán paraszt, tehát jobbágyeredetű; legtöbb esetben mint a jászok, kunok és hajdúk, nemesek voltak s 2-3 évszázaddal ezelőtt még katonáskodás volt a főfoglalkozásuk. A jobbágyokéval azonos jelenlegi foglalkozásuk a földmívelés, nem tekinthet nagy múltra vissza, mert még a mult század első felében is nagyobb volt állattenyésztésüknek, mint földmívelésüknek jelentősége. A XVIII. században pedig főfoglalkozásuk az állattenyésztés volt.
Amelyik város lakossága nem tartozott az előbbi kategóriába, azok sem voltak mind jobbágyok. Sok várost taxás nemesek, szabad emberek vagy szerződéses jobbágyok laktak, akik hasonlíthatatlanul jobb viszonyok között éltek, mint a falusi jobbágyok.
Ami pedig a kiváltságos alföldi városok népét legjobban megkülönböztette a parasztjobbágytól, az volt, hogy örökös birtokosa volt városa határának, földesurat nem szolgált, jobbágyi terheket nem viselt s a jobbágyhoz képest jómódban élt. Földjét tetszése szerint használta s az úrbéri törvények, rendelkezések reá nem vonatkoztak.
A jobbágyság felszabadulása óta ez a nemes és kiváltságos városi társadalmi rend tekintély és vagyon dolgában sokat hanyatlott, viszont a falu jobbágynépe emelkedett, így a két társadalmi rend jócskán közeledett egymáshoz. De egybeolvadásról még ma sem lehet szó. Az említett városok földmívelésből élő lakosságát - noha ma paraszti foglalkozást űz, - a fenti okokból nem nevezzük parasztnak, hanem gazdának, s az általuk lakott várostípust gazdavárosnak.
Mik a főjellegei ezeknek a gazdavárosoknak?
Határuk igen terjedelmes, átlag 30-90 ezer holdnyi. A múlt század első felében e roppant határ tekintélyes része még legelő volt, de ma már szántóföld. E gazdavárosokban van a tanyarendszer legjobban kifejlődve. Mivel nagybirtok itt sohasem volt, a föld egyenlően oszlott el a lakosság között s csak az utóbbi időben történtek e téren eltolódások.
A gazdavárosok belterülete is igen terjedelmes. A beltelkek elosztódása azonban nagyobb eltolódásokat mutat. A 100 négyszögöles telkek mellett a 2000-3000 négyszögöles telkek sem ritkák.
A városok belsejében a telkek kisebbek, a szélek felé terjedelmesebbek. Város képe csak a főutcának és a piactérnek van, a szélek felé egyre falusiasabbak az utcák. Ahol tűzvész nem pusztított, az utcák nagyon girbegörbék, rendetlenek.
A határnak és belterületnek megfelelőleg a népesség is nagy. Átlag 10-30 ezer egy-egy alföldi városnak a lélekszáma. A lakosság elég nagy százaléka azonban a tanyákon él. A tanyai nép nagyobb része iskolába nem járt, ezért kulturális téren erősen hanyatlik s néhol a falusi lakosság színvonala alá süllyed.
A népes, nagyhatárú alföldi városokat a török világ teremtette. Kezdetben az Alföldön épp oly sűrűn feküdtek a falvak, mint például Szatmár, Ung, Bereg vármegyék el nem pusztult területein. Ekkor is voltak az Alföldön városok, de ezek nem annyira földmívelésből, mint inkább iparból, kereskedelemből éltek. E városokban az iparosokon, kereskedőkön kívül tetemes számú birtokos nemesség is élt s a város földmíves osztálya nem tartozott a legtekintélyesebb polgárok közé, sőt nagyrészük jobbágy volt.
Régi, törökvilág előtti városainkat a földrajzi viszonyok szükségszerűsége hozta létre s természetes alakulásoknak tekinthetők. Nagyobb részük átélte a török világ viharait és ma is megvan. Ezzel szemben a török világ alatt a védelem jegyében egy új várostípus keletkezett, a már említett gazdaváros. Miután a török veszedelem, - melynek ellenében támadtak - megszűnt, e városok elvesztették jelentőségüket, mert nem földrajzi szükségszerűség hozta létre őket. Ma már főfoglalkozásuk a földmívelés, ugyanaz, mint ami volna azoké a faluké, - ha el nem pusztultak volna, - melyeknek határát beolvasztották.
A török világ alatt a védelem jegyében keletkezett városok első típusai a hajdú városok voltak s hogy ezek célját, kivitelét megérthessük, tudnunk kell, hogy kik voltak a hajdúk.
Köztudomás szerint a hajdúság valami gyülevész, menekült, délszláv elem volt. Nem lehet tagadni, hogy a XVI. században a török világ elején a hajdúság jelentékeny százaléka a Balkánról, a török nyomása következtében menekült délszláv elemekből telt ki, de ezeket két emberöltő alatt a törökkel vívott állandó harcok felőrölték s amint a török hazánk földjén jobban-jobban terjeszkedett, a hajdúság hovatovább az elpusztult magyar falvak és városok menekülő lakosságából rekrutálódott.
Voltak Debrecen körül már a XV. században is menekült ráctelepek, kiket Brankovics György rác despota hozott magával, de ezek a XVI. század végére, a magyarság tengerében úgy elkallódtak, mint menekült szabad hajdú testvéreik a magyar csapatok harcain. A török kincstári defterekben 1572/73-ban azon helységekben, melyek egy emberöltő múlva hajdú telepékké lettek, mindössze 93 rác háznépet találunk. Ha feltételezzük, hogy ezek a Bocskay felkeléséig eltelt 33 esztendő alatt nem kallódtak el, hanem mind ott voltak Bocskay csapataiban, akkor sem ütik meg 1 %-át azon hajdúságnak, amelyet Bocskay kiváltsággal látott el s letelepített.
De Bocskay csapatai közt nem harcoltak Brankovics rác telepesei, sőt egyéb menekült rácok sem.
A török hadak felvonulási útja a Duna-Tisza köze volt. Pusztításuknak leghamarabb a legdélibb fekvésű Bács és Bodrog megye esett áldozatául, e megyéknek egyetlen falva sem élte át a másfélszázados török uralmat. Sorrendben a Kiskunság következett. Ennek lakossága részint a Duna-Tisza közi városokba, részint az északibb fekvésű Jászságba, részint a tiszántúli Nagykunságba menekült. 1552-ben pl. „Thewkes Bálint kiskun, ki a kapitányságot őseitől nyerte s Kecskemét székben lakott, több testvéreinek a török elleni harcokban történt eleste után kénytelen volt a Tiszán túl Kolbász székbe menekülni, melyhez a király engedélyét kéri s ígéri, hogy mint előbb, úgy most is kész minden katonai szolgálatra. Thewkes Bálintnak ezen kérésére megengedi a király, hogy mindaddig, míg saját széke megszabadul, Kolbászszékben lakhassák.Kolbászszék a mai Nagykunság.
Tőkés Bálint módjára a kiskunok közül sokan átmenekültek a Nagy kunságba s ott várták a viszonyok jobbrafordulását. Ez azonban nem következett be. Sőt Szolnok és Gyula várának elestével, ezen a vidéken való lakás is bizonytalanná vált s a föld népe tovább húzódott keletre és északra. Maga a Nagykunság is a török és a magyar várvédelmi vonal közé került és egyre sorvadt. 1593-ban megkezdődött a 15 éves török hadjárat, mely a Tiszántúlt nagy területen elpusztította s a lakosság tovább menekült vagy szabad hajdúvá vált, de szülőföldjén tovább már nem maradhatott.
A megfutamodott nép helyhezkötésének érdeme Bocskay István erdélyi fejedelem nevéhez fűződik.
Bocskay eleinte hű királypárti volt, de bizonyos intrikák következtében kegyvesztett lett, sőt Barbiano kassai várparancsnok a császári zsoldos sereggel 1604-ben megtámadta. Bocskay kapitánya Örvendy Pál azonban megnyerte a Kölesér biharmegyei város romjai között tanyázó szabad hajdúkat, kik Egri István kapitányuk vezetése alatt háromszázan Bocskay kereki-i várába siettek s oly vitézül védelmezték, hogy a császári csapatok megfutamodtak. Ekkor Bocskay váraiból kiszállván a szabad hajdúkból sereget gyűjtött és számos csatában a császáriakat megverte s végül is békére kényszerítene őket. Vitézeit megjutalmazandó. 1605-ben Korponán kelt oklevelével őket a paraszti és nem nemes állapotból kiveszi és hogy bizonytalan lakóhelyeikről el ne széledjenek, vagy idegen törvényhatóság alá ne kerüljenek, Kalló egész városát, Nánás, Dorog, Varjas pusztabirtokokat, Hatház, Vámos-Pércs, Sima és Vid rész jószágokat 9254 vitézének adja, hogy a székelyek szokása szerint bírják. A vitézek közül csak az alábbi kapitányokat sorolja fel névszerinti nemes Chomakeözy András, Szilassy János, Keövi Miklós, Pallay Pál, Kovács Albert, Somogyi György, Farkas Mihály, Elek János, Chatáry János, Szénásy Mihály, Nagy Mátyás, Feűzi István és Hajdú Gergely. A kapitányok neveiből látható, hogy magyarok voltak.
A második szabadalomlevél a köleséri hajdúknak szól, akik legelőször siettek zászlaja alá. Ezek 300-an voltak szintén mind magyar nevűek.
Az időrendben harmadik kiváltságlevelet 1606-ban hajdúság előkelősége, a lovasság kapja, kiket a fejedelem Szoboszlón telepít le. „Figyelembe vévén - úgymond - híveinknek, vitézlő és nemes Halasi Fekete Péternek, hű vitézeink kapitányának, valamint Halasi Beődy Mátyás, Abádi Médy István, Makiári Kiss Pál, Sarudi Rácz Farkas, Túri Pap István; Chéffi Haty János és Rabéi Makkos Ferenc századosoknak és halasi Fekete Péter kapitánysága alatt szolgáló más mezei katonáinknak hű szolgálatait... ha valakik közülök nemesi kiváltsággal még nem bírnának, a paraszti és nem nemesi állapotból amelyben születtek ... kivévén ... a mi Magyar és Erdély országunk igazi nemesei sorába iktatjuk". Bocskay ezenkívül Szabolcs vármegyében levő birtokát, melynek egyik része azelőtt a tokaji vár tartozéka volt, másik része pedig rendelkezése alá került - szintén nekik adta. A lovas hajdúság száma mintegy 700 főnyi volt, mely mintegy 4200 léleknek felel meg s úgy látszik, hogy ez a telep volt a legnépesebb, mert a 9254 főnyi gyalog hajdúság nemcsak a donációlevélben említett helyeken szállott meg, hanem Bihar megyébe is áthúzódott. A kállai hajdúk Bocskay halála után 1609-ben költöztek át Böszörménybe.
A szoboszlai lovasság, - akiket a fejedelem nem is nevez hajdúknak, hanem mezei katonáknak - külön figyelmet érdemel. Ezekről feltételezi, hogy nemesek, míg a gyalogságot, akiket hajdúknak nevez, csak a paraszti és nem nemesi állapotból veszi ki.
Maga a főkapitány, Halasi Fekete Péter és első kapitánya, halasi Beődy Mátyás kétségtelenül kiskunok, akik Halas pusztulása után költözhettek át a Nagykunságba. A többi kapitányok közül abádi Médy István, túri Pap István, csiffi Haty János, rábéi Makkos Ferenc - mint előnevükből látható - a Nagykunság legközvetlenebb szomszédságából származnak. Egyedül maklári Kis Pál és sarudi Rácz Farkas neve utal más vidékre, a szomszédos Heves megyére.
Ugyancsak Bocskay nemesíti meg 1606-ban Karczag-Ujszállási Lenthe Mihályt testvéreivel Balázzsal és Dáviddal, akiket a szoboszlai hajdúk között találunk fel, sőt ez utóbbi 1637-ben hajdú főkapitány. Hasonlóképpen Karczag-Ujfalusi előnévvel kap nemességet 1608-ban Orogh György, János és Dániel. János felesége 1644-ben mint özvegy végrendelkezik Szoboszlón. 1702-ben, mikor a szoboszlai hajdúkat névszerint is összeírják, ott találjuk a Tőkés, Kun, Horogh, Lenthe, Bődy, Karács, Sándor, Kálmán, Radó stb. régi kun családok neveit. Abból, hogy a tisztek kunsági emberek voltak, joggal következtethetünk arra is, hogy a legénység is odavaló lehetett. Maga a donációlevél is nemes embereknek sejteti őket, azonfelül mind lovas katona volt, ez is kunságuk mellett bizonyít.
Már Gyárfás is feltételezi, hogy a nagykunok sík földjükről az elviselhetetlen terhek és fosztogatások elől futni voltak kénytelenek s egyrészt Bocskay zászlaja alá állottak, másrészt a Sárrét mocsarai között levő bajomi várban kerestek oltalmat.
Hogy csakugyan a bajomi várban húzódtak meg bölcsi Nagy András hajdúkapitány keze alatt, kitűnik abból, hogy 1608-ban az új nádornál panaszkodnak, hogy Nagy András nem engedi haza őket. Még 1609-ben is panaszkodik az akkori nádor Báthory Gábornak, hogy „Az kunokat, jászokat, kik az koronához valók, Nagy András erővel Bajomhoz szolgáltatja s nem akarja elébbi lakóhelyekre bocsátani." A panaszból az is kiderül, hogy Németi Gergely hajdúkapitány sem akarja elereszteni a zászlaja alatt szolgáló kunokat. Sőt a huszti várból is kéredzenek haza kunok, kik ott mint hajdúk szolgáltak.
1613-ban a nádori főkapitány kieszközli a kunok hazaszállását, fel is szólítja őket a hazatérésre, ígérvén, hogy kiváltságaikat biztosítja.
Erre „a nagykunságiak mostan Bajomban és egyéb helyeken nyomorgók Farkas János, Chirik András és a többi" ez év dec. 22-én Szoboszlón kelt levelükben ígérik a hazamenetelt, de már feltételekhez kötik. 1615-ben, 1618-ban még mindig nem mennek haza.
1620-ban Forgách nádor Turkeve kun falut Ormánközi Gergelynek és Halasi Fekete Péternek adományozza, amiért Szabó Vince nagykun kapitány erős szemrehányást tesz a nádori főkapitánynak. Ez haragra lobbanva, „a Szoboszlón bujdosó nagykunok egy részé"-vel Kálmán Istvánt és Fegyverneki Jánost választtatta meg kapitánynak. Az új kapitányok azzal köszöntöttek be, hogy Szoboszlóról hatvan lovassal a Nagykunságra törtek és nagy prédálást vittek véghez.
Halasi Fekete Péter főkapitánynak halála is kun földön történt. Több szoboszlai vitézével Turkevén megszállván, a szarvasi törökök rajtaütöttek s megölték. Hegyesbori puszta telkén gyermekei 1643-ban osztozkodnak.
Úgy látszik a kunokat Bocskay felkelése a bajomi várban találta. Egy részük, valószínűleg a jobb viszonyok között lévők, a várból Bocskay zászlaja alá állottak, aki aztán saját földjére, Szoboszlóra telepítette le őket s kun kiváltságaikat hajdú kiváltságokkal pótolta. Ezek egy része később hazaszivárgott, nagyobb részük azonban örökre Szoboszlón maradt. Akinek ugyanis volt valami félteni valója, szívesebben maradt az erődített hajdú városban, mint a hódoltsági területen levő oltalom nélküli kun falvakban.
Ősi földre szállottak haza azon gazdák is, szám szerint 18-an, akik a kuruc világ után Szoboszlóról Karcagra visszaköltöztek. Az 1702. évi összeírás említi Nagy Györgyöt, mint a tatárok kapitányát. Talán a tatárok kapitánysága is egy tisztség lehetett a szoboszlai kunok között. A XVI. században ugyanis többször írják a kunokat tatároknak.