Győri Mike - Rajz a régi diákéletből (2. rész)
Írta: dr. Závory Sándor
Délutáni templom után elindult Győri Mike a faluban széllyelnézni. Nem messzire egy csinos téglatűzfalas házat pillantott meg, a melynek nyitott kapuján csinos úri kocsikat látott berobogni.
— Miféle uraság lakik abban a házban? — kérdé az átellenes soron előtalált anyókától.
— Nem uraság lakik ott, kérem alássan, hanem a pápista tisztelendő úr.
— Ugy? azt hittem, hogy valami uraság, mert épen most láttam három kocsival urakat betérni.
— Jaj, kérem alássan, azok vendégek, mert a tisztelendő ur igen vendégszerető ember. Így nagyünnepeken mindig ott szoktak az urak összejönni, aztán együtt mulatnak.
— Ilyen helyet keresek én! gondolta Mike, azzal köszönt s a plebánia felé ballagott.
Soha vendég vendégszeretőbb házba kedvezőbb pillanatban nem lépett, mint most Győri Mike a plebános hajlékába. Épen ö róla beszéltek, hogy milyen gyönyörűen prédikált, midőn váratlanul köztük termett. A házigazda előtt meghajtva magát, elmondá, hogy ő Győri Miklós, a p—i főiskolának az itteni reformált gyülekezethez kiküldött ünnepi követe.
— Servus, kedves öcsém! becsülöm hogy meglátogatsz. Urak! — szólt vendégeihez a lelkes plebános, — huszonhét esztendeje hogy e faluban lakom; minden esztendőben háromszor is jött ide legátus abból az iskolából, de még eddig egy sem akadt köztük olyan, a ki engem arra méltatott volna, hogy meglátogasson. Ez az első! Azért még egyszer hozott isten! Ülj le, egyél, igyál.
Nem várt több kínálást, helyet foglalt a rakott asztalnál. Azt se tudta hamarjában, melyiken kezdje, annyi minden drága jó eledel volt ott felhalmozva. Ott pompáztak egyik tálban a rózsapiros sonkaszeletek. A másikban kecsesen tárta fel fehér kebelét a pulykapecsenye. Hizlalt lúd és kacsa jó illatukkal ajánlák reliquiáikat. A dorongos fánk úgy ásított felé, mint valami Krupp-ágyú. A mákos kalács vastag fekete, a diós szőke szemöldökével édesen kacsingatott rá. Kuglóf, pörkölttorta, sajt, gondosan eltartott szőlő, alma, dió zárta be a drága ételek hosszú sorát.
Mike emberül kitett magáért. Fel tudott emelkedni feladatának magaslatára itt is. Megérte, hogy kedvére jóllakhatott. Mike dőzsölt a sok jóban! A jó falatokat somlaival öntözte. Most kezdte csak áldani a kefét, meg a tűzkövet, a miknek köszönhette hogy idejutott.
Kocczintott, poharazott, sincerizált, adomázott, csakúgy sziporkázott belőle az élcz. Beszédének itt már hálásabb közönséget talált, mint amott, a másik parókián. Ő volt a társaság központja.
Két óra is elmúlt már éjfél után, a midőn a társaság oszlani kezdett. Mike is — megköszönve a házigazdának vendégszeretetét, — búcsúzott s ballagott szállása felé. A sövénykerítésen át nem volt nehéz az udvarba bejutni; de már a konyhaajtón határozott ellenállásra talált. Dörömbölt hát az ajtón jó sokáig, mig végtére megszólalt egy bassus hang odabenn:
— Ki az?
— Én vagyok!
— Kicsoda?
— A legátus. Erre pattant a tolózár s a kinyílt ajtóban ott állott pongyolában a tiszteletes úr.
— Ugyan legátus úr! hol csavarog ily késő éjszakán?
— Én bizony a plébánosnál voltam, nagyon jól mulattunk, azért késtem el.
— Mit? — pattant fel a pap, — ön a plébánosnál volt s még mulatott?! Tudja-e, hogy az nekem milyen nagy ellenségem?
— Tiszteletes úr! ne vegye rosz néven tőlem: «Minden jóravaló hadvezérnek arra kell törekedni, hogy hadseregét az ellenség területén élelmezze».
Erre már nem volt ütőkártyája az öreg papnak.
Hanem a plébános nem tudta felejteni az élczes diákot, a vidám czimborát. Azon mesterkedett, hogy vendégnek legalább egy hétre megfogja. Sikerült is neki visszatérő útjában elcsípni. Mike elfogadta a meghívást s áttette főhadiszállását a plébániára. A plebánus etette, itatta, pipáztatta s a rogyásig nevetett jóizü élczein. Mikének teljes életében soha sem volt ilyen jó intendaturája; selyem volt az élete. Ki is ette magát úgy, hogy pajtásai alig ismertek rá a kollegyiomban. Még útravalóval is ellátták bőségesen. Egy tömött tarisznyával ajándékozta meg vendégszerető házigazdája, pogácsával, kalácscsal, sonkával kibéllelve. Friss czipó és egy kereksajt egészíték ki a municziót. — Ha nem röstelled öcsém az ilyen terhet, fogd ezt a kis útravalót. Ezenfölül még öt pengőt nyomott a markába útiköltségnek; még egy jó darabon el is vitette a maga kocsiján.
Pajtásai alig hittek saját szemeiknek, midőn Mike a veszetthírű legáczióból visszatért és troféumait kirakván, őket is megvendégelte. Idáig tagadták, de most már elhitték, hogy ma is történnek csudák.
Mindenki örült Mike visszatértén, csak házi asszonya nem. Október óta lakik már nála, de még eddig egy krajczár házbért sem fizetett. Eleinte a karácsonyi legáczióval biztatta; azután meg a húsvétival. Íme húsvét is elmúlt és megint nem fizet. El is határozta hogy felmond neki. Mért is fogadta be?! Hiszen Balláné asszonyom előre figyelmeztette, hogy be ne fogadja, mert ettől ugyan egy krajczárt sem lát, neki is adós maradt. De mikor az a bolondos Zsuzsi lánya úgy kérte, hogy csak fogadja be!
Pár nap múlva bekopogtat hozzá szomorú képpel és jó reggelt kiván neki.
— Adjon isten magának is.
— Jaj, dehogy van nekem jó reggelem, kedves ifiuram! Képzelje csak: levelet kaptam Csornáról az öcsémtől, a ki ott ácslegény. Azt irja, hogy leesett a háztetőről, eltörött a lába és most betegen fekszik. Haza akar jönni, sőt holnap után már itthon is lesz, hogy én ápoljam. Már most a kis szobára szükségünk lesz; nem adhatom tovább ifiuramnak, hát tessék engem kifizetni, aztán másik szállásról gondoskodni.
— Jól van, Orbánné asszonyom, kimegyek. Számoljunk, mennyivel is tartozom?
Erre elővette belső zsebéből terjedelmes bugyellárisát s az asztalra fektette. Orbánné aszszonyomnak imponált a nagy ménkű bugyelláris és meglepte ez a fizetési készség. Már bánni kezdte magában, hogy felmondott; hiszen, ime, fizetni akar, nem igaz, hogy ez rosz fizető volna!
— Mennyivel is tartozom? mondja csak!
— Tizenöt forinttal.
— Jól van, asszonyom. Hanem hát nekem is van egy kis követelésem. Emlékezik, hogy az őszszel egyszer prószát sütött?... és engem nem kinált meg;... pedig én a prószát nagyon szeretem. Kénytelen voltam másutt süttetni prószát, mert nagyon megkívántam. Erre meg nagyon megszomjaztam; ki kellett mennem az Agyaglikhoz bort inni rá; mert csak ott mérnek jó bort. Bor, prósza nekem hat forintomba került. Mikor hazatérőben voltam, a kocsmáros kutyája letépte az atillám szárnyát — ennek is maga volt az oka — s ép négy forint kárt vallottam. Azonkívül emlékszik még, hogy a télen a fia betörte az ablakot és maga két napig nem csináltatta meg? Bejött rám a hideg és én fejcsúzt kaptam; doktornak fizettem két forintot, a patikába hármat; a kiállott fájdalomért nem számitok többet két forintnál. Ez kitesz összesen tizenhét forintot! No, de ne mondja, hogy lelketlen vagyok: hát azt a két forintot magának elengedem. — Azzal pakolt s a faképnél hagyta a bámuló asszonyt.
Elindult szállást keresni a város külső részeibe. Belebb, tudta, hogy nem fogadnák be, a hol már ismerik a firmáját. Így került az Akasztó-utczának a legvégére egy jámbor csizmadiához, Bot Péter uramhoz.
A szálláskérdés tehát meg volt oldva; de a koszt, a koszt! A senior se hitelezett tovább a konviktusban, a plébánostól kapott elemózsiának is kiment a hátán; pajtásaiba tömte. Mike roszúl gazdálkodott.
De bizony megvolt még a sajt a ládában. Csakhogy ez meg a melegben, a zárt helyen annyira túlérett, hogy azt többé enni nem lehetett. Ha abból egy falat valakinek a szájába tévedt: lángba borult tőle a szája padlása, csipte, marta, égette, mintha parázstüzet nyelt volna.
Mike meghívta vacsorára egyik barátját.
— Hanem kenyeret hozz magaddal, — monda neki, — mert az enyim elfogyott.
A pajtás beállított a kitűzött időre s egy hoszszukás, terjedelmes kenyeret húzott elő bablevesszínű köpönyege alól. Letette az asztalra. Mike is elővette ládájából a sajtot.
— Azt tartom, ne teketóriázzunk sokat, hanem fogjunk hozzá. Én mint házigazda majd a jó példával elől megyek. Azzal fogta a kenyeret s bicskájával akkora darabot szelt le belőle, hogy czimborája majdnem sírva nézett utána.
— No ha te így pusztítod az én kenyeremet, — gondolta magában emez, — majd pusztítom én meg a te sajtodat!
Mike nagyot falt a kenyérből, de annál kisebbet a sajtból; a czimbora viszont kis falat kenyérre jó csomót kent az ellágyult sajtból. De a mint befalta, mindjárt észrevette, hogy most nem jól cselekedett s ezentúl ő is csinyján bánt a sajttal.
Mike jóllakott. És még amaz köszönte meg neki. Hiszen majd eljön ez máskor is sajtot enni, csak hivni kell. Nem maradt a kenyérből csak a végcsúcsa; nem nagyobb, mint egy régi zsebórának az üveg fedele. Azt hitte a jámbor czimbora, hogy a lakmározáson tul megmarad annyi, hogy pár nap még beéri vele; ezzel a kis darabbal mit csináljon? Keserűségében odalökte a macskának. Ez se legyen.
Ezzel a sajttal fogdosott vendégeket a tanévnek majdnem a legvégéig. Meghagyása szerint mindenik hozott kenyeret, de mind úgy jártak, mint az előbbiek.
Bekövetkeztek az évzáró vizsgák. Mike megbukott. Őt is «szekundába ponálták» profeszszorai. Haraggal eltelve hagyta ott a főiskolát «a hol az igaz tehetséget nem méltányolják» s a következő évben Kecskeméten ütötte fel tanyáját, abban a vasajtós szobában, a hol valamikor Jókai is gyakran megfordult.
| Előző rész | Következő rész |
Hírarchívum | Impresszum | Preambulum | Köszönet | RSS | Eseménynaptár