Visszaemlékezés 1919 ápr. 24-re (6. rész)
Írja: Csiha Márton, 1920
VI.
Bevégeztük. Szamuely kihirdeti az itéletet. "A rögtönitélő törvényszék itélete alapján szabadon bocsájtatnak."
Enyhitő körülményként tudta be a törvényszék, hogy a legnehezebb körülmények között is mindvégig helyünkön maradtunk s nem menekültünk el és kötelességünket jóhiszeműleg teljesitettük. De enyhitő körülményül vette azt is, hogy a nép minden rétege mellettünk nyilatkozott. A bűnösök - mint Szamuely mondta - különben is elvették büntetésüket, akiknek legfőbb bűnük az volt, hogy az ellenforradalomban s annak megszervezésében tevékeny részt vettek. De elrettentő példát is kellett statuálni a lakosság előtt, hogy lássák miként jár az, aki a proletár érdekek ellen vét. Hogy a szerencsétlen kivégzettek miben vétettek a proletár érdekek ellen, - arról nem szólt semmit.
Az itélet kihirdetése után irást kértem, nehogy ujra elfogjanak bennünket.
Kérésemre kiállitották a következő igazolványt:
Keleti hadsereg rögtönitélő törvényszéke.
Dr. Erdős Kálmán, Csiha Márton, Kerekes Béla elvtársak a rögtönitélő törvényszék által szabadon bocsájtattak; kötelességükké tétetett, hogy Hajdúszoboszló munkástanácsával egyetértőleg dolgozzanak a proletárdiktatura érdekében. Legfőbb gondjuk legyen a rend és fegyelem biztosítása, melyért személyükkel felelnek.
Szolnok, 1919. év április 24-én.
P. H.
Szamuely Tibor sk.
Az igazolvány, mint látható, tévesen április 24-ről van kiállítva, pedig április 24-én, csütörtökön még itthon voltunk s csak másnap, április 25-én, pénteken volt a tárgyalás.
Az igazolvány átvétele után Szamuely kötelességünkké tette még azt is, hogy hazaérkezésünk után Körner Géza rendőrkapitányt fogassuk el s állitassuk forradalmi törvényszék elé. Hogy miért haragudott olyan nagyon szegény Gézára, nem tudjuk, hiszen ő igazán nem vétett senkinek.
A tőlünk elvett pénzt és egyéb dolgokat elismervény mellett visszaadták.
- Megkaptak mindent? - kérdi Szamuely
- Igen - mondjuk Erdőssel.
- Hát maga Kerekes? Miért nem szól?
- Én kérem semmit se kaptam vissza, mert nekem semmim se volt.
Szamuely, mint a tigris felugrik helyéről, odamegy Kerekeshez, vállára teszi kezét, megrázza s mifelénk fordulva mondja:
- Lássák, ez az igazi proletár!
Pedig nála is volt vagy 500 korona, de az ugy el volt dugva a kis mellényzsebben, hogy a terrorkatonák se találtak rá a motozás alkalmával.
Végre pont 12 órakkor elbocsájtottak.
A törvényszék tagjai Szamuely kivételével, kezetfogtak velünk, az őrizetünkre rendelt katonák tisztelegtek s mi leszállottunk a vonatról.
Hogy micsoda érzés töltötte el akkor szivünket, lelkünket, azt kibeszélni, leirni nem lehet, akkor, amidőn 24 óra lefolyása alatt kétszer néztünk szembe a biztos - de csufos halállal s végre annyi testi és lelki szenvedés után visszakaptuk szabadságunkat, életünket.
Szaladni, táncolni, kurjangatni szerettünk volna, mint a gyermek - de nem lehetett. Körülvettek bennünket az utasok, akik a tárgyalást figyelték, simogattak, kezünket fogdosták, gratuláltak megszabadulásunkhoz. S a terrorkatonák? Odajöttek hozzánk azok is - s az iránt érdeklődtek, hogy este hol vacsorázunk, mert holnap reggelig szabadságot kaptak. Ajánlgatták ezt a vendéglőt, a másikat is. Találomra mondtunk nekik egyet, de abban a pillanatban már azt is tudtuk, hogy estére mi már aligha leszünk Szolnokon.
A sok torzonborz, vad kinézésű katona közül egyszercsak kiválik egy 24-25 éves fekete haju, kis pörge bajuszu, barnapiros arcu fitalaember. Odajön hozzám, bemutatkozik, hogy ő Szamuely népbiztos sofőrje. Mondta is a nevét - ha jól emlékezem, Vajda István.
Elmondta, hogy ő református ember s ugy tudja, hogy a főjegyző elvtárs is az. Sajnálta nagyon, hogy a református tornyot lőtték a vörösek, de hát miért is tüztük ki olyan hamar azt a fehér lobogót a toronyra?
Elmondta még azt is, hogy őt erővel sorozták be a vörös hadseregbe s kilátásba helyezte, hogy mihelyt alkalma nyilik - meglép a hadseregből. Hajduszoboszlóra azonban mindenesetre eljön és meglátogat bennünket. "Legyen szerencsénk."
Bementünk a városba ebédelni, de alig kaptunk valamit. Hat vendéglőt is bejártunk, mig egy nagyobbfajta étterembe benyitottunk, de itt is csak egy kis darab szárazhust tettek elénk, ugy hogy aztán a magammal vitt eleségből ettünk. Bort sem ihattunk, mert szesztilalom volt. A pincér elvtárnak hiába mondjuk, hogy legalább egy pohár sört adjon. Hajlithatatlan maradt s viznél egyebet nem hozott. Félelme különben megmagyarázható volt, mert az étterem tömve volt katonatisztekkel, ugy hogy mi sem a legjobban éreztük ott magunkat és siettünk onnan távozni.
Szerettünk volna valahol lepihenni, hiszen már három éjjel nem aludtunk s a kiállott izgalmak is levertek bennünket. Szobát azonban seholsem kaptunk. Végre hosszas bolyongás után kimentünk az állomásra.
A város tele volt vörös katonákkal. Itt székelt a keleti hadsereg főparancsnoksága a Tisza-parton egy szép palotában. A hadsereg főparancsnok Böhm Vilmos hadügyi népbiztos volt.
Az állomásnál megmosakodtunk, ruhánkat rendbeszedtük, szóval emberhez illő állapotba helyeztük magunkat, azután pedig azon tanakodtunk, hogy most már mit is csináljunk?
Forrás: Független Hajduság, 1920.07.04.
| Előző rész | Következő rész |
Hírarchívum | Impresszum | Preambulum | Köszönet | RSS | Eseménynaptár