Történetek a szoboszlói strandról (1. rész)
Írta: Fehér Gábor, 1929
I.
Tul jó dolguk van az uraknak fenn a községházán. Ha néha-néha rájuk nyitja valaki az ajtót (amit takaros ember csak a legvégső esetben cselekszik) akkor kikérdezik, kivallatják a folyamodót pipaszó mellett, azután beiktatján, azután kiiktatják, mindezek után pedig... hazaküldik szépen. — Otthon aztán várhat szegény, amig a köd leszáll, ők maguk meg megint elnyújtóznak az íróasztalon, mint a kabai kutya a gerádján.
Akinek pedig nincs dolga, kapható az minden éretlenségre. — Ennek okáért lehet az urakat a kínyesőhöz is hasonlítani, mert nincs azoknak nyugtok soha. — Mindig izegnek-mozognak, matatnak össze-vissza és mindig olyasmi jut eszükbe, amire még idáig senki se gondolt.
Ilyen bolondéria volt az is, amikor négy esztendővel ezelőtt egy tavaszi reggelen felállítottak a Morgó szegletin — épen szemben az öreg Kusis házával — három nagy gerendát, láncot meg egyéb szerszámokat, hogy aszongyák: majd űk petlóriumot ásnak ki ilyenformán a fődbül. Röhögött ezen az egész alvég. Maga az öreg Kusis, mint afféle higgadtabb cseléd, egyelőre szóra se méltatta ezt a nyilvánvaló tökéletlenséget, csak majd úgy két hét múlva legyintett egyet a kezével:
— Kidöglenek űk abbúl őszre. Főd az, nem homok!
Több szó nem is esett Kusiséknál a fúrásról, csak majd úgy ősz felé, amikor egyszer csak kipriccolt a földből a forróviz. Akkor kiment az öregember, beledugta az öklét nagy hihetetlenül a vízbe, de ahogy beledugta, viszsza is rántotta azonmód.
— Affekily! - sziszegte magában és meglógázta a kezét, hogy hamarabb hűljön. Azután hazament, de útközben kétszer is megcsóválta a fejét. Attól kezdve nem beszélt többet a fúrás ellen, bár mellette se nagyon, mert tudnivaló, hogy az urak könnyen vérszemet kapnak, ha megdicséri őket az ember.
Pedig hát hovatovább akadt e tárgyban beszélni való. Mert ha nehezen is, fürdőt építettek az urak a gyepen, amiből jó haszon nézett ki az alvégen lakóknak. — Nyaranként kiadták a házakat, volt olyan, aki három pengőt kapott érte egy napra. Régi dolog, hogy hamar beletalálja magát az emberiség abba, ami jó. A második esztendőben már senki se emlegette a kvártélyosokat; egészen természetes volt, hogy mindenkinek van belőlük kettő, három.
Hanem az öreg Kusis lakóit, az ángolokat meg az emberevőt nem igen lehet olyan hamar elfelejteni. Mert cifra história volt a Kusiséké, nem is nagyon lehet párját rántani ebben a mai nyomorult egyszínű világban.
Egy péntek reggel ugy megérés körül kezdődött ez az egész eset. Az öreg gazda kinn ült az utcán egy görcsön. Hát egyszer csak ehún lüktet előfele a Szengyőr felől egy nagy hosszú, egyszálbélű, bűrbajuszú ember. Furcsa kockás ruha volt rajta; meg-megállott, a házakat mustrálta nyilván. Egyszer aztán lejött az országútról és alló egyenesen at öreg Kusis felé. Már messziről elkezdett hadarni valami rettentő fanyelven s amikor odaért, még jó darab ideig prézsmitált és teregette a kezeit össze-vissza. — Olykor megállott egy-egy kicsit, mint aki szót vár, de Kusis csak hagyta, hogy hadd játsza ki magát egészen. Mikor aztán amaz végképen elhallgatott, akkor kivette a paraszt a pipát a szájábúl és — mivel máma épen jó napja volt — elmosolyodott és aszonta A kockás libériájú embernek, hogy
— Vasztigizén!! —
mivelhogy ezt még a boszniai okkupáció alatt hallotta valakitől és a német ennyit hozott haza a katonaságtól. Ugy látszik, nem értette ezt meg a hosszú ember, mert egyet kettőt kottyantott, azzal ugy elinalt, hogy a kockás hacuka csakúgy repdesett utána a levegőben.
— Így is jó — vélte Kusis és rágyújtott a második pipára. De nem adatott meg nékie, hogy ezt maga lelke csendességiben elszíhassa. Egy félóra múlva megint feltűnt a Szengyör felől a nagy hosszú ember. Öleseket lépett az ángol — mert az volt — utána meg nagy kutyalötyögve, nagy szuszogva lüktetett a kis Likmány, a zsidó fiskális.
Az öreg gazdának megfelhődzött a képe. Felállott, hogy bévül kerüljön az udvarra, de már késő volt. Likmány úr intett, hogy várjon.
— Adjon Isten Kusis gazda — szuszogott a kis asztmás ember.
— Adjon Isten!
— Hát... hallja Kusis gazda, magának aztán nagy szerencséje van; igazán nagy szerencséje.
— Vajjon?!
— Az biz a. Ez az úr bérbe akarja venni a maga házát.
- Azt ugyan nem veszi, mivelhogy nem adom.
— Na na öreg, jó lesz, ha meggondolja, mit beszél.
— Meg is gondoltam, nem is lesz másképen. Viheti az ügyvéd ur a szomszédba.
— De bizony nem viszem én — nevetgélt kezeit dörzsölve az ügyvéd; — mert ez itt akar maradni. Itt a, még pedig három hónapra.
Felűlem maradhat, ahun akar, én nem költözök ki miatta.
— Az nem is kell. Csak a felső házat akarná ez; az alsóban lakhatna kend családostúl.
— Nem lehet. Magamnak kell a ház, hát nem adom.
Likmány úr ráhunyorgott az emberre, azután csak úgy könynyedén odakente a szót.
— Nem baj na, akkor majd átvisszük ide a szomszédba, Veresnének azt a csekély nyolcszáz pengőt.
— Mi — micsodát? — hüledezett a háztulajdonos.
— Azt a nyolcszáz pengőt. Mivelhogy annyit igér ez az úr három hónapra a házért.
Kusisnak még a nyaka is megveressellett a szótúl.
— Nyolcszáz pengő — dadogta. — Nyolcszáz?! Nem lehet a.
— Már pedig úgy van. Ez az ember egy nagy urnak a titkára, azért jött, hogy lakást fogadjon az urának, aki pár nap múlva jön. Azt mondja, hogy csak egyedül ennek a háznak van megfelelő fekvése. Azért jó lesz, ha nem dévánkozik kend, mert még elszalasztja a madarat. Megnézhetjük a lakást?
— Hát... nézzék — akadozott az ember. A hórihorgas idegen belépett az udvarra Lichtmann úrral együtt.
Mikor kijöttek, azt mondta az ügyvéd a gazdának.
— Na hallja, maga csakugyan burokban született.
— Hogy hogy? —
— Azt mondja ez az ángol, hogy átalakítja a lakást meg az udvart a saját költségén.
— Na ezt már aztán megint nem szeretem.
Likmány közelebb ment.
— Hallja öreg, ne kukoricázzon itt sokáig. A ház háromszor annyit fog érni, mint most.
— Hiába. Nem engedek hozzányúlni a házhoz. Ha kell neki, lakja igy ahogy van. De hozzányúlni... azt nem.
Az ügyvéd ingerült lett.
— Nézze Kusis, tudja meg, ez az utolsó szó. Ezer pengőt ád az angol és átalakíttatja a lakást. Most aztán ki vele: kell-e vagy nem kell. Ha rögtön nem szól, megyünk tovább.
Az ember homlokán kiütött a verejték.
— Jól van na — nyögte keservesen. Ha mindenáron nyakamra teszi a kést, hát nem bánom. Lakja, meg alakítsa ezerért. De ha kárt csinál, azt fizeti; meg oztán... az előlegre vagy husz pengőt.
Egy kettőre ott volt ötszáz pengő a boldog tulajdonos markában. Az ángol bádogpofával olvasta le a pénzt. Este, amikor a família hazajött a munkából, alig hitték el, mi történt. Még Imre se tudott ez ellen az üzlet ellen semmit se mondani, pedig ugyancsak nehéz, hörcsögtermészet volt különben.
Forrás: Nyírvidék, 1929
Hírarchívum | Impresszum | Preambulum | Köszönet | RSS | Eseménynaptár