Történetek a szoboszlói strandról (2. rész)
Írta: Fehér Gábor, 1929
II.
Két nap eltelt a történtek után békességgel. Hanem a harmadik hajnalon csak szalad ám a fiatal menyecske, oztán olyat rántott az öreg gazda vállán, hogy majd lekövetkezett a vacakrul:
- Jöjjik kend apám, de hirtelen, mert tráncporálják az angolok az ólbul a maglót.
Nem szerette az öreg cseléd Julcsit, a menyét; a hajnali álmot még viszont szerette. Hanem azért csak feltápászkodott nagy morogva és kiment utánnanézni a dolognak.
Igaza volt a menyecskének. Ott állott a bürbajuszu ember az ól előtt; a maglót meg épen két napszámos vezette kifelé. Nagyot nyelt az öreg paraszt erre; dühösitette, hogy nem szóltak neki előzőleg semmit. De nem tiltakozhatott, mert a magló elkvártélyozása külön is benne volt a kontrektusban. Hát csak annyit mondott:
- Nagyon siettek avval a maglóval, hé!
- Az ám. Hová vezessük.
- Lovasékho - lökte a szót a gazda, mert ez erányban intézkedett már. Azok elkezdték hajkurászni a jószágot. De ki se hajtották még jóformán, amikor betoppant Likmány ur nevetve.
- Na apám, hát azt kérdezteti ez az ángol ur, hogy be van-e magához vezetve a telefon.
- Micsoda ?!
- A telefon.
Kusis anélkül is fel volt már hurva, a telefon szóra meg épen kijött a sodrábul:
Hát aszondom erre Likmány urnák : mondja meg neki ápertén, hogy kunérozni nem hagyom magamat, ez nem volt a pénzbe beleszámítva. Különben is Likmány ur nagyon jól tudja, hogy semmiféle fajtám nem volt postamester.
Hogy a fiskális csak nevetett, nevetésre fogta a gazda is. De ugyancsak elhűlt egy fél óla múlva, amikor beállítottak a szerelők, hogy azt mondják: kifelé csak a házbul a bútorral, mert ők vezetik befelé a villanyt meg a telefont.
Kusis elsavanyodott.
- Maradhat azér' talán a bútor, - bökte ki bizonytalanul.
- De bizony nem maradhat az - felelte a szerelő -, mert mindjárt jönnek ám az asztalosok lerakni a parkettet.
- Mi fenét akarnak lerakni?
Magyarázni kezdte az ember a dolog mivoltát. De nem igen értette az öreg, csak a fejét csóválta szüntelenül.
- Elrontják a házamat; az lesz a vége, hogy elrontják a jó házamat - nyöszörög keservesen. Azután - mivel csakugyan megkell lenni - nekiáll nyámogva az aszszonnyal meg a menyével a kirakodáshoz. A komótot ki is hozták szerencsésen az udvarra, de amikor a ládát hozták kifelé, hát ehun betámit az udvarra ujabb három ember.
- A parkettesek - gondolta Kusis és gyűlölettel nézett rájuk. Azok pedig nekijöttek egyenest.
-- Kend Kusis gazda ? - kérdezte az egyik.
- A'vónék.
- Na, akkor jó helyen járunk. Hát... először is rakja el kend ezeket a bútorokat innét az udvarról; mert most rögtön megkezdjük az udvar parkírozását.
- Nem jól beszéltek hé - kifogásolt a gazda. - A nagy házat kell parkírozni, nem a kertet. Értesülve vagyok mán mindenrül -tette hozzá nagy házigazdai önérzettel.
Csak fülig szalad ám a két ember szája e szavakat hallván és igen fogdosgatja mindegyik a horpaszát. Odaszól az egyik halkan a másiknak:
- Ugy látszik, csermakló lett az öreg vénsigire.
- Te vagy a bolond, ebadta - vágott vissza Kusis dühösen mert meghallotta a szót. De a két ember csak nem áll ki a törésről, hogy aszongya: más ám a parkett és memmeg más a park. Amit végre megértvén a gazda, előszólította a menyét. Ott is termett Julis az első szóra; egy félóra múlva már benn voltak a bútorok a hátulsó házban, a fiatalok lakásán. Szives volt a fiatal menyecske az apósa körül, amivel igen nagy becsületet szerzett magának a két öreg előtt. Mert a kis házat annak idején rámóringolták Julcsira, mikor hozzáment a Kusis fiúhoz, magáéban volt a menyecske.
Meg is húzódott a két öreg a kis házban, hogy bele ne kelljen folyni abba, ami odakinn történt. Legjobb is volt igy, mert nemsokára ugyancsak cifra világ lett az udvaron. Tucatával jöttek az emberek. Két szekérrel hoztak pázsitot a gyepről, teherautóval szállították az asztalosholmit. Négy nap alatt tettek olyan kutyakavaritást, hogy rá se lehetett ismerni a kertre meg a házra. Sőt plánérozták a kapu elejét is. Az ötödik nap, amikor Veresné szomszédasszony átjött megnézni a portát, megcsóválta a fejét és azt mondta a gazdának:
- Na hallja kelmed; ez már olyan ház-kert, hogy ha ezután köpni akar kend, mindig ki kell véle kocogni a zug végire.
Forrás: Nyírvidék, 1929
| Előző rész | Következő rész |
Hírarchívum | Impresszum | Preambulum | Köszönet | RSS | Eseménynaptár