Visszaemlékezés 1919 ápr. 24-re (7. rész)
Írja: Csiha Márton, 1920
VII.
Dr. Erdős Kálmán és Kerekes Béla mindenáron azon voltak, hogy menjünk fel Budapestre, ott most a legbiztosabb, nem leszünk zaklatásnak kitéve s a további fejleményeket ott várhatjuk. Kutyavilág lehet most odahaza.
Én azonban más nézeten voltam. Én haza akartam jönni. Nékem idehaza családom van, de meg a parancsunk is ugy szól, hogy térjünk vissza Hajdúszoboszlóra.
Érvelésemet nagylelkűen elfogadták s délután 5 órakor vonatra is ültünk, hogy hazajöjjünk. Éjjel 12 órakor azonban Karczagon le kellett szállnunk a többi utasokkal együtt, mert Püspökladányba csak a katonákat vitték, miután ott harc folyt a románokkal.
Karcagon Kovács Lajos városi tanácsnok ur vendégszerető házánál kaptunk elszállásolást és ellátást. Három napig nála voltunk s igazán nagyon hálásak vagyunk neki és kedves családjának, amiért szerencsétlen helyzetünkben minket a veszedelemek idején pártfogásukba vettek.
Meg kell még emlékeznünk Herczeg Tihamér telekkönyvvezető urról is, aki szintén szivesen látott bennünket.
Elismeréssel vagyunk Dr. Szántó József polgármester ur iránt, aki a legnagyobb előzékenységgel tett meg érdekünkben mindent, amit csak tehetett.
Karcagra április 29-én, kedden, reggel 6 órakor jöttek be a románok. Ott nem történt semmi baj, mert ellenállásra nem találtak. A vörös katonák sem bántottak senkit, csupán egy gőzmalomtulajdonost lőttek agyon, mert parancsuknak nem akart engedelmeskedni. Amint mondták, azért, mert lisztet nem akart nekik adni.
Karcagon való tartozkodásunk alatt természetesen mindig azon törtük a fejünket, hogy miképen lehetne hazajönnünk. Hazafelé azonban nem jöhettünk, mert harc folyt a románokkal. Visszafelé sem mehettünk most már, mert a városból való eltávozás halálbüntetés terhe alatt meg volt tiltva. Ez plakátokon közhirré is volt téve Dr. Szántó városparancsnok által. Érdekes, a polgármester is Dr. Szántó s a városparancsnok is az volt. Ez utóbbi azonban névmagyarositás utján kapta a nevét.
Várnunk kellett tehát, mig vagy erre, vagy arra mozdulhatunk. Mikor azonban kedden reggel a románok szinte meglepetésszerüen Karcagra bejöttek, tovább már nem volt mire várni. Felmentünk a román parancsnoksághoz, megtudakolni, kaphatunk*-e utazási igazolványt Hajdúszoboszlóra. A parancsnokság az igazolványt a sok ottrekedt utas közül a mi részünkre állitotta ki először, mert Dr. Erdős az igazolványt kiállító kapitánnyal románul beszélt s ez láthatólag jól esett neki, hogy egy ilyen szintiszta kálvinista magyar városban, mint Karcag, még valaki románul is tud beszélni.
Most már csak az volt a kérdés, hogyan jutunk haza. Vonaton még 4-5 napig nem lehetett utazni. Kocsit nem kaptunk, Már-már azon voltunk, hogy gyalog is elindulunk, amikor megtudtuk, hogy Lénárt András városi képviselő - aki Bor János barátunk tanácsára román tiszteket vitt Kisujszállásra - visszafelé tértében Karcagon megpihent s addig tudakozodott utánunk, mig csak fel nem talált minket. Nagy örömmel üdvözöltük egymást s az ő szivességéből, az ő kocsiján, április 30-án, szerdán délután, egy heti távollét után hazaérkeztünk. Fogadja jóságáért köszönetünket!
Utközben láttuk mindenütt a harcok nyomait. Lövészárkok, fedezékek, gránáttölcsérekkel volt tele a mező. Távirda, telefondrótok leszaggatva. Az előrevonuló román csapatoktól alig tudtunk jönni. Püspökladányt sértetlen állapotban találtuk, Kabán azonban nagyon meglátszottak a pusztitás nyomai.
Egy óra tájban érkeztünk Kabára s ott Daróczi László földbirtokosnak a község alatti tanyáján voltunk szivesen látott vendégek.
Három órakor itthon voltunk. Idehaza a jó barátok, szomszédok, ismerősök, tisztviselők s általában lakótársaink százai üdvözöltek bennünket. Köszönet nekik!
A magam részéről e helyen és ezuttal is köszönetemet fejezem ki Dr. Erdő Kálmán és Kerekes Béla barátomnak, akikkel együtt szenvedtem el a lelki és testi kálváriát - azért a figyelemért és előzékenységért, amelylyel a szenvedések ideje alatt elhalmoztak. De azt hiszem, most már ők is belátják, hogy nekem volt igazam, amidőn Szolnokon azt tanácsoltam nekik, hogy jöjjünk haza Hajdúszoboszlóra és ne menjünk Budapestre. Ki tudja mi lett volna velünk?
Köszönetemet fejezem még ki Demjén Ferenc ref. lelkész urnak és kedves nejének, valamint mindazon jó barátaimnak, rokonoknak és jó embereimnek, akik távollétem ideje alatt, a megpróbáltatások nehéz napjaiban az én árván maradt kis családomat vigasztalták és bátorították.
Áldja meg őket a Mindenható Isten!
Forrás: Független Hajduság, 1920.07.11.
| Előző rész | Következő rész |
Hírarchívum | Impresszum | Preambulum | Köszönet | RSS | Eseménynaptár