Hadas Balázs ur (2. rész)
Életkép
Írta: Szívos Béla
Másnap még alig pitymallott, Hadas Balázs már elfoglalta állomását a magtárban, mely voltaképen a templomot övező régi várfal egyik bástyája volt, azonban e szomorú békés időkben, Balázs urnak nagy szívbeli fájdalmára, eklézsia magtárává degradáltatott. Itt ütötte tehát fel hivatalát, s a vén bástya láttára a múlt, harczias korba visszaképzelvén magát, — hősies érzelmektől áthatott szívvel rendezte kézügyre fegyvertárát, melyet kocsisával együtt szállított a történendő nagy tettek helyére.
Nemsokára megperczent a hajnal. A sötét, vedlett falak mind jobban szürkültek, a torony egyre jobban kezdett a homályból kibontakozni. A csókák is mozogni kezdettek, hallott egy-egy «csák-csák» kiáltás s repülésük nesze is, a mint egyik a másikat leverte valamelyik párkányról. Balázs ur szive lázas örömben dobogott, — mint tán őseié sem jobban, mikor Diószeg alatt a németet megnyomták — s egyszer csak, — oh öröm! -— a vékony szürkületen keresztül világosan kivehető lett az óramutatón gubbaszkodó csóka. Dirr-durr! Mire vagy három nagy kalimpálva leesik, a többi pedig a párkányokról roppant csákogással fölrebben, s felleg gyanánt kavarog bódultan össze-vissza a levegőben.
Erre megindult az irtó háború: ropogott a puska, káromkodott Balázs ur, hullott a csóka, ugy hogy mire megvirradt, egy egész sereg feküdt halva, vagy vergődött szárnyaszegetten a puskafojtással, tollal és vérrel borított csatatéren, a megmaradtak pedig nagy lármával kihúzódtak a mezőre.
Ekkor parancsot kapott a kocsis, hogy az elhullott csókák fejét vagdalja le s szedje kalapjába, mely parancs csakhamar foganatosíttatván, már reggeli harangozásra a vitézlő Balázs ur egy tetés kocsiskalap csókafejet öntött ki a tanács asztalára.
Így ment e dolog pár napig, azonban végre a csókák is belátták, hogy több kettőnél s harmad-negyed napra már csak távolról merte egy-egy vakmerő a kedvencz mutatót kerülgetni, a min Balázs ur roppant méregbe s aggodalomba jött, hogy ime, csókák hiányában, már eme szép harczias foglalkozásnak is mindjárt vege lesz. Ebbeli felháborodásában aztán nem nézte többé: csóka-e vagy veréb, galamb avagy fecske, — mihelyt valamely élő állat a mutatónak vagy czimernek csak irányában merészelt is elrepülni, azonnal odadurrantott, s ha a madár ép bőrrel menekült is, de az óra-számlap meg a czimer mindig kapott néhány szem sörétet, elannyira, hogy a számlap végre már rostának sem lett volna jó, s a czimeren sem ejtett volna az idő foga egy századig sem annyi sebet, mint a Balázs ur fegyverei e pár napi irtó hadjárat alatt.
Sehogy sem volt ínyére e dolog a nemes tanácsnak, látván az iszonyatos rombolást, melyet Balázs ur elkövet. Hiszen a csókák végkép elvadultak volna, de mihaszna, ha Balázs még jobban puskázik? Mert ugy bele jött már a vérontásba, hogy többé a szunyograj sem biztos felőle: nem duplázik-e közé.
— Mi a mennykőt is kellene már ezzel a bolond Balázszsal csinálni, — mond Jakab ur tanakodás közben. — Bár veszett volna inkább a tanyáján. Hiszen bizonyos, hogy elzavarta a csókát, de már meg a tornyot is szétlövöldözi, s ha nem kap már más lőni valót, még utoljára ránk keriti a sort. Nézzétek meg, mivé tette már az órát! a czimerbeli párduczot is szerteszét lövöldözte, azon sincs már emberi ábrázat, annak is csak a helye van már meg! De ki mondja meg neki, hogy ne lövöldözzön már? — tudjátok milyen: — pedig még ma reggel is három pihent puskát hozott megint hazulról. Láttam. Én nem tudom, hová legyünk vele!
— Már pedig a tornyot ne rongálja tovább, — mond hadnagy uram. — Majd megmondom én neki szőrmentén, vagy akár amúgy is, csak jöjjön elő.
Balázs ur épen jött is; megvető arczczal az asztalra dobván ket verebet.
— Nesztek! ezek is a czimer körül őgyelegtek, de fogadom, hogy nemsokára annyira kerüli a mi tornyunkat minden madár, a mennyire belátja.
— Hiszen jól van hé, nesze na, igyál, — szól a hadnagy, egy csorba szájú kancsót Balázs ur markába nyomván, — de az a baj pajtásom, hogy mind tönkre teszed az órát, meg a czimert, száz veréb sem érne fel...
— Micsoda?! — kiált Balázs ur, majd megsemmisülve bámultában, — hát így köszönitek ti meg az én emberségemet, hogy megmentettem a város becsületét? Még kisebbítetek, még gáncsoskodtok az én munkámban! Tudjátok meg, hogy engem senki ne oktasson, ha jobban tudjátok mint én: csináljatok. Itt áldjon meg benneteket az Isten rakáson! Meglehetünk egymás nélkül. Hanem aztán, ha baj lesz, én rám ne szoruljatok! — Ezzel a kancsót az asztalhoz csapva, büszkén eltávozott, maga után ugy bevágva az ajtót, hogy majd kihullott a falból.
— Hál' Istennek! — monda hadnagy uram, — a csókától is megszabadultunk, Balázstól is. Megszuszszant most, megint kimegy mérgében a tanyájára, majd meglássátok újra nem látjuk vagy hat hétig szinét sem. Na, majd megbékül a maga kenyerén!
Tehát e hősi munkájában is megháborittatott s végig keserittetett szegény Balázs ur, s nem végezhetett vele oly szépen, mint a nála sokkal kevesebb érdemű Herkules a maga vasorrú madaraival!
Hiába!
Egy téli délután, ugy este felé, együtt tanyáztak a városházánál az «okosok», s roppant füstött csapva öblös pipáikból, döntötték a világ sorját s a város ügyeit-bajait. Ott volt a nemes tanács, a pap, a doktor, néhány 50—60 holdas birtokos ur, közte Balázs bátyánk, mind csupa jól megtermett kemény nézésü nemes ur. Közülök csak a sovány doktor, meg a hosszú nyakú czingár fiskális, Tollas Péter uram váltak ki, kiknek klientúrájuk még soványabb volt, mint maguk, mert szükség épen nem volt rájuk. Betegeskedni az a kemény faj nem szokott, meghalni meg doktor nélkül is megtudtak. Perelni még kevésbbé szoktak. Kinek mi baja volt, eligazította szépen, barátságos uton ólmos bottal meg vasvillával, a hol pedig ez sem használt: hát hiszen mire való lett volna a nemes tanács? Eligazított az egy pillantás alatt salamoni bölcseséggel mindent. Hiszen épen ebben a nyomban hoztak tisztába, pipaszó mellett, egy szerfölött fogós ügyet, megdöbbentő rövidséggel és kifogástalan tapintattal.
Délután két fazekas tót érkezett a városba, a másnapi hetivásárra, de a jámborok valamin összevesztek s rövid dulakodás után felczibálták egymást a biró elébe, hol roppant siránkozásuk és melldöngetések közt igyekeztek egymást ékes tót nyelven mentől jobban bemártani. Hadnagy uram és a nemes társaság egy szót sem értett ugyan az atyafiak beszédéből, de azért végig hallgatták műértő arczczal és példás béketűréssel a gravameneket. Midőn jól kibeszélték magukat a tótok, s mindenik szentül hitte, hogy ékesszólásával kétségtelenül maga részére nyerte a birót, — hadnagy uram pipáját kivervén, odaszól a hajdúnak:
— György! vágjon kend ezekre a tótokra vagy tizenkettőt, azután hadd menjenek isten hírével.
György kibaktatván a megint neki tüzesedő tótokat, mihamar végre is hajtá rajtuk a bölcs ítéletet, ugy hogy mire hadnagy uram pipáját megtöltötte, már a két tót visszarohant a tanácsházba s hálás, alázatos arczczal kezet csókolt a hadnagynak, s diadalmas arczaikból világosan látszott, hogy tökéletesen meg vannak az ítélettel elégedve, s mindenik szentül hiszi, hogy az ő részére dőlt el az igazság, mert a maga «tizenkettő »-jével egyik sem gondolt, — mindenik csak annak örült, hogy a másik kikapott. Alig lehetett őket a nagy hálálkodástól az ajtón kitolni, még akkor is megint visszaakartak kézcsókra rohanni.
— Na, ezeknek ugyancsak kivetted a habókját komám! — kaczag a doktor, — majd megbolondul mind a kettő örömében?
— Hát mit csinálnál? — mond egykedvüleg hadnagy uram, rágyújtva, — nagyapám sem tudott tótul, sem a tiétek. Mit tudom én, mi bajuk volt? De hát mind a kettőnek hibásnak kellett lenni, különben nem vesztek volna össze. Üsse kő! mindenik megkapta a maga porczióját, örül is neki, de azért nem hiszem, hogy többet panaszra jönne egyik is, inkább kibékülnek. Minek is az a sok perpatvar? Végezzék egymás közt!
A társaság tökéletesen osztozott e véleményben, s e kis intermezzo után ismét visszatértek az elébb félbe hagyott komolyabb tárgyra, hogy a Kis János uram bikáját vegyék-e meg a városnak, vagy a Dóró Balázsét.
Közben azonban öreg este lett, s az idő is ugyancsak keményen kezdte fogni. Éles muszka szél kerekedett s panaszosan füttyözött befele a korhadt ablakfák eresztékein.
— A Sisvai telén sem dudált a szél különben.
— Bizony jó disznó-ölös idők járnak.
— Meg is eszi az idén a juh a harmadévi szalmát is.
— Meg a juhot a farkas.
— Haj, haj, de bizony tán mozdulnánk is már hazafelé, mert még egyben itt nyom az idő bennünket.
— Bizony haladjunk, — mondának többen s már egyik-másik nagy nyújtózkodva kászolódni is kezdett, midőn a hajdú kikelt arczczal belép:
— Istállóm nemzetes uramék, két asszony volna itt, meg....
— Micsoda asszony? — mordul rá hadnagy uram, — mondjad nekik, hogy jöjjenek reggel, az ördög hozza őket ilyenkor.
— Engedelmet istállók, tojásos kofák azok, de nagy bajuk volna, mert...
— Na hát ha bajuk van, tedd be őket reggelig a hűvösre, majd kiheverik ott, reggel aztán ereszd őket szélnek.
- Menjünk, komáim!
— De engedelmet istállók, emberhalált emlegetnek azok, egy vén zsidó megölte a...
— Micsoda a, mi a? — kiált e szóra Balázs ur, felugorva a boglya-kemencze mellől, hol eddig teljes apáthiában pipázott, — mit fecsegsz-locsogsz itt? Haladj izibe, hajtsd be azokat a kofákat!
S a nemes társaság valóban nagy izgalomba jött; rögtön letett minden hazameneteli szándékról s elkezdett újra rátöltögetni.
Az ajtó imhol nyílik, s a hajdú tuszkol be rajta két szégyenkező vén kofát, meg egy 10-12 esztendős kis leányt, a ki egy zöld korsót szorongatott a markában.
A kofák a füstben némileg tájékozván magukat, elkezdtek nagy czeremoniával hálálkodni:
— Szerencsés jó estét kivánunk nemzetes uraméknak, mind közönségesen! hasznos beszelgetést kivánunk. Engedelmet is istállunk, hogy ilyen későn orczátlankodunk, de a sorja ugy esett, hogy...
Balázs ur mintha tüskén állott volna e haszontalan beszéd hallatára, nem is állotta tovább, hanem mérgesen belemordult:
— Ne fecsegjetek annyit! Mi bajotok, kit öltek, mit öltek? azt mondjátok!
— Jaj, gráczia fejünknek! nagy sor ez nemzetes uram, nem is jöttünk volna mi ide, de hát jótett lélek nem nézheti ezt a szörnyű gonoszságot. Megkövetem érdemes személyöket, méltó....
Balázs urat már a guta környékezte, s elfojtott méreggel a hadnagyhoz fordult:
— Beszélj már velök komám, mert mindjárt megöl a boszuság.
A hadnagy aztán nagy nehezen kivette a kofákból, hogy ők tulajdonképen nem tudnak semmit, hanem ez a kis lány, ez tud sokat. Ők itt érték utol a város alatt, a hogy D-ből jöttek, s akkor beszélte nekik a rettenetes gyilkosságot, ők aztán ugy hozták fel a kis lányt a törvénylátó urak szine elébe. Máskülönben ők sem látói, sem hallói nem voltak a dolognak, nem is mondanak semmit, isten mentse őket, hogy még tanúskodásba keveredjenek miatta!
Előállították aztán a kis leányt, ki szepegve sodorgatta foszladozott kötőjének egyik sarkát.
— Na, beszélj kis lányom! — mond hadnagy uram, nagy megelégedéssel látván, hogy Balázs ur ismét visszaült, méregtől elfuladva, a kemencze mellé. — Mit tudsz? ne félj semmit, nem bántunk mi. Mondjad!
A kis leány bevezetésül keserves sírásra fakadt, s minduntalan az ajtó fele tekingetvén, nagy zokogással el kezdett beszélni:
— Jaj, engedelmet kérek, nemzetes uramék, ne tessék megharagudni; hiszen nem is akartam én idejönni, csak ez a két asszony hozott ide erővel. Nem bántott engem senki, csak az uton az a másik két asszony, a kikkel elébb jöttem, azok...
— Csak tessék biztatni nemzetes uramék! — vág közbe egyszerre a két kofa, — dehogy nem bántották! Sokat tud ez, de hogy ilyen urak előtt még nem állott, halálra ijedt, azért nem mer beszélni. Beszélj lányom, nem esznek nemzetes uramék meg, szint olyan becsületes emberek azok, akar...
— Ne fecsegjetek! mert mindjárt a csizmámba húzlak! — ordit fel Balázs ur dühösen a kemencze mellől, — Gyurka! hányd ki innen ezt a két szószátyárt, ne lábatlankodjanak itt.
— Ugyan hallgass már, Balázs, az Isten áldjon meg, — szól csititólag hadnagy uram, — hiszen tetőled ijed holtra ez a kis leány, azért nem mer beszélni! Mondjad csak, kis leányom, bátran: ki kis lánya vagy, honnan jösz most, kibántott, mit láttál? — Ne félj, mig engem látsz semmitől, nem bánt téged senki, itt vagyok én!
A kis leány e szép szavakra abbanhagyta a sírást s kötőjével megtörölgetvén szemeit, elkezdett beszélni, eleinte ugyan szepegve és habozva, de mind jobban neki bátorodott, végre ugy dőlt belőle a szó, mint a folyó víz. Elsőrangú szónok vagy fiskális veszett el benne.
— Hát ugy volt az, hogy én a Czigány Péter édes apám lánya vagyok, kigyelmetek szolgálatára, ott lakunk a Szigeti János uramék kertje lábjában, édes apám meg cseléd a nemzetes Váczi András uram tanyáján.
— Ismerem az apját! — szólának többen közbe, s elkezdték volna már minden iját-fiját rendre elősorolni, ha Balázs ur egy mérges közbe kiáltással el nem hallgattatja őket.
— Egyszer, egy este haza küldött édes apám a tanyáról egy fazék tejjel, hogy hozzam haza gazduraméknak. El is jöttem. Aztán a mint a dűlő utat elhagyom, látom, hogy ehol jön egy szekér a Kornyó felöl. A szekéren egy nagy szakálu zsidó ült, aztán a mint engem meglátott, leugrott a szekérről, megfogott, aztán beborított egy ponyvával, aztán kihúzott egy kést, azzal fenyegetett, hogy megöl, ha kiáltani merek. Én nagyon megijedtem, a szavam is elállott, de hogy aztán egy kicsit ocsudtam, egy lyuk volt a ponyván, azon néztem: kifele, hogy merre megyünk. Hát meg is ismertem az utat, hogy D. felé megyünk. Ha csak egyet mozdultam is, a zsidó mindjárt fölemelte a ponyvát s a nagy késsel fenyegetett.
— Hej csak ott lettem volna! — mordult fel Balázs ur, — ugy vágtam volna össze azt a zsidót, hogy kolbászba sem lett volna jó. Hej, hogy nem is tud az ember olyankor ott lenni!...
— Nem hiába hallottam, hogy keresztény gyermek véréval keresztelkednek a zsidók, — jegyzé meg a mezőbiró — még édes anyám beszélte, hogy...
- Ugyan, mezőbiró uram, szólt közbe a pap, — micsoda beszéd már ez? hogy hihet már okos ember ilyen haszontalan mende-mondákat? Még ezer szerencse, hogy valami idegen nem hallja.
— De Krisztus az apám, már akárki mit beszel, csak nem mozog a levél, ha a szél nem fujja!
— Ugyan az isten áldja meg komám uramékat, hallgassanak már, hiszen igy ítéletnapig sem megyünk végére! — szólt csititólag a doktor, mire aztán a kis lány nagy nehezen ismét szóhoz jut.
— Hát azután osztán, kérem szívesen, egyszer csak beértünk a városba, de már tán éjfél is volt, mert senki sem járt az utczán. A zsidó megállott egy ház előtt, aztán zörgetett, aztán a zsidó asszony kinyitotta a kaput. De egy ablaka sem volt a háznak az utcza felől. A zsidó aztán levett a szekérről, bevitt a házba. Hát ott volt már 12 kis lány, aztán mind tollat fosztottak.
Ezután engem is oda ültetett közéjük, aztán nekem is tollat kellett fosztani. Azután mindig azt fosztottunk, aztán ha nem sebesen dolgoztunk, megszurkálta a zsidó az ujjunkat tűvel.
— Mutasd kis lányom, — szól közbe a doktor, — hadd látom, hol szurkálták meg az ujjod? Ni, hiszen nem látszik ezen semmi!
— Engedelmet kérek, engem nem szurkáltak meg, mert én nagyon féltem, aztán nagyon sebesen dolgoztam.
— Igazsága van, — szól Balázs ur békétlenkedve, — mihelyt doktor, már a kutágason is eret vágna. De ha minden lépten-nyomon jár a szája, soha se megyünk semmire, azután a zsidónak üthetjük bottal a nyomát. Csak borbélyt ne teremtett volna az isten a világra!
| Előző rész | Következő rész |
Hírarchívum | Impresszum | Preambulum | Köszönet | RSS | Eseménynaptár