Rohodi Gyurka (2. rész)
Egy régi huszár viselt dolgai
Írta: Szívos Béla

Vissza a könyvtárba

Ha erre került a sor, úgy az ötödik-hatodik itcze bornál, végig húzogatta a bajuszát, megpendítette a sarkantyúját s mintha egy kicsit el is mosolyodott volna, aztán elkezdte:

— Sohase jártam úgy meg, hallják kendtek, mint Alszáczia tartományában egy csiszlikkel. Ott feküdt akkor az ezredünk vagy hat hétig s én meg Bézi egy öreg csizmadiához voltunk beszállásolva. A majiszter kedvünkben járt, — mert hát tudta is, hogy a huszárral nem jó tréfálni s többek közt mindig ide adta a borotváját, ha kellett. Sohase járt a képemen olyan borotva; nem hiszem, hogy a franczia császárnak különb lett volna. Meg is mondtam Bézinek, hogy ha tovább masírozunk, ezt a borotvát itt nem hagyjuk, kár volna ez ennek a vén csámpás francziának.
— Magam is azt gondoltam, — hagyta rá Bézi pajtás, — ne félj, majd lesz nekem rá gondom, ha odébb megyünk. Kinéztem már, hol tartja a cseszkó.

Ebben aztán megnyugodva, szépen meg voltunk az öreg gazdával, a ki olyan szívesen járt körűltünk mindig, hogy utóbb már szinte azt gondoltam, tán mégse kellene a borotváját elvinni; de aztán csak arra tértem, hogy huszár képére való ez a gyöngy szerszám, nem paraszt ábrázatjára kalapácsolta azt a kovácsa. Vegyen a csizmadia másikat magának, jó lesz neki másforma is.

A legfurcsább azonban az volt a dologban, hogy mikor úgy el-el beszélgettünk Bézivel, az öreg oda húzódott közel hozzánk, ránk meresztette a szemét s csak úgy nyelte a szót, mintha legjobban értené. Olykor-olykor elmosolyodott, néha meg a szája széle is megrándult, mintha meg akarna szólalni.

Mondta is egyszer Bézi:
— Nézzed csak pajtás, hogy hallgatja a szót ez a vén csirízrágó, mintha értené.

Magam is rászólottam az öregre:
— Tán tud kend magyarul, apám?

De csak a fejét rázta s hamarjában elsomfordált.

Mikor aztán kiadták a parancsolatot, hogy másnap odébb masírozunk, oda szólok Bézinek:

— Eltetted már a borotvát, pajtás? Azt mondja Bézi:
— Kerestem, de nem lelem. Nincs a helyén. Erre megszólal a csizmadia tiszta magyarul:
— Nem is lelitek azt meg fiaim, mert eltettem az orrotok elől!

Mikor a golyó kivágta alólam a jó fakó lovamat, akkor sem káromkodtam nagyobbat.

— Erre-arra, hát tud kend magyarul?
— Hogyne tudnék fiaim, hiszen debreczeni születésű ember volnék én.
— Hát akkor miért tagadta kend, s hogy tudta megállani hat teljes hétig, hogy ne beszéljen?
— Oka-foka van mindennek, fiaim, — felelt a csizmadia. — Bizony nehezemre esett nekem, hogy ki nem beszélgethettem magamat veletek, de hát sokat okultam. Tudjátok, sok katona volt már nálam kvártélyon s egy se ment úgy el, hogy valamit el ne vitt volna. Azért titkolom hát, hogy tudok magyarul, ha magyar katonákat kvártélyoznak hozzám, mert így bátran beszélnek előttem s megtudom: mire akarnak gazt vetni. Így jártatok ti is. Hallgattam ugyan hat hétig, de a borotvám megmaradt. Majd lophattok borotvát másutt is.

S ezzel nagyot kaczagott. Azután elmondta, hogy mint vándorló legény vetődött valamikor ide, azután elvette a mestere leányát s itt maradt.

— No hallja kend, — mondtam aztán neki — még így jártomban-keltemben meg nem jártam sem én, sem Bézi. Hanem hát legalább magyar ember szedett rá bennünket.

Szívesen elbúcsúztunk aztán az öregtől s emberségesen jól is tartott bennünket utoljára, de azért azt a borotvát máig is sajnálom.

***

Elbeszélte még Gyurka azt is, mikor hat franczia tisztet lekaszabolt.

A bizony úgy esett, hogy egy éjszaka Gyurka őrszemnek volt kirendelve Bézi pajtásával egy erdőszélhez, a melyen túl a franczia tábor feküdt. Nem nagyon messze valami kis erdei korcsma féle volt, a honnan hébe-hóba vidám dalolás hangját hozta el a szél a két huszár fülébe.

— Francziák isznak ott pajtás, — szólalt meg Bézi, — nem ártana egy kicsit széjjel nézni köztük; csak fegyverszünet ne volna.

Gyurka felnézett a csillagos égre.

— Éjfélig tart a fegyverszünet, de még az soká lesz. Hanem hátha késik a csillag ebben a tartományban? Eredj, nézz széjjel mégis arra felé, nagyon vígan vannak a francziák, még meg talál nekik ártani.

Bézi leszállott a lováról, tövist dugott a sarkantyúja taréja mellé s csendesen elment a lárma irányában.

Egy darab idő múlva vissza került.

— Jó világ van ott Gyurka pajtás. Benéztem az ablakon. Hat franczia tiszt eszik-iszik egy asztalnál, a kardja mindnek oda van támogatva csomóban, a sarokba. Csak úgy ragyog mindeniken az arany láncz, meg gyűrű. Mást nem látok ott a korcsmároson, meg két-három katlantámogatón kivűl. Köszönni kék nekik egy jó estét. Holnap úgy is megszólal már megint az ágyú s ki keresi akkor azt az egynehány oltott lábút!...

Gyurka leszállott a lováról, odakötötte egy fához, a hüvelyt is leoldta, csak épen a meztelen kardot fogta a kezébe.

— Jól beszélsz pajtás, kösd meg a lovad te is, aztán gyere. Majd te állj oda a sarokba a kardok elébe, én meg elbánok a mosziőkkel.

A két huszár csendesen oda lopózott a korcsmához. Megint benéztek az ablakon s minden úgy volt, a hogy az elébb.
— Gyer! — intett Gyurka Bézinek s belépett a korcsma ajtaján.

A korcsmáros épen akkor vitt volna be egy csomó üveget, de Gyurka hirtelen felbuktatta azután berúgta az ajtót s már a másik perczben a tisztek közé csapott, mint a villámlás. Bézi a kardok elébe ugrott s egy pár szempillantás múlva már mind az asztal alatt hevertek a czifra tisztek.

A hadi zsákmányt aztán össze szedték s a Gyurka csákója félig lett órával, lánczczal, gyűrűvel, arany, ezüst pénzzel.

***

Volt a Gyurka képén a sok sebhely közt egy különösen mély, a melyről meglátszott, hogy nem kard ejtette, se nem golyó ütötte. De annak az eredetéről sehogy sem szeretett beszélni; ha kérdezték, ilyenkor mindig elkomorodott s nem is mondta volna el soha, ha meg nem tudja, hogy Bézi, meg Váczi hajdan már úgy is beszéltek róla. Így aztán mégis csak elmondta egyszer:

— Bizony, hallják kendtek, ezzel a sebbel nagy csúfság ért. Nem férfi vágta, hanem lány s a mit még jobban röstellek: visszavágtam, de hát nagyon hamar dolog volt s nem tehetek róla.

— Úgy volt biz az, hogy csata után szabad rablást engedtek egy franczia városban. A gyalogság javában fosztogatott, mikor mi oda érkeztünk s azt tudtam, hogy már mindent elkapkodtak a pocsolyakerülők. Szemembe tűnik azonban egy szép, magas kerítéses ház; a bakkancsosok ugyancsak döngették a kapuját, mert be volt zárva.
— Félre, kölyökcsizmások, — mondom, — inkább fogjátok meg a lovam száját, mindjárt megnézem én, hogy mi van odabenn. Azzal felállottam a nyeregben s beugrottam a kapu tetején.
— Még a lábom sem érte a földet, mikor hirtelen ott termett egy gyönyörű nagy erős franczia leány s úgy a képembe vágott egy fejszével, hogy szemem-szám is tele lett vérrel. De még a gondolkozásom is meghibbant, mert a mit máskülönben meg nem tettem volna, abban a szempillantásban visszavágtam s bizony a csapás lehordta a szép nagy lány balvállát avval a gyönyörű karjával együtt. Holtig restellem, hallják kendtek, hogy fejércseléd vére érte a fegyveremet, de mondom, nagyon hirtelen esett, róla nem tehetek.

***

A későbbi dolgai felől keveset lehetett Gyurkából kivenni, csak annyi bizonyos, hogy mikor a káplárját levágta s másodszor megszökött, egymásután szolgált a fél Európa seregében. Mint szép, derék katonán, kitűnő lovason mindenütt kaptak rajta, de hát itt is, ott is, elébb-utóbb rosz fát tett a tűzre, azután szökött át a másik potentáthoz; harczolt még Afrikában is, mig végre a spanyolokhoz került.

Hanem itt aztán megjárta, mert valami nagyobb galiba miatt gályára ítélték s elvitték Gibraltárba. Ott akasztófát sütöttek a vállára, összelánczolták egy rablóval s így húzta két esztendeig a gályát.

De hát nem azért hívták Rohodi Gyurkának, hogy egykönnyen lemondott volna a világról. Nem biz ő.

Egyszer sikerült nekik a lánczot valami éles kővel lereszelni, az őröket leverték s megszöktek.

Gyurka aztán megindult Magyarország felé. Holmi mappákat nem ismert ugyan, de annál jobban tudta a csillagok járását,s az után igazodott. Nappalra befeküdt erdőbe, árokba, bozótba, éjjel pedig jött, a hogy a csillag mutatta. Egy-egy jó lélek mindig akadt, a ki adott neki enni, de ha nem akadt is, azt se bánta. A ki nem adta, attól elvette. Egyszer-kétszer üldözőbe vették, még lövöldöztek is utána, de azért egy pár hónapi bolyongás után mégis szerencsésen hazavergődött.

S épen kapóra jött.

Mert a tengericsőszre kiderült, hogy maga még többet ellop, mint a mit megőriz. Elcsapták hát s Gyurka vitézt nyomban a helyébe állították: hadd legyen annyi viszontagság után egy kis biztos hivatala.

Így őrizgette aztán sok esztendeig a szoboszlai tengeriföldeket s habár nem lehetett mondani, hogy ő is ne követte volna eme régi mondást: «Ki mit őriz, abból él» — de legalább a tengeri legfélelmesebb ellenségeit: a juhászokat csakugyan rendben tartotta, azután meg Gyurka bácsinak mégis csak többet el lehetett nézni, mint más közönséges varjúkergetőnek.

***

Jó Gyurka vitézt nem birta soha legyőzni sem franczia, sem burkus, sem egyéb ellenség; kifogott a gályán, ürgén, varjún, juhászon is, hanem aztán jött egy mindezeknél veszedelmesebb ellenség: a halál. Ez már Gyurkát is meggyőzte. Egy hajnalban ott találták a tengeri szélén halva.

Valamennyi juhász mind ott volt a temetésén, Bálint György uram, az öreg kántor meg rettenetes czifra búcsúztatót mondott felette, a mely így végződött:

Rohodi György, ki meghala,
Hajdan híres vitéz vala.
Sok országokat bejára:
Sehol sem akadt párjára
S akármerre hadakozott,
Magyarra szégyent nem hozott.

Bajvívásban volt félelmes,
Egyéb tettiben élelmes,
Ha sor került viadalra,
Jutott mindég diadalra
És rettenetes fegyvere
Sok fráncz testén léket vére.

Oroszlánnal is szembe szállt,
Senki elől nem reterált.
De emberére nem talált:
Kivévén a kaszás halált.
Hogy ezzel most bajra szállá:
esztett; s leesett az álla.

De részben mégis nyertes lett,
Ámbátor meggyőzettetett,
Mert éltében csak «Gyurka» volt
És íme lám, a hogy megholt,
Juta jámbor tisztességre:
«György» leve a neve végre.

Előző rész

Vissza a könyvtárba

A lap tetejére