Győri Mike - Rajz a régi diákéletből (4. rész)
Írta: dr. Závory Sándor
Kis-Környe Nagy-Környével tesz egy eklézsiát, ennek lett Mike egy személyben papja, tanítója. Ünnep- és vasárnapokon a templomba beénekelt, kiénekelt, közben imádkozott és prédikált, a halottat elbúcsúztatta, hétköznap pedig tanította az apró nemzedéket írni-olvasni, a nagyobbaknak pedig — mint Komáromban tette — tanított theologiát, filozófiát, fizikát és a többit. Csekély fizetését pótolta büszke önérzete, hogy a Környéken ő az első ember.
Hanem egyszer csak unni kezdte magát. Társaság után vágyott s föltette magában, hogy a szomszéd falubeli kollegáját meglátogatja. Fölvette ünneplő ruháját, a mit Mecénásától, Szarka Jánostól kapott ajándékban komáromi tanárkodása idejében és a melyben úrnak érezte magát. (Csinos pörge kalap, atilla, aranyzsinóros piros bársony mellény, ezüstrojtos nyakravaló, porczellán magyar nadrág és lakkcsizma képezte öltözetét.) Ezt a bársony mellényt viselte Szarka János bátyánk, midőn Vas Gerebennel megismerkedett s ez nagy örömét fejezte ki, hogy vöröshasú szarkát láthat; «én se láttam még vörös rézből vas gerebent» — vágott vissza emez. (Tudnivaló, hogy Vas Gereben vörös ember volt.) Mike tehát fogta ezüstgombos bambusznád botját s átballagott Oroszlánra.
— Itt lakik a tanító úr? — kérdi a házőrző gyerektől.
— Igenis itt.
— Itthon van?
— Nincsen.
— Hát hol van?
— Szőnyre ment a tiszteletes urammal vásárra.
Mike megállapodott egy perczre az udvaron. Körülnézett. Föltekintett a torony tetejére s szemet szúrt neki az ott díszelgő kétfejű sas.
— Ösmered a kurátort? — fordult a fiúhoz.
— Ösmerem.
— No, hát eredj és hivd ide szaporán. Mondd meg neki, hogy tüstént jöjjön ide; én parancsolom!
A gyerek szaladt a parancsot teljesíteni.
— Siessen, kurátor uram, mert egy nagy úr van a rektram udvarán, várja kigyelmedet.
Az eklézsia érdemes gondnoka felölté jobbik mándliját és sietett a rektor portájára. Mike elé érkezve önkénytelenül levette kalapját.
— Kend a kurátor? — szól neki szigorral.
— Igen is, kérem alássan, én vagyok.
— Mit keres az a kétfejű sas ott a torony tetején? Nem tudják kendtek, hogy dicsőségesen uralkodó fejedelmünk I. Ferencz József királyunk ő felsége helyreállította az alkotmányt (1861-ben) és kendtek azt a kétfejű sast még mindig megtűrik ott? Azt megmondom, hogy mához egy hétre — mire visszajövök — meg ne lássam többet, mert olyan ötvenest vágatok kendre, hogy még halála óráján is megemlegeti. Értette kend?
A paraszt úgy megijedt, hogy azt se tudta, melyik lábára álljon.
—Könyörgöm alássan, nagyságos uram, — szólott tisztelettel, — hogyan tehessük azt ilyen rövid idő alatt, mikor sem ács nem lakik a faluban, sem fenyőszálak itt nem kaphatók, a miből állást lehetne csinálni. Ezeket Komáromból kellene előbb hozatni, aztán most pénze sincs az eklézsiának.
—Az már más! — szólt Mike. —Hát tudj a kend, mit ? Menjenek be Komáromba a várkomandáns úrhoz, — tudja az nekem jó barátom; mondják, hogy én küldtem; az én kedvemért megteszi. Kérjenek tőle kölcsön egy súgárágyut, bele töltényt és egy tüzér katonát. Az majd lelövi a sast és kendteknek nem kerül egy krajczárba sem. Elmehet kend!
A paraszt örült, hogy száraz bőrrel szabadult. Rögtön eklézsiagyűlést hirdetett s presbyteriumnak előterjesztette a szigorú parancsolatot. Megválasztották a deputácziót s az eklézsia dolgába kiparancsolt kocsin, másnap kora reggel haladtak Komárom felé.
A várkapujáig szerencsésen eljutottak, hanem itt az őrtálló cserepár elállta útjokat.
— Halt! kit keresnek? mit akarnak?
— Nekünk a várkomandáns úrral van dolgunk.
— Mit akarnak, van-e írásuk?
— Nekünk nem kell irás, — mond a kurátor, — mert minket a várkomandáns urnák a barátja küldött.
— Mit akarnak?
— Azt majd csak a komandáns úrnak mondjuk meg.
Szerencséjökre egy katonatiszt volt ott, a ki figyelemmel kisérte e czivódást, intett az őrnek, hogy bocsássa be őket, hisz látnivaló, hogy ezek jámbor, együgyű emberek.
A hatalmas generális lakása előtt szállottak le a kocsiról.
Itt az inspekeziós tiszt fogadta őket s kérdé, mi járatban vannak?
— Ő exczellencziáját, a várkomandáns urat keressük.
— Mit akarnak?
— Azt majd csak odabenn mondjuk meg.
A tiszt bement és jelenté Lilia tábornoknak, hogy parasztok vannak ott kinn s ő exczellen-cziájával akarnak beszélni.
— Mit akarnak?
— Nem akarják megmondani; azt állítják, hogy azt csak exczellencziádnak mondhatják el.
— Bocsássa be őket.
— Exczellencziás uram! — szólt a deputáczió feje és szája, a kurátor, minket exczellencziádnak a barátja küldött, a ki tegnap ott volt nálunk Oroszlánon. Odahivatott a rektram udvarára; aztán keményen leszidott, hogy a kétfejű sas még most is ott van torony tetején. Azt mondta, hogy egy hét múlva újra visszajön, és ha a sas akkor is ott lesz: ötvenet vágat rám. Mert hogy ő fölsége az alkotmányt helyreállította. Mondtam én neki, hogy sem fenyőfa állásnak, sem ács nincs a faluban, a ki levenné, pénze sincs erre az eklézsiának, hát azt mondta az a nagyságos úr, hogy kérjünk exczellencziás uramtól egy sugárágyút, bele egy töltést, meg egy tüzérkatonát, a ki majd lelövi a sast. Hát alássan instáljuk exczellencziás uramat, lenne szives ezeket kiszolgáltatni, mert félek, hogy ha az az úr visszajön, bajom talál lenni, ha a sast tovább is ott hagyjuk.
A tábornok, a ki sapkája tetejétől a csizmatalpáig szörnyű svarczgelb volt, kékült, zöldült e beszéd hallatára. Nem tudta hamarjában, hogy sülve, vagy főve egye-e meg ezeket a parasztokat. Végre némileg lecsillapulva kérdé: ki küldte ide kendteket?
— Exczellencziás uramnak a barátja.
— Kicsoda? Hogy hívják?
— Engedelmet kérek, én bizony nem mertem megkérdezni, láttam, hogy nagy úr, meg nagyon haragos is volt.
— Kendtek marhák! kendteket valaki bolonddá tetté. Takarodjanak, mert tüstént vasra veretem kendteket!
A parasztok lehorgasztott fővel vonultak kifelé. De az ajtóból mégis visszaszólt a kurátor:
— Hát ha az úr visszajön, mit mondhassunk neki?
— Kötözzék meg kendtek, aztán hozzák be ide!
Néhány tiszt volt az előszobában, a kik a félignyitott ajtón át mindent hallottak; majd megpukkadtak nevettükben.
A tábornokot pedig ette a méreg feketesárga dühében. Elpanaszolta affairjét a kaszinóban s mindenfelé tudakolta, ki küldhette nyakára ezeket az embereket? Végre a polgármester előtt kezdett derengeni:
— Tábornok úr! gyanítom már, ki volt az az Exczellencziád barátja!
— No, kicsoda?
— Nem lehetett az más, mint Győri Mike!
— Hol van az a gazember? hadd vasaltatom meg!
— Ne bántsa szegényt, kár volna érte.
— Hát kicsoda ez az ember?
— Egy vad genie.
***
Vagy négy évvel ezelőtt olvastam szegény Mike nevét a «Vasárnapi Újság» halálozási rovatában. Meghalt Környén, 62 éves korában. Ott porladoznak csontjai a környei temetőben, jeltelen sirban. Ne bántsa síri álmát, hogy emlékét feltámasztottam e lap hasábjain. Kortársai közül sokan élnek még, tőlök vettem a felsorolt adatokat. Tanúim lehetnek, hogy leírásomnak minden sora élethű és igaz.
****
Midőn a dr. Závory Sándor érdekes és jóizű rajzát befejeznénk, melyet a jó Győri Mike mulatságos dolgairól irt, — egyszersmind bemutatjuk a Miké arczképét is, egy régi daguerreotipia után, mely Szinnyei József buzgó irodalomtörténet-búvárunk birtokában maradt fenn s most már valószínűleg egyetlen az országban. Szinnyei különben, ki személyes ismerőse és a szabadságharcz alatt bajtársa is volt Mikének, a «Magyar Írók» IV. kötetében többek közt a következőket irja róla:
«Győri Miklós, Győry István jómódú köznemesnek és Fejes Sárának fia, 1826-ban született Szemerén (Győr m.); tanulmányait Pápán kezdte s Kecskeméten folytatta, hol elvégezvén a theologiát, a lelkészi vizsgán megbukott. (Ezen alkalomból elkeseredetten czitálta a bibliából: «Mért nincs kezem ügyében egy szamár állkapczája, melylyel agyonverhetném a filiszteusokat»; t. i. censorait.)Komáromban érte az 1848-iki szabadságharcz és beállott honvédnek a 37. zászlóaljhoz; martiális alakja megtetszett és azonnal zászlótartónak tették, azonban az első csatában (1849 jan. 13. Nyárasd előtt), az ágyútűzhöz még nem szokott zászlóaljat szétrebentette a golyó, Győri pedig zászlóstul a munitiós kocsi alá bujt; e miatt aztán elvették tőle a zászlót és élelmezési őrmester maradt. A többiekkel Komáromban ő is kapitulált és lévita lett Környén. 1865-től sok helyen volt; azonban kötekedő természete miatt mindegyik helyét el kellett hagynia. Peregrmált. Utolsó éveiben Komáromban volt ismét tanitó; itt sem tűrték; áthelyezték Ó-Gyallára; végre a tatai ref. egyházmegye újra kebelébe fogadta és Szendén (Komárommegye) alkalmazta tanítónak, hol 1888 február 29-én meghalt. Minthogy igen kalandos élete volt, sok adoma kering róla; a Győri Mikéről szólók a humorisztikus lapokban, naptárakban, Beöthy László munkáiban és egyebütt mind reá vonatkoznak. Igen jó szivű volt; szüleit, különösen anyját véghetetlenül szerette. Mikor hivatal nélkül bolyongott Szemerén, kijárt még éjjel is anyja sírjához és ott hangosan zokogott. Irodalmi munkát ugyan nem hagyott maga után, de jeles ötleteiért, mondásaiért és tetteiért, melyek mások följegyzése után maradtak fenn irodalmunkban,— fölvettem őt is a magyar irók közé.»
Hírarchívum | Impresszum | Preambulum | Köszönet | RSS | Eseménynaptár