Történetek a szoboszlói strandról (3. rész)
Írta: Fehér Gábor, 1929
III.
Vasárnap délelőtt volt. Az öreg Kusis hazaérkezett a templomból, de ahogy bejött, meg ahogy a zsoltárt letette, már abból is lehetett látni, hogy meg van bomolva a lelki békessége.
- Na hé, hát itt lesznek egy fertály óra múlva az urak. Likmány mondta, épen most beszéltem vele - mondta a társának. Az öreg aszszony nem szólott egy ideig semmit de ő is belepirult az ujságba.
- Na, mátul kezdve miénk a hallgass. De kend akarta; kellett a sok pénz.
-Tán neked nem kellett ? - vágta vissza az ember. Baj lett volna de épen ekkor csak beperdül a kis onoka, a négy éves Julcsi és azt mondja lihegve:
-Hallja kend nagyanyám, a zsidószekér befordult a töltésről, oszt' éppen mifelénk tart!
És már hallani is lehetett, amint az autó berregve megállott a kapu előtt. A kapuajtóban megjelent az ur meg a családja.
Nagycsontu, tagbaszakadt, sovány ember volt az ur. Nagyon fürgén mozgott. Már tudta a járást, egyenesen a hátulsó házba ment. Mielőtt az öregasszony egy széket törölhetett volna, berontott, lekezelt mindnyájukkal és valami kedvest mondva, épen olyan gyorsan távozott. Halálos nagy csend maradt utána.
A gazda tért először magához. Rákiáltott a kis onokára, aki tátott szájjal, nagyranyilt szemekkel bámult az idegen után.
-Bekapod azt az ajtót, ebadta.
A gyerek összecsapta a fogait és furcsa bámészkodással nézett körül.
- Na, ez az ángol maga szopta az anyját! - vágott a fejével az öreg Kusis elismerőleg. De az öreg asszony félrevonta a száját.
— Csontra talán - mondta meg vetéssel. - De husra bizony nagyon sikertelen ember ükigyelme. Nem igen néz ki belőle a sok pénz. Ugy néz ki, mint valami szegény, aki lélöttyel élt világéletében. A haja olyan, mint a csepü. A képén meg a kezén pedig olyan szőrök vannak, mintha - Isten bocsássa meg - nem időre született volna.
- Asszonybeszéd, buta beszéd - vágott közbe ingerülten Kusis. El is hallgatott az asszony rögtön, mert van tiz esztendeje, hogy a társától nem kapott ilyen kemény zokszót. A kis onoka is észrevette, hogy jobb lesz kivül és kiment az udvarra, bámulni az uj virágágyakat.
Odabenn a kis házban pedig szótlanul tett-vett két feszengő, kényelmetlen érzésű ember. Homályos nagy félelem dolgozott bennük; érezték, hogy ezeknek az idegeneknek még a pihenésük is olyan tempóban fog menni, amit nézni is bajos lesz majd. Szegény két öreg, ha tudta volna azt a borzalmas veszedelmet, ami még ezután jött. Pedig már közeledett is az újdonság, amelyhez hasonlót nem pipált még szoboszlói magyar ember, mióta megfundáltatott ez a keserves világ.
Nem telt el egy rövid félóra, hát csak megint szalad a kis onoka, de ezúttal egészen kikelve magából.
-Nagyanyám, nagyanyám, hallja kend, sokan jönnek a Szengyör felől. Elől jön egy fekete ember. Nagyon sok ember van körülötte félkaréjba. Fehér a szeme a fekete embernek; hasáig ér a nyelve; oszt' szüntelenül okádja a tüzet. Mindenki szalad oda, menyik maga is.
— Akarsz abbul a kasornyábul?! - mordult az öreg ember a gyerekre. Az ijedten és szipogva vonult vissza a nagyanyja szoknyája megé. A gazda nem igen hagyta volna ennyiben a dolgot, de közben kiderült, hogy nagyon is igaza volt a gyereknek. Az utca felől zavaros hangok hallatszottak, mint mikor nagyon nagy tömeg ember hajkurász valamit össze-vissza. Megmozdult erre az öreg szülőben az aszszony. Se szó, se beszéd, csak vaszarodik kifelé nagy fürgén. De az ember rászólott:
— Maradj hé idebenn — mondta halálos komolyan. — Úgyis meglátsz azonnal mindent, mert ugy gyanitom, ide jönnek.
— Ide??!!
— Hát igen. Ugy gyanitom, hogy ehhez az ángolhoz tartoznak valamiképen.
Ki se mondta még, nyilott az utcaajtó, megjelent a fekete ember. Nem volt öles nyelve, a tüzet se okádta, hanem oztán különben fekete volt, mint a novemberi setét éjszaka. Hófehér sapkája, villogó fogai és szemfehérje és élesre vasalt porcellán nadrágja még rettentőbben kiemelték sötét alapszínét. Utána pedig benyomakodtak a kapun — a boldog izgalomtól széles ábrázattal — a helybéli előkelőségek, tisztviselők, tűzoltók, miegymás. Csak egyet rántott — mind ezt látván — Kusis gazda a nyakravalóján. — Nagyot mért ránk az a felséges egy Atyaisten! — fohászkodott elszántan, mindenre készen. De visszakapta erre a vén asszony a hangját és összecsapta fejet a két kezét:
— Jaj, hogy a fene borította volna be a kend tökéletlen, kapatos eszét, vén zsinegre való szotyakos. Oszt' még a jó Istent keveri kend bele vén szamár, amikor magának köszönhet mindent. Kellett a sok pénz ugye?! Most már aztán összekötözhetik az emberevővel Persze ilyenkor csinál ilyet, amikor már haza se költözhetek, mert szegény édesanyám régesrégen meghalt, a ház meg ötödik kézen van. Jaj hogy a csivari verné ki az ilyen vén tökéletlent, hogy a bür hűlne rá, hogy...
Itt belefojtódott a szó az aszszonyba a fejlődő események következtében. Hogy pedig ezt megérthessük, vissza kell mennünk egy kicsit.
Az történt ugyanis, hogy az állomásnál a szerecsen inasnak nem maradt hely az autóban, a praktikus angol erre kezébe adta a Kusisék cimét, a fekete pedig fogott egy gyereket és elkísértette magát, keresztül a városon. A hatás az utcán rendkívüli volt. A városháza körül már száznál többre nőtt az önkéntes kiséret, itt azután a közigazgatás faktorainak egy része is lelkesedéssel felcsatlakozván, tekintélyben és számban egyaránt meg növekedett a tömeg. A Kis pipából persze csak a nagy csődület látszott. Véletlenül épen a Kis pipában időzött négy fizetéses tűzoltó (akik egyéb tüzek hijján éppen a saját belső tüzeiket oltogatták.) — Ezek azt hivén, hogy tűz van, rögtön felkerekedtek. Mivel pedig a korcsmáros a tűzoltó alparancsnok helyettese volt, ez felkapván a díszruhát, baltát és sisakot, élére állott a fizetéseseknek és rohantak a sokaság után. Akik ezt látták, most már meg voltak győződve, hogy tüz van és vedrekkel kezdtek szaladgálni arrafelé. Később kiderült a tévedés, de Zubó ur, az alparancsnok helyettes már nem tért vissza, hanem társaival követte a tömeget.
Mikor aztán az előkelőség bevonult a Kusisék udvarára, Zubó ur felvetette az eszmét, hogy ha már úgyis itt vannak, testületileg üdvözölni kellene a vén Kusist az örvendetes esemény alkalmából. A gondolat nagy tetszésre talált, Zubó ur bízatván meg az üdvözlő beszéd tartásával.
Igy történt aztán, hogy a családi jelenet közben egyszerre csak feltárult az ajtó és bekövetkeztek rajta sorjában az előkelőségek; legelől Zubó ur és a fizetéses tűzoltók. Miután helyreállott a csend, az alparancsnok helyettes kilépett és harmadik alapállásba tette magát. — Sápadt volt, a szörnyű érc-sisak szijján végigfojt az izzadtsága. S miután az öreg cseléd elmondta a gazdának, hogy: a bür hüjjik rá kendre vén tökéletlen — Zubó a maga részéről egyet köszörült a torkán és rákezdte:
Mélyen Tisztelt Kusis Bálint Uram! Nemes és Nagy Hazafi!
Midőn a trianoni katasztrófa összeomlásának következményei, végig szántottak szüleként szeretett hazánk vérzivataros rögein és virányain, a piros hajnalon fakadó fehér álom megszülte azon zöld reményt, miszerint a Kárpátok dicsőségkoszoruzta fényétől le az Adriáig végig fog harsanni ama diadalmas vétum szó: Nem, nem, soha! Minek utána ugyanis...
Tizenöt percig tartott. Nem hiába nevezték a szónokot városszerte Nagy Trianonnak, mert bebizonyította ezúttal is, hogy derekasan ért a trianoni határok felborogatásához. Persze, az öreg Kusisnak személy szerint vékony köze volt a beszédhez, de azon nem akadt fel senki, maga az ünnepelt legkevésbé. Az öreg gazda lesütötte a szemét, mint valami szép kis lány: az asszony a levegőbe nézett. A kis onoka ott maradt a ház közepén elszigetelve s félelmében elkezdett csuklani. Ugatásszerű, fojtott hangjai mindvégig kísértetiesen szólottak bele a tüzes szónoklatba.
Az üdvözlés különben kinos kudarccal végződött. A bizottság tagjai felhúzott orral távoztak, mert az ünnepelt nem szólott viszonzásul egy szót se és egyáltalán semmi jelét sem adta a meghatottságának. Az öreg asszony pláne meg se várta a végét. A trianoni dikció legközepén eszébe lökődött a szülének, hogy Imre meg Julcsi épen most jönnek hazafelé a mezőről. Julcsi várandós volt, nem lett volna neki jó, ha minden további nélkül megcsudálná az emberevő embert.
Forrás: Nyírvidék, 1929
| Előző rész | Következő rész |
Hírarchívum | Impresszum | Preambulum | Köszönet | RSS | Eseménynaptár