Az alföldi kertes városok (2. rész)
Hajdúszoboszló települése
Györffy István, 1926

Vissza a könyvtárba

Miután a szoboszlai hajdúk eredetét ismertettük, szóljunk a hajdúvárosokról, mint telepekről!

Mint említettük, a hajdútelepeket leginkább puszta helyeken egyszerre mint városokat ültették erdélyi fejedelmeink. Tehát nem falvakból fejlődtek, hanem mesterséges, nagyméretű telepek voltak. Jellegüket a védelem célja adta meg s példái lettek a később egyebütt az Alföldön keletkezett erődített vagy kerített városoknak.

Milyenek voltak ezek a hajdúvárosok?

Egy 1631-ben kelt vámospércsi levél azt írja a hajdúkról, hogy „ők mintegy  végházakban úgy laknak azokban az helyekben". A török, aki nem szívlelhette a szomszédságában lévő hajdúkat, követelte a királytól, hogy a városok  kerítései lerontassanak s a vitézek hódoltság alá vettessenek.

Polgár hajdúváros 1643. évi statutumainak 10ik artikulusa a város külső kerítéséről , a 16ik a kapukon való vigyázásról, a 18ik a város erősségének megrontásáról vagy meghágásáról beszél. A hajdúvárosok tehát erődített helyek voltak.

A XVI-XVII. századbeli „Magyar erősségek"-et Takáts Sándor igen jól leírja, ebből a tanulmányából megérthetjük a hajdútelepülések ősi formáját.

„A hegyi várakon kívül a török ellenében lévő nagyobb váraink is jobbára hármas erősségből állottak. Kőépítmény ezekben vajmi kevés volt. Legföljebb a belső várban akadt kőből készült erősség, vagy egy magasabb torony. A török ellenében emelt végházainknak is a palánk volt a legnagyobb erősségük."

„Az úgynevezett hajdúpalánkok, melyek jobbára csak a XVII. században épültek, egytől-egyig fából, földből készültek. A mint tudjuk, e palánkok sok kellemetlenséget okoztak a törököknek, ezért az 1616. évben erősen követelték a hajdúpalánkok elrontását."

„A magyar és török váraknak, kastélyoknak és vigyázó házaknak legkülsőbb kerítését latorkertnek hívták. Amint maga a szó is mutatja, ez nem annyira védelmi mű, hanem inkább a latrok távoltartására szolgáló kerítés volt. Ezért használták a kúriák, a majorsági épületek és az ólak bekerítésére is. A latorkert sűrűn egymás mellé állított hegyes karókból való kerítés volt."

A latorkerten sorompó vezetett be.

„A kerített városoknak is megvoltak a maguk sorompóik. A debreceni rendtartás mondja például: „Eddig sok rendbéli ember meghágta kerítésünket. Sorompón be nem kell bocsátani az szekeret vasárnap az délesti prédikáció bevégzéséig."

„A hidakon és a felvonókapun át az ember a külső várba jutott. A külső várat az egész országban huszárvárnak vagy katonavárosnak hívták. A katona szón a magyar mindég a lovast értette. A huszárvár, vagyis a külső vár onnét vette nevét, hogy a huszárok mindig itt a külső palánkban nyertek elhelyezést. Itt voltak házi­kóik, itt állottak az istállók is. Ez utóbbiak néha igen nagy helyet foglaltak el. Némethy Ferenc például 1563-ban Tokajban kétezer lóra való is­tállót épített."

„Hogy miért tartották a lovasságot a külső várban, nem nehéz értenünk. A huszároknak nem a várban, hanem kint a mezőn volt dolguk. A portyázó török csaták ellen nekik rögtön a mezőn kellett teremniök. A várszállás idején a kirohanásokat ők intézték. A fenyegetett falvak­nak és a szomszéd várkastélyoknak segítségére ők siettek. A belső várban istállókat nem tart­hattak; szanaszét szórni a lovasságot nem le­hetett, tehát ott kellett a huszároknak is lakniok, ahol az istállók voltak, t.i. a huszárvárosban. Ezen az állapoton sem a XVI., sem a XVII. szá­zadban nem változtattak."

„A hány huszárvár volt, annyiféle volt a pa­lánkja vagy kerítése is. Néhol erős, földdel töl­tött palánk, másutt meg csak egyszerű latorkert vette körül a huszárvárat."

„A huszárvárosok még a végbeli élet meg­szűntével is szerepelnek. De már csak mint a ré­gi idők emlékei."

„A külső vagy huszárvárat a belső vártól rendszeres erősítések választották el. Az igazi erős palánképítés csak itt kezdődött; a különfé­le bástyák és tornyok jobbára itt emelkedtek; a sáncok és a bélelt árkok, melyekben télen-nyá­ron víz folyt, itt fogták körül a várat."

„A különféle palánkok között legerősebbek az úgynevezett töltött vagy bélelt palánkok voltak. Kisebb váraknál és városoknál használták az úgynevezett tövistöltést. Ilyennel volt például Debrecen is körülvéve. Az 1606. évi városi jegyzőkönyv írja: „Noha az mi vá­rosunk csak árokkal és tövistöltéssel keríttetett körül, de azért Isten megoltalmazott volt."

„Mindenféle palánknak, vagyis mindenféle magyar várnak legfőbb erőssége és legfonto­sabb része a bástya volt. A bástyákat mindég fö­dél alá vették."

„A magyar váraknak utolsó része a belső vár. Ez jobbára kőből épült régi torony, vagy vala­milyen más kőépület volt."

Sok helyen erre a célra a templomot alakítot­ták át.

„Kecske nevű községben - írja Zay Ferenc -a derék templomot akarják kastéllyá alakítani. A templomnak magas tornya van s még egy má­sik torony is akad itt. A temető az egyház körül kőfallal van kerítve."

„Több várunkban és városunkban találko­zunk a tornyosokkal, ... akik éjjel-nappal a tor­nyokban őrködtek s ha valaki a várhoz közele­dett, trombitával jelt adtak."

Ez a várszerű berendezkedés minden hajdú­városunknál megvolt. Régebbi városainkat is a török világ alatt lehetőleg erre a formára vették, sőt nagyobb községeink egyrésze is többé-ke­vésbé így rendezkedett be.

A védelmi berendezkedés olyan nyomokat hagyott alföldi városaink képén, hogy azt a török világ kezdete óta eltelt 400 esztendő sem töröl­hette le. Aki e kor kényszerítő körülményeit és berendezkedéseit nem ismeri, a mai települési viszonyokat sohasem fogja megmagyarázhatni.

A hajdúvárosok voltak a mai alföldi gazda­városok első kezdetei. Bocskay koráig a mene­külő lakosság az Alföldön régi, meglévő váro­sokba, vagy a távolabbi Felföldre költözött. Er­délyi fejedelmeink azonban nemcsak azt akar­ták, hogy a menekülő semmitlen nép letelepül­jön, hanem hogy fegyverével a haza, békés munkájával pedig a maga javát szolgálja. Haj­dútelepeiket a Hernádtól a három Körös és Be­rettyó folyók mellékéig úgy ültették, hogy mint­egy fal álljon az ellenség előtt. E telepek nagyrésze gyökeret vert s idők folyamán egy-egy város sarjadt ki belőlük.

Amint a XVIII. században az újratelepítés az Alföld puszta területein megindult, az új népes­ség a hajdúktól védett területekről, sőt sok eset­ben a Hajdúságból települt be, az új telepek pél­dája pedig a nagyhatárú, népes, veszély esetén önmagát megvédelmezni tudó hajdúváros lett.

Hajdúvárosainkban a magyar erődítés rend­szere tökéletes kifejezésre jutott, s a telepítés óta eltelt 320 esztendő a régi jelleget nem töröl­te el, csak a jelenkori követelményeknek meg­felelően átalakította.

Szoboszlón és Böszörményben emléke van az egykori váraknak. Mindenütt kimutatható az is, hogy a templomok erődítve voltak. Nyomai vannak a városok sáncainak, illetőleg kerítései­nek. Átalakult formában mindenütt fennmaradt a huszárvár, végül az utcák képén megismerhe­tő az egykori latorkert vonala is.

Mivel leginkább Szoboszlóval akarunk fog­lalkozni, egy pár szóban meg kell emlékeznünk múltjáról is.

Zoboszló várát már 1214-ben a Váradi Regestrum is említi több tisztjével egyetemben. A falut 1332-37-ből a pápai tizedlajstromok is említik. A XIV. században a Dósa-család bírta. 1450-ben Hunyadi Jánosra, majd Corvin János­ra szállt. 1515-ben Szapolyai Jánosé, 1530-tól fogva pedig az enyingi Török-család birtoka. 1606-ban Bocskay Istváné, aki lovaskatonáit te­lepíti ide. A város észak-nyugati részén, a Kösűly partján van egy Kisszoboszló vagy Pusztafalu nevű, régebben mocsaras hely, való­színűleg itt lehetett az ősi Szoboszló. Bocskay hajdúi ettől délkeletre települtek, szintén a Kösűly folyó partján. A Hajdúkerület főkapitá­nyi székében mindig szoboszlaiak ültek, minekfolytán Szoboszló lett az egész Hajdúke­rület fejévé. A város Szejdi járásakor, 1660-ban elpusztult.

Lakóinak száma 16.093 (1910), ezekből 14.161 református, 1226 pedig róm. katholikus, ezek az utóbbi másfélszáz év alatt szivárogtak be.

Szoboszló határán két földvár nyoma mutat­ható ki. Egyik a várostól 9 km-re északnyugatra a Kösűly folyó, Korpádér és Korpádhalom kö­zött, másik a város belterületén, a városnak a vasúti pályaudvar felől eső oldalán. Ma már nem tudjuk eldönteni, hogy a Váradi Regestrumban szereplő castrum melyik lehetett e két földvár közül.

A városban, de a sáncon kívül lévő földvár -mint azt az 1783. évi belsőségtérkép még jól mutatja - szabálytalan hatszögalakú volt, sar­kain bástyákkal (I. térkép 1. sz.). Ma már a „Földvár" és környéke teljesen beépült, nevét is csak a Földvár-köz nevű városrész őrzi. Lehet, hogy e várban állott ellent a szoboszlai hajdúság Achmed Szejdi seregének s a vár elfoglalásával itt lelte hősi halálát 300 hajdú vitéz és háznépe, bár Szűcs István" azt állítja, hogy a templom körüli jó erősségű castellumban.

Böszörményben hasonlóképen nyoma van az egykori várnak. A város belsejében, a piactól nem messze egy helyet Várdombnak neveznek. „Bujdosó János 1800-ban a Várdombba egy kis házhelyet instál." „Győrffy József fő nótárius a Várdombba pénzért ugyancsak egy házhelynek valót kér." Úgy látszik, 1800-ban a domb még fennállott, ma azonban már nyoma sincs. He­lyén ma jobbmódú polgárok házai vannak.

A szoboszlai „Földvár" és a böszörményi „Várdomb" nevek az egykori belső vár emlékei. Mindkettőnek helye csekély kiterjedésű, földből rakott falú várra enged következtetni. Tégla­vagy kőtörmelék a várak helyén nem található.

A kor szokásának megfelelőleg a templomot is fallal vették körül, melyen át kapuk vezettek a templom udvarára. A falak sarkain bástyák ál­lottak. Utolsó menedék az erős kőfalú templom s a még erősebb torony volt, melyben a strázsák éjjel-nappal vigyáztak.

E templomerődök szinte a legközelebbi idő­kig fennállottak, sőt Nánáson a falkerítés még ma is megvan.

Takács Ede 1858-ban több hajdúváros egy­házát leírja, sőt ezek képeit közli is a Vasárnapi Újságban. Ezekből a képekből azonnal felis­merhetjük az egykori védelemre való berendez­kedést.

Hadházon a templom kerítése, mint azt a ke­leti bejáró feletti kőtábla mutatja, 1654-ben ké­szült, még pedig akkor fából, mint Rápóti Mi­hály hadházi lelkipásztor által 1667-ben írt nap­lóból kivehető." Többek közt azt írja, hogy "1677-ben december 3-án a kurucok Hadházát elfoglalták s a német hadak közelgetésének hí­rére december 8-án házakat, kunyhókat s a templom kerítését megégették".

A Vasárnapi Újságban bemutatott képen lát­ható, hogy a dombon lévő templom régi alkotás. Tornya a tető alatt tornácos, vigyázásra szolgá­ló. A templomot kőfal veszi körül, melyen át a templomudvarra két kapu vezet. A hátsó kapu fölött a templom tornyához teljesen hasonló, de alacsonyabb vigyázótorony van. A templom előtt az egyik sarkon kúpalakú fedéllel ellátott kerek bástyát láthatunk. A boltíves kapukhoz kőlépcsők vezetnek. Maga a templom még a tö­rök világ előtti időkben épült, de később egyre bővítették.

1859 óta a régi templomot erődjével együtt elbontották s teljesen újat építettek a helyébe, így a nehéz időket átélt régi templomerőd nyomtalanul eltűnt.

Takács Ede Dorogról egyebek közt ezt írja:

"Nyoma van annak itt, hogy ezt a várost har­cias népfaj lakhatta; nézzük meg csak jól a gör. katholikus templom négyszegletben köröskörül sűrűen lőrésekkel ellátott, erős vastéglából épült vastag falkerítését, mely egykoron négy izmos bástyáival bizonyára nem ima-, hanem védelmi helyül használtathatott. Szóbeli hagyomány után a toronyépület őrtorony lehetett, mert mint egy török mecset (minaré) magában állott, hon­nét a hajdúk a síkra kémlelődvén, ellenségeik minden mozdulatát messze távolságra beláthat­ták... A falak egyrésze már földig roskadt, az erős bástyák az idő vasfoga által emésztetve nagyban megingadoztak, maholnap nyoma sem lesz ezen nevezetes maradványnak."

A mellékelt képen láthatók a templom körül emelkedő falak a lövőrésekkel és a sarkokon lé­vő kúptetejű bástyákkal. A falakon át a templom udvarára boltíves kapuk vezetnek.

Az 1859. évi leírás óta ez a templomerőd is eltűnt.

Takács a nánási templomot is bemutatja. A templom újabb építésű. 1750 táján leégett s csak 1810-ben épült újra. A templomot lőrések­kel ellátott négyszögletű kőfal keríti, mindegyik sarkán kúpalakú fedéllel ellátott kerek bástyá­val. A hátsó falat gyámoszlopok támasztják. A templom udvarára boltíves erős készületű kapu vezet. A nánási templomerőd elcsökevényese-dett formájában ma is megvan.

Szoboszló és Böszörmény templomerődjei­ről Takács nem emlékezik meg, de hogy meg­voltak, kitűnik a régi följegyzésekből.

Szoboszlón 1780-ban a publikációt a temp­lom kerítésében tartják. Böszörményben a templom kerítését 1738-ban építik. 1794-ben pedig "a templom kerítésén dél felől új kapu vágattatik".

Ilyen templomkerítés, kapukkal, sőt bástyák­kal, egyéb kisebb alföldi városban vagy község­ben is látható volt még a múlt század folyamán. Ezek nagyrésze azonban már ellenséget nem lá­tott, csak megszokásból, ősi hagyományként építették. A templomkerítés különben a török világ előtt is fennállott, ugyanis a kerítésen be­lül, az ú.n. cinteremben foglalt helyet a temető. Ez a temetőkerítés erősödött azután a török vi­lág alatt várfallá, s a temető a templom mellől a városok szélére szorult.

Az 1697. évi tatárbeütéskor Karcag-Újszállás lakossága is a templom kerítésében mene­kült meg a tatárok dühe elől, a kerítésen kívül találtakat a tatárok rabságra hurcolták.

A belső várakon és templomkerítéseken kí­vül a városoknak legnagyobb erőssége a sánc vagy árok volt, melynek külső vagy belső olda­lán lévő partját sokszor palánkká építették ki, de legalább is tövissel rakták meg.

Polgár hajdúvárosban ilyen töviskerítés lehe­tett. Czigány Istvánnak Mária nevű mostohale­ánya fattyúgyermekét hogy elveszítse, a város árkának tövisére feltette. Debrecen város 1606. évi jegyzőkönyve azt írja: Noha az mi vá­rosunk csak árokkal és tövistöltéssel keríttetett körül, de azért Isten megoltalmazott volt.

Az árok vagy töviskerítés sem a török világ szüleménye. Megvolt a töviskerítés a tanorok képében már a török világ előtti falvak körül is, mint kert mögötti kerítés. Neve alkalmasint a szláv „trnik" = töviskerítés szóból ered. A porgolát fonottsövény községkerítést jelentett, mely e néven a magyar vár műszótárába is át­ment. Az alföldi városok kerítésének ezen ősi formái messze a török világ előtti századokba nyúlnak vissza, nem a török világ teremtette ezeket, csak mint meglévőket kifejlesztette és az állandó veszedelmek miatt nagyobb jelentő­séget adott nekik.

A derekabb hajdúvárosokban nemcsak tövis­kerítés, hanem valóságos palánk is volt az árok partján. Szoboszlón egy lakos 1643-ban a "Nagy utszában a palánk mellett magam saiat földemen telekemen levő kiczin házam"-at em­líti.

A palánkon és az árkon a városból kijutni csak a fő közlekedő utak kilépésénél lévő kapu­kon lehetett.

1784-ben Szoboszlón "Bakó Jánosnak adott a nemes tanács egy házhelyetskét a szováti kapufélen az árkon kívül az árokparton, délrül Somogyi János, napkeletrül meg Jenéi István szomszédságokban, mellynek szélessége 12, Hosszasága pedig 10 lépésekből áll; az ára pe­dig egy körmötzi aranyra határoztatott. 1785-ben pedig Nagy Istvánné kér egy házhelyetskét "a Debreczeni kapufélen a Szöllősi János háza háta megett belől az árkon".

Az árok, illetőleg ennek partján épült palánk, a tulajdonképeni várnak felelt meg. Ezen kívül a külső vár kezdődött, melyet országszerte hu­szárvárnak neveztek. Mint fentebb láttuk, itt ta­nyázott a lovasság, itt voltak az istállók is.

Ez a huszárvár megvolt a hajdú városokban is. Csakhogy a hajdúvárosok vitézeit nem a kör­nyező falvak tartották el, sem zsoldot nem kaptak, hanem békés munkájukkal maguknak kel­lett megkeresni a mindennapit. A váron kívül a huszárvároson tehát nemcsak lovat tartottak, hanem a mezőgazdasági munka és a jószágteleltetés is teljesen ide központosult. A váron, il­letőleg az árkon kívül lévő ezen külső telephe­lyet a Hajdúságon kertnek, ólas- vagy szérűs­kertnek, összefoglaló néven kertségnek nevez­ték. Túrkeve kún város régi térképén latin szó­val caulae = aklok, ólak néven van feltüntetve.

E kertségek területre nézve a kerített váro­soknak csaknem ötszörösét-tízszeresét tették. Minél inkább összeszorulva élt a nép lakótel­kein a város árkán belül, a kertségeken annál in­kább szétterjeszkedett. Egész jószágtartása, ólai, cselédsége, rakományai, szérűskertjei, sőt vermei, malmai mind a város árkain kívüli kert­jére szorult, még a tüzelőanyagot is itt tartották és a szükséghez képest apránként innen hordták be a lakóházhoz. A mai tanyarendszer őse a kertség volt, a kertség pedig békebeli formája volt a magyar várak huszárvárának. Ezzel nem azt mondjuk, hogy a kertség a huszárvárból ke­letkezett, megvolt az bizonyosan a török világ előtt is, mint a kerített földművelőhelységek já­ruléka.

Előző rész

Következő rész

Vissza a könyvtárba

A lap tetejére