Az oldal teljes funkcionalitású működéséhez Javascript szükséges!

Kereső Linkek Vendégkönyv Képtár

Győri Mike - Rajz a régi diákéletből (1. rész)
Írta: dr. Závory Sándor

Vissza a könyvtárba

Megosztom Facebook-on  Megosztom Twitter-en  Megosztom Startlapon  Megosztom URLguru-n  Megosztom Delicious-on  Megosztom Tumblr-en  Megosztom CitroMail-lel!  
Ajánlom egy ismerősömnek

Tarczy LajosJőjetek elő a múlt idők homályából jó pajtások, iskolatársaim, vidám czimborák, a kikkel együtt fogyasztottam valamikor a konviktus szűken kimért kenyerét! Álljatok ki a kollegiom udvarára, a hol oly sóvárogva lestük a kutágasforma oszlopra akasztott kis harangnak ebédre hívó szózatát! Engedjétek letépni rólatok a feledés szürke ponyváját, hadd lássam még egyszer, mily megbecsülhetlen jó étvágygyal eszitek a förmeteget, tűzkövet, koporsószeget, paripát, meg a kefét, a melyeknek legjobb tulajdonsága az volt, hogy ha leöntött vele véletlenül az ételhordó gyerek, nem hagyott zsírpecsétet a ruhán. Csak meg kellett kefélni a megszáradt foltot és a ruha újra tiszta lett.

De volt még más jó tulajdona is emez eledeleknek; az, hogy nem okoztak gyomorterhelést. Az elhízás ellen pedig ma is panacea a konviktusi koszt.

A tűzkőnek kiválóan nagy becsülete volt előttünk; kevesebb a koporsószegnek, legkevesebb a paripának ; de a csuszanapok (szerda és péntek) vörös krétával voltak jegyezve naptárunkban, mint az ünnepek.

***

Pénteki nap volt. Az öregtemplom toronyórája ütötte a 12-őt. A dárdás csöngetett s a diáksereg sietett az étterembe, elfoglalni ki-ki a maga helyét. Jobbról-balról két hosszú asztal vonult végig a fal mentén. Négy diákra számítva egy-egy tál étellel, megindult az ételhordó gyerekek serege, mi pedig kanállal a kézben vártuk a tálat s megkezdtük az osztozást a szürke folyadékon.

— Mi ez ? — kérdi egyik asztaltársam a gyerektől.
— Tejfölös bableves.
— Ez? tejfölös bableves ? No még ez se mehetne ám utazni a mai világban. (1854.)
— Miért? — kérdénk egyhangúlag.
— Mert már Takácsinál elfognák a zsandárok.
— Hogy-hogy?
— Mert hamis passusa van. Gazember! — mondaná a zsandár, — hogy merészelsz te a más passusával utazni ? Nem vagy te tejfölös, az öregapád se látott tejfölt, mars az áristomba!

E jóizű mondás kipótolta a mi bablevesünknek minden fogyatkozásait.

Bocsor IstvánEzután hozták a túrós csuszát. E perczben eredt el Fijas Gábor kenyerespajtásunknak az orravére. A jó fiu kétségbe volt esve, majdnem ríva fakadt. Hiszen mire az orravére eláll: mind megeszik a csuszát a többiek! - Hirtelen előrántja zsebkendőjét, nyakravalóformára összecsavarja, felköti vele az orrát, - hátul a fejebubján bogozván össze a kendő végeit. így a kellő pillanatban visszanyerve versenyképességét, nem maradt éhen.

Hanem éhen maradtam jó magam. Nem bírtam enni a nevetés miatt. Mire Gábor czimborám fölött kikaczagtam magamat, pajtásaim a csuszát mind magukba vasvillázták. Egyébiránt a csuszanapokon mindig a rövidebbet húztam, a míg magam is praktikusabb evőszerszámot nem szereztem. Mert az én villámnak csak két hosszú ága volt, társaiménak volt négy, - ha nem öt. Azok is úgy szét voltak terpesztve, hogy egy kis petrencze csuszát fel lehetett vele szúrni.

Jókai azt mondja egyik regényében, hogy «a jó étvágy a reménységek egyik legboldogítóbb fajtája». Mi rajtunk csapás volt az. És hogy «a jóllakott gyomor legmegnyugtatóbb emléke egy bevégzett jócselekedetnek». Mi ezt a jócselekedetet csak elkezdtük, de soha be nem végezhettük. Annál nehezebben vártuk az ünnepi vakácziót. Ilyenkor vagy otthon a szülői háznál, vagy a legácziókban kipótoltuk, a mit a konviktusban elmulasztottunk.

De nem mindenik legáczió kecsegtetett ilyen reményekkel; mert voltak ám olyanok is — kivált a kukoricza-traktusban, — a hol kukoricza-gombóczczal traktálták legátus uraimékat a rektor házánál, innen az elnevezés is; a hívek kegyes adakozása pedig alig fedezte az útiköltséget. Az ilyen helyekre aztán nem valami kellemesen emlékeznek a múzsának. Meg is örökítek úgy, hogy emlékét az időknek semmiféle fátyola nem képes elfödni az utókor elől. Pl.

«Lak, Dáka, Derecske, Borsosgyőr, Irgalmazz nékünk!»

Vagy:

«Alsó-Geller bolhasás,
Felső-Geller mind takács,
Bogya mellett megállhatsz,
Tücsköt, bolhát találhatsz.
Alsó-Geller, Felső-Gellér
Dicsérd Uradat!
Bogya-Lakkal, Szakálassal
Te megváltódat.»

Vagy pedig:

«Lak, eblak, vakablak
Itthagylak;
Mert benned sem a legátus,
Sem a mendikás
Soha jól nem lak.»

Örvendetes nap a diák életben legáczió-választás napja, diáknyelven: electio. Vidáman sereglenek ilyenkor a kollegyiomba, mert már ekkor nem kisért sem a meg nem tanult leczke sem a czenzura réme. Szorgalmuk szerint osztályozva járulnak a választási asztalhoz előbb a felsőbb, aztán az alsóbb osztálybeliek. Gyakorlott szemük hamar megtalálja a listában, a mit keresnek. A senior jegyzi, ki mit választ. Győri Mike is járult az asztalhoz, midőn a sor rákerült. De mert soha sem volt természetében, hogy a hámfát rúgja: választotta azt, a mi jutott.

Ezer pengőt lehet tenni egy fületlen gomb ellen, hogy electio után ha két diák összetalálkozik, azt kérdik egymástól: «hová mégy legáczióba?» Mikétől is ezt kérdezték, midőn a választási teremből kilépett.

Megnevezé a falut.

Társai hahotára fakadtak.

— No, mit nevettek ?
— Barátom! — szólt az egyik, — te ugyan beleválasztottál! Itthon ne feledd a kenyerestarisznyád, mert ott felkopik az állad. Húsvét első ünnepén kefe lesz az ebéded, a másodikon tűzkő. Tudom; én is voltam ott.
— Embere válogatja, hogy kit mivel vendégelnek meg, — szólt Mike önérzettel; — fogadni merek, hogy én ott is jól lakom, a hol ti koplaltatok.

«Indul nagy útára az árva diák,
Feszítik agyát karakán ideák,
Jó bor, mibe gondja temetve leend,
Szép lány, kit amúgy magyarán ölelend.»

Mint majd minden gyalog utazót, Mikét is üldözte a szerencse egész utazásában; t. i. hogy az üres szekerek mind szemközt jöttek. De mégis! czéljától nem messze utolérte egy üres kocsi.

— Megálljon kegyelmed! — szólt a parasztnak. — Hová megy? Hová való?
Az ember megmondta.
— Én is oda igyekszem, nem vinne el?
— Szívesen! tessék felülni. Nem legátus kigyelmed?
— De biz a vagyok.
— Úgy hát, hogy ne vinném el a mi legátusunkat? Elviszem biz én akár — ha úgy tetszik — a tiszteletes uram küszöbéig.

Mike elhelyezkedvén a szállító eszközön, beszédbe ereszkedett fuvarosával.

— Milyen ember a tiszteletes úr ?
— Biz a már jó öreg; azt tartom több hetven esztendősnél.
— Nem úgy értem.
— Alacsony, sovány. Borotvált képe van.
— Nem azt kérdem, hanem jómódú-e ? barátságos-e ?
— Majd meglátja. Maga ugyan azt mondja, hogy ő szegény, de én nem hiszem, mert mi jó bért adunk neki. Inkább azt hiszem, hogy fösvény ő kigyelme.

Elérték a szerény külsejű paplakot. A paraszt leugrott, hogy kinyissa a sövényből font kaput. Idő telt, míg ez sikerült neki, mert madzaggal igen szövevényesen volt bekötözve. Mike elé egy elárvult, egészen üres udvar tárult.

— Vigyázzon kigyelmed, neki ne hajtson a kazalnak, — szólt Mike sarkasmussal a kocsisának.
— Épen most jöttünk rajta keresztül, — felelt ez. (Egy félmarék szalmán akkor ment át a kerék. A szomszédból egy csibéstyúk kaparászott a gyom között; felriadva a zörgéstől, az is haza menekült.)
— Puszta Béla udvara! — gondola Mike.

A kocsizörgésre előjött a tiszteletes úr, kinek Mike barátunk nyomban bemutatta magát; átadta igazoló levelét, a mit a diákok pátensnek hivnak. Míg ez a levelet olvasá, szemügyre vette a princzipálist. Minden egyebet látott annak arczán, csak a vendég érkezése fölött való örömet nem. E közben kilépett a tornáczra a tiszteletes asszony is, ki előtt illendően meghajolt és kezet csókolt neki.

Beléptek a szegényes paplakba. Mike társalgásba fogott s legjobb tehetsége szerint igyekezett a ház urát s asszonyát jól hangolni, magát megkedveltetni.

— A mint látom, kedves tiszteletes úr jó egészségnek méltóztatik örvendeni; nemkülönben tisztelendő asszonyság is igen jó színben van; nagyon örülök. Hijába! az az áldott jó falusi koszt! Egészen más az, mint a mi konviktusunk. Látszik, hogy itt nem ismerik a kefét, meg a paripát.

A tiszteletesné nem ismerte a konviktusi műszavakat; férjére nézett s észrevéve, hogy annak ruhája bizony tollas és poros, tenyerével elkezdte azt tisztogatni, (a pimasz, hogy megszólja az embert, gondola magában); kefe csakugyan nem volt a háznál. Paripa pedig mit keresne szegény kálvinista pap portáján? Ló sem igen van ott, a szent Mihály lován kivül. Be is tette maga előtt az ajtót szegény Mike! Felköltötte a papné ellenszenvét, a mi egyébiránt bármelyik vendégnek sem került valami nagy fáradságába, a kit sorsa véletlenül ide hozott.

— Láss a konyha után, anyjukom! — szólalt meg végre a tiszteletes, — legátus uram, tudom, hogy elfáradt, vacsoráljunk napvilágnál, aztán lefekszünk. Drága a gyertya. Maga pedig előhúzott a vakablakból egy homályos pintes üveget, vizet töltött bele a korsóból és kiöblögette. (Bort hozat! — gondola Mike — derül a láthatár, nyilik a kilátás jó vacsorára.)
— Fogjad lyányom ezt az üveget, — szólt a belépő cselédnek, — vigyázz, hogy el ne törd. Eredj el a Póda Péter uramékhoz, azoknak a kútjából töltsd meg. Ott sokkal jobb víz van, mint a mi kútunkban. (Mikére egyszerre beborult!)

Feltálalták a vacsorát, a miből Mike barátunk tökéletesen meggyőződött, hogy «de bizony falun is van kefe!» No, de legalább nem álmodik bikával szegény Mike!

Másnap felvirradt húsvét első ünnepe. A nap gyönyörűen ragyogott. Virágillatot hozott mindenünnet az enyhe tavaszi fuvallat. A falu népe ünneplő ruhájában sereglett a templom köré, hogy meglássák a legátust, a kiről fuvarosa elhíresztelte, hogy milyen derék, szép fiatal ember. Különösen a leányok óhajtották őt látni.

És meg kell vallani, hogy Mikénk jól megtermett szép szál legény volt; úgy szalmájára sokat mutatott. Csinos atillája szépen simult domború mellére és pörge kis bajuszáért bomlottak a leányok. Dús fekete szemöldjei alatt hamiskás szempár ragyogott, melyekben az ész mögött ott bujkált valami ironico-satyricus bonhomia.

Beharangoztak. A templom zsúfolásig megtelt buzgó hívekkel. Minden szem rajta függött, midőn a tiszteletes úrral a templomba belépett. Mennyire más ember ez, mint az öreg tiszteletes!

Miután a hívek lelkük szerint kiénekelték magukat: legátus úr fellépett a szószékre. Megjelenése méltóságos, hangja rokonszenves, gesztusa kifogástalan. Igen szépen és buzgón imádkozott, úgy, hogy a gyülekezetnek lelkét magával ragadta, fel az égfelé. Imádság után elővette bibliáját, hogy felolvassa a szent igét, a mint az meg vagyon irva Márk evangélista evangéliumának XVI. része 6. versében. «Ama Názáretbeli Jézust keresitek? Nincsen itt, hanem feltámadott. Nézzétek a helyet, a hová helyheztették vala őtet.»

Székek, padok recsegtek-ropogtak, midőn a hívek leültek. Miután kiköhögték magukat s az általános mozgolódás és elhelyezkedés zaja lecsillapult: rágyújtott Mike egy gyönyörű ünnepi szent szónoklatra, hogy hangja betölté a templomnak minden zugát.

«Halljátok a sírok s koporsók közt zengeni a halhatatlanság énekét?
Nézzétek, mint ébred az örökélet napja a sír éjjeléből, mely azt az előtt harmadnappal elnyelte !» stb. Úgy prédikált, mint szent Pál. A híveknek csakúgy ragyogott a szeme, úgy nyelték az Igét.

— Ilyen legátusunk még soha sem volt! — súgta a kurátor a törvénybírónak.

De bármilyen szépen prédikált s akármilyen buzgón imádkozott is: az úr imájában kifejezett azon óhajtása, hogy: «szabadíts meg a gonosztól», — még sem teljesült. Azért mégis csak kefe, meg tűzkő lett az ebédje. Nem is evett belőle; máson járt az esze.

Azért is jóllakom! gondolta magában. Ha itt nem, hát másutt.

Következő rész

Megosztom Facebook-on  Megosztom Twitter-en  Megosztom Startlapon  Megosztom URLguru-n  Megosztom Delicious-on  Megosztom Tumblr-en  Megosztom CitroMail-lel!  
Ajánlom egy ismerősömnek

Vissza a könyvtárba

A lap tetejére