Történetek a szoboszlói strandról (4. rész)
Írta: Fehér Gábor, 1929
IV.
Másnap gyönyörű nyári reggel volt. Munkába mentek az öregek is, mert ilyenkor kell szorítani, mig idő meg alkalom kínálkozik.
A kis onoka egyedül volt a házban és aludt. Végre azután felébredt és amikor körülnézett, a szeme fennakadt a rémülettől. Az ágya mellett ült az emberevő, két tenyerét a tarkójára szorítván. Nézte a gyereket, nézte és amikor az visszanézett rá, a fekete ember össze rezzent.
Nagy csend lett; a kis onoka szája kezdett lassan lefele görbülni. De az emberevő nem adott időt a sírásra, villámgyorsan felkapott a térdéről valamit és a gyerek felé tartotta.
Furcsa kis bábu volt. Egy darab fából volt a törzse, egy ügyesen faragott alma a feje, amelyet hátrafele álló verébtollak díszítettek. A haj, száj, szem valami lángveres festékkel volt festve; ugyanolyan lángveres satyak volt a fején. Ezt a bábut tartotta a fekete a kislány elé és szomorkás várakozással leste a hatást.
A gyerek bámult egy kicsit, azután... felnevetett. És ezzel szövetség is kötődött köztük. Tiz perc múlva már az udvaron játszottak. Nagy, mély, üditő árnyéka van nyári reggelenként az eperfának. A kis onoka meg az emberevő letelepedtek alá és játszottak nagyszerű játékokat.
Éppen valami kis kerek ház építését fejezte be az emberevő, amikor csappant az utcaajtó és az öreg szülő jelent meg. Csak elfehéredett az asszony, amikor meglátta a kis onokát együtt a fekete emberrel. Egy pillanat; odarohant, felkapta a gyereket és beszaladt vele, ahol bezárta a kis házba.
Orditott a kis onoka, mint a várvirrasztó, de a szüle rázárta még a veréceajtót is, mielőtt újra visszament volna a munkába. Igy is kihallott a rettentő ordítás egészen a gyepre.
Kinn pedig az eperfa alatt az emberevő a két térde közé húzta a fejét és a tarkóján megint összekulcsolta a két kezét. Amint összehúzta magát, olyan volt, mint egy tönkő. Néha egyet-egyet rándult. Sírt.
V.
Ugy általjába' ki lehetett jönni az ángolokkal. Csendes nép volt; vagy aludtak, vagy fürödtek. De azért... azért mégse lehetett kijönni vélük, mivel hogy igen nagy urak voltak és nagyon is riktérozták az emberiséget. Likmány ur ott volt minden reggel és tiz-husz megbízatást adott ki.
Az öreg Kusis először tiltakozni próbált, de Likmány ur leintette.
— Hallja öreg, ne okoskodjék! Külön fizetünk a kiszolgálásért!
— Vajjon ugye?
— Hát persze. Csak meg kell csinálni mindent, nem bánják azt maguk meg a végén.
A riktérolás ilyenformán tovább tartott. Pedig napról-napra keservesebb lett ez a két vén embernek. Mert a fiatalok elszivódtak minden reggel; a tenger gond meg az öregekre maradt. Biz Isten nehéz volt azt még nézni is, amit ezek az ángolok némelykor csináltak. Valami furcsa masinán reggel ledarálták a nyers hust, nyers paradicsomot meg borsot tettek rá, aztán úgy ették kenyérrel a véres hust, hogy az embernek a hideg végigszaladt a hátán, ha messziről nézte is. Este meg sokszor hozattak Jukitól négy üveg sert, összeborogatták egy komaszilkébe, felmelegítették, ugy itták forrón és pirítóst haraptak hozzá. Az öreg gazda állandó rettegésben élt, hogy egyszer még meg találják kínálni.
Ezek közben — ha sok bajjal is — elment egy jó hónap. Hanem a hatodik hét végén csak aszongya egyszer Likmány nevetve:
— Na öreg gazda, magának nagy tisztesség jut ki a jövő hétre. El kell az urat kisérni a fürdőbe és vele lenni, amig ott van.
Sok mindenbe beletörődik az ember, ameddig kétágú, de határa azér' mindennek van. Felfortyant az öreg:
— Na, azt mondhatom magának, hogy abbul ü mán nem eszik.
— Dehogy is nem, ha ugyan van kendnek egy szikra józan esze. Tiz pengőt fizetnek ezért naponta. Tiz pengőt; három napra való napszám ez. Hát mit szól kend hozzá, mi?!
Nem szólt az ember semmit, csak egy darabig tipegett, topogott. — Nagy időre szólalt meg:
— Azt akarják, hogy... én is olyan... fürdőhacukát vegyek magamra? — kérdezte akadozva.
— Hát persze hogy azt. miért ne vehetné magára?!
— Na abbul nem lesz semmi, azt mondom az urnak. Én maskurát nem csinálok magambul vénségemre. Nem, és avval vége.
— Bolond beszéd ez öreg. Hát ki látja magát ott, abban a fürdőben?
— Ki?! Az egész város!
Likmány csak fejet csóvált.
— Ejnye, hogy mondhat kend ilyet. Hát látott mán maga szoboszlói embert belemenni abba a fürdőbe?!
— Azt nem; azt igazán nem láttam! — kiáltott némi izgalommal az öreg Kusis, akinek a szemei csak most kezdtek felnyiladozni.
— Nahát! — kiáltott diadalmasan a fiskális. Tudhatják mind a ketten, hogy idevaló ember nem megy fürdőbe, ha néki fizetnek se. Ha bemegy komám a szoboszlói fürdőbe, ott ugyan nem találkozik szoboszlói emberrel, az már bizonyos.
Kusisban már egészen felgyuladt a világosság, mivei látta, hogy az ügyvédnek igaza van. És mivelhogy már elgondolta, hát ki is harmatozott belőle az igazság:
— Hát igaza van a fiskális urnak, az szent. Azután még meg kell mondani azt is, hogy... nem hiába, hogy zsidónak tetszik lenni, de okosnak is tetszik lenni.
VI.
Mindezen megnyugtató környülállások ellenére is nagyokat sóhajtott a vén paraszt, amikor arra gondolt, hogy néhány nap múlva bele kell majd bújni a fürdőhacukába, sőt még meg is fürödni, vagy akarja, vagy sem.
— Sokfélét próbál az ember, amig meleg — sóhajtott igaz bubánattal. A társa elnézett messzi, kifelé az ablakon. Vállat vont.
-— Meg kell csinálni a hasznáért — mondta csendes megnyugvással.
A menyecskének is megmondták ezt a dolgot; helyeselte. De Imrének nem szóltak. Egy kicsit nehéz természetű volt a fiu; e nélkül se tetszett neki az ángol bekvártélyozódás. A fekete embert meg különösképen nem szenvedhette; rá se tudott nézni.
Pedig a szerecseny minden módon közeledni akart, különösen pedig valósággal reszketett a gyerekért. Likmány ur ugy magyarázta a dolgot, hogy a feketének három gyereke van valahol Afrikában, akiket ott hagyott, hogy pénzt keressen. Akárhogy is, az való, hogy a kis onoka valósággal uralkodott a szerecsenyen. A menyecske egy darabig tiltotta tőle a gyereket, de azután mégis odaengedte az eperfa alá.
Nagy volt a két játszópajtás boldogsága az eperfa alatt. De a menyecskének se esett rosszul, hogy a fekete szereti a gyermekét. Elannyira, hogy vasárnap reggel ő maga is odament az eperfa alá.
Épen lovasdit játszottak. A kislány fennült a vadember derekán, az pedig nyihogva mászkált négykézláb a földön. Julcsi nézte egy kicsit, azután a fél markával beleragadt a szerecseny gyapjas, fekete hajába. A kislány leugrott, a fekete feltápászkodott. Iszonyú zavarban volt, hevesen motólált a két kezével és a maga nyelvén ömlött belőle a szó. A menyecske hallgatta egy darabig, aztán elnevette magát és nagy jóindulattal megveregette a szerecseny egyik képét.
— Ne rongáld a szerkezetedet hé, azzal a beszéddel, nem értem én azt. Hanem te azért derék ember vagy.
És megint megveregette az arcát. Az boldog volt és vigyorgott, hogy kilátszott mind a harminckét foga a nagy, veres ínyével együtt. A menyecske nézte még a játékukat egy ideig, azután visszament a kis házba.
De azt nem vette Julcsi észre, hogy a berena hasitékán ugyancsak pislogat átfelé Veresné aszszony, a baloldali szomszéd. Pedig pislogatott. Sőt amikor végignézte a dolgokat, össze is csapta a két kezét, eképen szólván magamagához:
— Nitek a! Elek Julcsi meg kikezd az emberevő emberrel.
Körülbelől egy óra telt el ezek után, amikor hazajött a fiatal gazda. Setét volt az ábrázatja, nem fogadta az asszony köszönését. Zokon esett ez Julcsinak, bár olyan nagyon nem is tünt fel neki. Hörcsögtermészetü volt az ember, és ha másokkal összehorgolt, az aszszonnyal is szokta éreztetni a dühét.
Hallgatva ebédeltek. Az öreg gazda háromszor is szót kezdett, de Imre hallgatott, mint a csuka. Zokon esett ez a gazdának, méreggel ette végig az ebédet. Majd csak este lett mán, amikor végre kibökte a szót:
— Mi fene esett beléd fiam, hogy ugy elállottál, mint a réti fülemile?!
Imre sokáig nézett maga elé. Rekedt, nyomott hangon szólalt meg: Igaz i, hallja kend, hogy Julcsi babarkálta a szerecseny haját, meg hogy simogatta a képit?!
Nem vagyok se tudója se látója - mondta a másik. De Imre csak legyintett.
— Mindegy. Veresné látta, nem hazudik.
Felállott, kifordult az ajtón. Egy óra múlva megint visszajött. Csak ketten voltak a kis házban. Imre elővette a sarokból a nehéz ólmos botot, azután odafordult az apjához:
Elótom a szerecsenyt, idesapám - szólott.
A vén ember nem állott fel ültéből, de megfészkelődött egy kicsit.
— Nagyon mély az a debrecenyi jó áristom fiam - mondta szomorúan, csendesen.
- Embernek csinálták azt apám. Ugy van megírva, hogy éppen nékem kell megmérni a mélységét. Mert holnap elótom a szerecsenyt. Meg kell lenni.
Az apa nem szólt többet. Fogatlan szájának összeszorított ajkai konok makacssággal egymásra záródtak. Elnézett, ki az ablakon a sötét messzibe. Hát börtönvirág lesz a fia, így volt megírva. Ő pedig vénségére magára veszi holnapután a fürdőhacukát. Ez is igy volt megírva.
Nemsokára lefeküdtek.
VII.
A vén ember különben se sokat alszik, de ilyen álmatlan éjszakája még sohase volt a Kusisnak. Fikarcnyit se aludt. Nagy gondtályogok nehezedtek a lelkére. Reggel felkelt, de ki nem ment volna az udvarra a világért se. Csak ült a padkán és várta, aminek jönnie kell.
— Nem értem!
— Mindjárt megérti. Újságot hozok. Ma éjszaka az angolok váratlanul elutaztak. Táviratot kaptak az éjszaka és ma reggel fél négykor már el is mentek. Üdvözlik magukat.
— El hát — felelt mosolyogva az ügyvéd. Mi a csudának maradt volna itt a gazdája nélkül?
-
- Egy szép bábut hagyott a fekete a kislánynak, benn van az asztalon. A bútor Debrecenből van kölcsönözve, azt még ma elviszi a teherautó. A hátrálékos pénzt meg itt küldik ni.
Az asszony csitítgatta:
— Hagyja el kend; tudja, nagyon szeretik az urak az effélét. —
Hátha jövőre újra... hiszen tudja már.
— Hát oztán volna kendnek lelke a tavaly vett uj csizmája talpát papucsszeggel megpocsékolni?!
— Hallod e, én nem egyensúlyozok itt a saját házamban. Küldjed a csizmát még ma Halmihoz.
— Nézze társam; nem volna jobb, ha... ebbe a parkettbe vernénk belé a papucsszegeket?!
Egy óra múlva már a parkettben voltak a szegek. Most már bátorságosabb volt a járás. Két hét múlva aztán nem is kellettek a szegek; nem siklott már a padló, még ha akarták sem. Kibékült az öreggazda az állapotokkal, csak néhanéha mormogott eltűnődve:
— Hallja kend, aszondom, — mégis csak van eszök az uraknak. Én mán tudom, minek kellett nékik ez a parkett.
— Minek na!
— Hát tudja, amig ez nem volt, a balhák tavasztól kezdve minden éjszaka itt rajcsuroztak a két lábom szárán. Most meg igazán keresve is alig lehet fogni egyet-egyet.
(Vége.)
Forrás: Nyírvidék, 1929
Hírarchívum | Impresszum | Preambulum | Köszönet | RSS | Eseménynaptár